Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LXXIV. Noah (2/2)

Míg mindenki riadtan hátrált a meghibásodott ketrectől, addig a velem szemben álló fiú mindenáron el akart kapni engem. Még mindig úgy gondolta, hogy bizonyítania kell a mesterének, holott szó szerint romjaira hullott a küzdőtér. Mindenfelé gomolygott a füst és felcsapott a forró gőz, nem is beszélve a szanaszét repkedő csavarokról és fogaskerekekről. Hirtelen egy élesen nyikorgó rácsdarabra lettem figyelmes, amelyet szinte csak egy hajszál tartott a helyén. Odasiettem hozzá, majd egy határozott mozdulattal lerúgtam azt a helyéről. Ebbe a mozdulatomba minden addig szerzett sebhelyem belefájdult, de nem törődtem vele. Gyorsan lehajoltam és elkezdtem kipréselni magamat a szűk résen, mielőtt még ellenfelem utolérne, vagy rám omlana az egész ring. Már félig kint voltam, mikor hirtelen mögöttem termett a fiú, majd megragadta a hajamat és annál fogva rángatott vissza a ketrecbe. A földre lökött, majd belém rúgott és gonoszul vigyorgott rám, miközben egyik kezében ott szorongatta a kitépett hajamat. Fájdalomtól eltorzult arccal próbáltam elgördülni a rúgások elől, de ő gyorsabb volt nálam. Felém suhintott, ami legnagyobb igyekezetem ellenére is elérte a nyakamat. Szerencsére a vágása nem volt mély, azonban így is borzasztóan fájt. Nem értettem, hogy hogyan került mögém olyan gyorsan, de nem is volt túl sok időm ezen gondolkodni, ugyanis sürgősen el kellett állítanom a vérzést. A harcok alatt elhasználtam a teljes pólómat a korábbi sebeim lekötözésére, így a mostanira már nem maradt semmi, csak egy, a nadrágomból tépett koszos rongydarab. Gyorsan a nyakam köré kötöttem, miközben riadtan hátráltam a fiútól, aki ördögien mosolyogva méregetett. Olyan volt, mintha a tekintete egyik pillanatról a másikra természetellenesen sötétté változott volna.
A kardjáról néhány csepp vér a földre csöppent, mire a fegyvere felvillant és eltűnt, ahogy eddig a többi kihívómnak is. Egy pillanatra megkönnyebbülten fellélegeztem, azonban nem tartott sokáig, ugyanis a fegyver szikrázva újból megjelent a fiú kezében. Úgy tűnt, a ketrec mágiája jelen állapotában nem tudta visszavenni amit adott és ez enyhén szólva aggodalommal töltött el. Így már semmi sem jelezte a küzdelem végét és semmi nem állíthatta meg a fiút abban, hogy tovább kaszaboljon.
Bizonytalanul pillantottam fel rá, miközben hátam mögött próbáltam egyik kezemmel tovább lazítani a ketrec rácsait. Le akartam beszélni az esztelen harcolásról, azonban épp hogy megszólalhattam volna, a fölöttem lévő rácsdarab nyikorogva befelé kezdett dőlni. Ha nem ugrom el előle, biztosan kilapulok.
Ellenfelemnek sem kellett ennél több, rögtön kihasználta a figyelemelterelést és újból nekem támadt.
Felkapaszkodtam a még ép ketrec szerkezetére és kitértem a kardja elől, majd térdemmel a gyomorszájába rúgtam. Ahogy fájdalmasan előre görnyedt, a másik lábammal kirúgtam kezéből a kardot, ami csörömpölve ért földet. Újból ész érveket akartam felhozni, hogy belássa, igazi öngyilkosság egy több tonnás, darabokra eső fémketrecben harcolni, de most sem sikerült szóhoz jutnom. Könyökével szinte azonnal arcba vágott, mire hátra tántorodtam és éreztem, ahogy elered az orrom vére. Kissé szédülve pislogtam fel, mire a fiú megragadta a vállaimat, majd a szó szoros értelmében felkapott és nekihajított a ketrecnek.
Olyan erővel dobott el, hogy a ring rácsai kiszakadtak a helyükről és velem együtt csattantak a kiképzőterem padlóján. Ugyanolyan értetlen fejjel néztem fel a fiúra, mint korábban a szemkötős férfira, amikor behajított a ringbe. Nem voltam nagydarab és még az is lehet, hogy fogytam pár kilót mióta itt vagyok, de akkor sem létezhet, hogy valaki ilyen erővel bírjon. Itt valami természetfelettinek kellett bújkálnia a háttérben, amiről nagyon szívesen lerántottam volna a leplet, ha éppen nem indult volna meg felém újból a fiú, felvéve véres kardját a földről.
Kiugrott a ringből az általam kiszakított rácsok helyén, majd rám rontott. Felém csapott, mire gyorsan kigördültem az ütés elől, így a kardja mélyen a fa padlóba vájódott. Szerencsére már nem korlátolt minket a vasketrec, így nagyobb terem és több lehetőségem volt a túlélésre. Mivel a kardját nem tudta azonnal kihúzni a fából, így ököllel támadt rám. Botladozva hajoltam el az ütései elől, miközben körülöttünk darabjaira hullott az egész ring és ordítozó harcosok próbálták megakadályozni a megakadályozhatatlant. A fiú egyre dühösebb és sötétebb tekintettel próbált elkapni és kitekerni a nyakamat, mikor hirtelen fejbe vágta egy felé repülő rácsdarab. A kemény fém jól eltalálta a homlokát, mire hanyatt esett és félájultan tapogatta a sajgó fejét.
Ez éppen elegendő idő volt arra, hogy normálisan meghúzzam a nyakamon a kötést, amin már lassan kezdett átütni a vér. Ezután menekülőút után néztem, azonban még a nagy káosz ellenére sem hittem, hogy észrevétlenül meglóghatok ennyi ember elől. Gondterhelten simítottam ki csatakos hajamat az arcomból, miközben vettem egy mély levegőt. Igyekeztem lenyugtatni magamat és rendezni a gondolataimat, mert tudtam, hogy ilyen állapotban nem húzom ki sokáig.
A fiú felé fordultam, hogy felmérjem az állapotát, de azonnyomban a földre kellett vetnem magamat, mert egy hatalmas vasrúd száguldott egyenesen az arcom felé. Most már biztos lehettem benne, hogy a fiúnak emberfeletti ereje van, hiszen máshogy nem lett volna képes ekkora erővel eldobni azt a fémdarabot.
Gyorsan feltápászkodtam a padlóról, ugyanis ellenfelem máris rohanni kezdett felém, kezében a még mindig véres kardjával.
Mielőtt még elszánhattam volna magamat a menekülésre, hirtelen hatalmas robbanás rázta meg az egész termet, mely a néhai ketrec felől érkezett.
Arccal a földnek csapódtam, miközben fém alkatrészek hullottak alá az égből és kopogtatva értek földet a csupasz hátamon. Lassan, zavartan pislogva emeltem fel a fejemet, miközben próbáltam nem elveszíteni az eszméletemet. Zúgott a fülem és homályosan láttam. Tompán érzékeltem a körülöttem egyre inkább fokozódó káoszt. Minden irányból kétségbeesett kiáltások és haragos üvöltések hallatszottak, nem is beszélve az itt-ott kialakult tüzekről.
 
