Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LXX. Rose

Csakis a heves lélegzetvételem visszhangzott a kőfolyosó falairól, miközben azon gondolkodtam, hogy menni fog-e egyedül. Mivel Kaden kint maradt, így igazából nem volt más választásom, mint elindulni előre.
Megidéztem Mrs. Buttert, majd óvatos lépésekkel elkezdtem haladni a sötét alagútban. Alig tettem meg néhány lépést, mire a páncélzatom felvillant, majd néhányat pislákolt, végül pedig teljesen bevilágította a járatot.

– Azta! – néztem végig magamon. – Nem akarok öntelt lenni, de eléggé jól áll rajtam ez az elemlámpa stílus. Nem igaz, Mrs. Butter? – fordultam pillangóm felé, aki egyetértően lebegett.

Immár fényben úszva indultam tovább, mikor mögöttem megrezdült a fal és újból kinyílt. Riadtan pördültem meg a tengelyem körül, miközben gyorsan eltüntettem világító lepkémet. Igyekeztem kihúzni magamat és a lehető legjobb gonosz őr pozíciómat felvenni, mikor Kaden jelent meg a folyosó bejáratánál.

– Tudod te, hány évet öregedtem azalatt a néhány másodperc alatt, amíg szem elől tévesztettelek!? – szólalt meg azonnal, amint belépett a járatba. – Ha még egyszer se szó se beszéd belerohansz egy titkos átjáróba a falon, magamhoz foglak kötözni valamivel, mint a hároméveseket a szüleik! – mondta mérgesen. – Azta! Te ragyogsz! – tette hozzá csodálkozva, amint becsukódott mögötte az ajtó.
– Te mégis hogyan jöttél be!? – hagytam figyelmen kívül a szemrehányást. – Mégis mi a fenéért sprinteltem, mint egy eszelős, ha simán bárki bejöhet!?
– Én miért nem ragyogok? – nézett le a saját öltözetére.
– Azért, mert nem válaszolsz Rose kérdésére. Mégis hogyan jöttél utánam? – tettem fel újból a kérdést.
– Egyszerűen – vonta meg a vállait. – Megvártam, amíg elég messzire érnek az őrök, utána odalopóztam a falhoz, megérintettem a kőfelületet az ajtó mellet és egyszercsak kinyílt. Ugyanúgy, mint korábban, amikor Nate támaszkodott annak a vésett kőfalnak, ami mögött a lépcsők is voltak. Gondoltam megér egy próbát.
– Mekkora idióták ezek! – ráztam a fejemet. – Képesek engedni, hogy csak úgy mindenki ki-be mászkáljon ezekben a járatokban? Főleg abban, ami egy tömlöchöz vezet??
– Biztosra veszem, hogy nem gondolták volna, hogy bárki is eljön a Déli-sarkra, aztán lejut a föld alá egy barlangban, utána átjut egy hatalmas kőfalon, aztán egy méghatalmasabb szakadékon, majd végül az őrökkel teli vaskapun is. Te sem lakatolsz le minden ajtót a házadban, ha már bezártad a kaput és a bejárati ajtót is.
– Van benne valami – bólintottam. – Túl jók vagyunk! Még ragyogni is tudunk! – illegettem magamat büszkén.
– Te igen, de én nem – csücsörített durcásan.
– Semmi baj, kis szentjánosbogaram– léptem elé nevetve, mire szemforgatva mosolygott vissza rám. – Majd én megvilágítom az utat. Valószínűleg nem tett túl jót a páncélodnak, hogy leütöttük az eredeti gazdáját, aki akkorát csattant, mint egy ház.
– Igazad lehet, csillagom! – puszilt a nyakamba.
– Hé, hé! – toltam távolabb a fejét. – Szeretlek, imádlak, megeszlek, kihánylak, de most dolgunk van, nem érünk erre rá. Ideje megmenteni Noah–t! – mondtam, majd egy fokkal bátrabban, magabiztos léptekkel indultam meg az alagútban.
– Méghogy megeszlek, kihánylak! – dünnyögte magában Kaden, miközben szorosan jött utánam.