Nyöszörögve az alkalomra támaszkodtam, hogy felkelhessek, mire hirtelen megjelent a fiú és a földhöz szegezett. Az atlétáján kiégetett lyukak virítottak, nadrágja szanaszét szakadva lógott a lábáról, a haja pedig kormosan füstölgött a robbanás nyomaitól. Lassú, kimért tempóban a kardjáért nyúlt, hogy bevigye az utolsó csapást, most, hogy már semmi sem számít. Azonban az én agyam is gyorsan forgott, még nem kopott el az imént megivott víz élénkítő hatása, és mivel csodával határos módon az üvegcséje is sértetlenül lapult a zsebemben, tudtam mit fogok tenni. Megmarkoltam a fiolát, majd nagy lendülettel fejbevágtam vele a fiút. Váratlanul érte a semmiből jött ütés, de itt még nem álltam meg. Egyszerre előtört belőlem az a sok megpróbáltatás és kínlódás, amin eddig keresztülmentem. Újból éreztem testemen a kínzásom minden egyes vágását, zúzódását és sérülését. Borzasztó düh áramlott végig bennem, melynek következménye az lett, hogy a törött fiolát egy erős mozdulattal beleszúrtam a felém tornyosuló nyakába. Nem ment túlságosan mélyre, de megtette a hatását.
Hörögve, vérző nyakához kapta a kezét, miközben szemei tágra nyílva meredtek rám a megszeppenéstől.
Félre löktem, majd gyorsan kimenekültem a fogságából, azonban sajnálatos módon nem jutottam messzire. A harcosok poroltókkal és szerszámokkal rohangáltak ezer felé, azonban a fekete hajú, szemkötős férfi résen volt és azonnal előttem termett, majd a földre lökött.
 