~×~

Nagyjából negyed óra folyamatos gyaloglás után útelágazáshoz értünk.

– Szentséges Geb! Mégis mekkora ez a hely!? – elégedetlenkedett Kaden. – Azt reméltem, hogy ha ideérünk, akkor egy fokkal izgalmasabb lesz, mint hideg, párás alagutakban mászkálni.
– Egyetértek, de én már azért is hálát adok, hogy nem csak az orrunkig látunk és nem futottunk össze senkivel. A mi szerencsénket nézve, ez igenis nagy szó!
– Nagy szó, nagy szó... Inkább ne kiabáld el, mert most irányt kéne választanunk! Vagy váljunk szét? – gondolkozott el egy pillanatra, de nem hagytam, hogy túlságosan is belemerüljön.
– NEM! Abszolút ki van zárva! – ráztam a fejemet. – Legutóbb, amikor külön váltunk, minden percben újra és újra megbántam a dolgot. Nem is beszélve arról, hogy a horrorfilmekben mindig az nyiffan ki hamarabb, aki egyedül marad. Nem most szeretném ennek a valósági realitását kikísérletezni!
– Hát, akkor szétválás kilőve – biccentett. – Válassz egy utat, csillagom, mert ha én csinálom, tuti a rosszra bökök.
– Jó, egy pillanat – hunytam le a szemeimet. Próbáltam megérezni Noah–t valamelyik irányban, de az égvilágon semmit sem éreztem. Az orrom viszketett egy kicsit, de mint az kiderült, csak tüsszentenem kellett.
– Egészségedre! – mondta Kaden. – Reméljük, hogy ezt senki olyan nem hallotta meg, aki szeretné kinyomozni, hogy a szád elé tetted-e a kezedet.
– Jaj, fogd be! Inkább erre gyere! – rántottam a bal oldali járat felé.
– Ez lesz a jó irány?
– Nagyon remélem! – sóhajtottam fel, miközben csappant magabiztossággal folytattuk az utunkat a tömlöcök felé.

Egyik lábamat helyeztem a másik után, miközben újból eszembe jutott mindaz, amit még Zaira mondott úton idefelé. A környezet és a szituáció mind arra emlékeztetett, ahogy egymás mellett sétálunk és a barátnőjéről mesél. Olyan jól megjátszotta magát, hogy minden szavát elhittem.
Még az az elvarázsolt füzete is ott volt, amibe beleírt egy családi receptet, hogy még rokonszenvesebbnek tűnjön!
Hogy lehet valaki ennyire aljas!? Családi receptekkel sosem viccelünk!

– Rose...? – érintette meg a vállamat Kaden. – Minden rendben van? Tisztára vörös az arcod. Úgy nézel ki, mint amikor Nate le akart ütni egy Noah körül sertepertélő táborozót az egyik vacsoránál.
– Persze, minden rendben! Csak Zaira járt az eszemben – vallottam be.
– Már megint? Ne is gondolj rá! – hajolt közelebb biztatóan. – Ő már a múlt. Lebukott, mi pedig megszabadultunk tőle. Ha jót akar magának, soha többé nem áll az utunkba.
– Kár... Pedig én úgy bemosnék neki egyet! – mondtam dühösen. – Telebeszélte a fejemet hazugságokkal, de úgy, hogy mindent készpénznek vettem. Tiszta hülyének érzem magam, hogy így átvert.
– Tényleg, még nem is mesélted el, hogy miket mondott. Valamit elkezdtél még, mielőtt lelepleződött volna, de aztán nem derült ki.
– Azért, mert hazugság. Nem akartalak terhelni titeket vele.
– De ha hazugság, akkor nem teher. Mondd csak el, hátha segít tovább lépni rajta – győzködött, mire beadtam a derekamat.
– Oké, de csak egyszer fogom elmondani, úgyhogy jól figyelj! – mondtam, majd visszafordultam a helyes irányba és nekikezdtem a mesélésnek.