- Van róla fogalmad, hogy mit tettél!?? – kiabálta, miközben vastag láncot vett elő és megbilincselte a kezeimet. – Nem kérhetsz mágikus erejű tárgyat a ringtől! Az tönkreteszi! NÉZD MEG MIT OKOZTÁL! – ordította az arcomba. – RÁADÁSUL EMLÉKJOGART!?? Hogy mersz ilyen fegyverért áhítozni!? Mégis kinek képzeled te magad!!?
- Collinsnak – feleseltem vissza a nemrégiben szerzett bátorságnak és dühnek köszönhetően. Erre a férfi szája kissé megremegett, majd egy pillanatra el is sápadt.
- Az nem lehet! – mondta riadtan, majd megszorította a csuklóimat és durván felrántott a földről. – Őrség! – szólt oda a felénk siető páncélos fiataloknak. – Vigyétek a helyettesi irodába! Ott majd meghatározzák, mi legyen vele! Nem maradhat mindez büntetlenül! – mutatott körbe, majd közelebb hajolt hozzám. - Remélem nem ragaszkodsz túlságosan az ujjaidhoz, fiam! – suttogta keményen, az arcomba köpködve.
Fintorogva hajoltam hátrébb, amennyire csak tudtam, miközben dühös szemét elemeztem. A mérhetetlen haragon kívül valamiféle riadt ábrázat is kiszűrhető volt belőle, amit meglehetősen furcsának találtam.
– Menjetek! Ne is lássam! – lökött oda végül az őröknek, majd hátat fordított és figyelmét a vasketrec romjaira fordította.
 
Az őrök maguk előtt taszigálva kísértek ki a teremből, ahonnan fémes csattanások, káromkodások és hangos kiabálások szűrődtek ki a folyosóra.
A szokatlan hangzavarra a többi teremből érdeklődő és kíváncsi tanoncok léptek ki a folyosóra, és mindegyikük szemöldökráncolva figyelte, ahogy végigvezetnek a hosszú folyosón, vissza oda, ahonnan érkeztem.
 
Néhány perc múlva, újból a hideg, fém felvonóban álltam, azonban a lefelé irány helyett, most újból felfelé haladtunk. A lift emeletszámlálóján a hatos számjegy villant fel, majd hirtelen megálltunk és az ajtók kicsapódtak. Azt hittem, hogy újból a legfelső szintre, a félhomályos parancsnokságra visznek, de ehelyett hidegfényű ledekkel megvilágított, csiszolt kőlappal kirakott folyosók tárultak elém. Mintha egy modern irodaházba kerültem volna. Egy cseppnyi részlet sem emlékeztetett a hatalmas erődítmény középkori hangulatára.
A két őr kitessékelt a felvonóból, majd végigvezetett a minden irányba kanyargó folyosókon. Üveggel elválasztott tárgyalókat és konferencia termeket hagytunk el. Hosszú ablakok engedtek részleges bepillantást a különféle laborokba és tesztelő helyiségekbe. Különféle táblák hívták fel a figyelmet a veszélyekre és a biztonsági előírásokra. Sugárzásveszély, tűzveszély, mérgező vegyületek.... Rengeteg színes tábla díszelgett az ajtókon.
A belátható termekben csupán néhány fehérköpenyes alak lézengett, és nem is láttam belőlük túl sokat, hiszen még az arcukat is maszk takarta. Csak annyit tudtam, hogy ugyanolyan öltözetet viseltek, mint azok, akik a barlangban mindenféle kínzóeszközzel vájkáltak az emlékeimben. Vagyis nagy esély van rá, hogy ők is innen érkeztek...
Megborzongtam erre a gondolatra, mire felsajdultak az újonnan szerzett sebeim. A bilincs és a lánc szinte már fel sem tűnt, úgy megszoktam őket az utóbbi időben, de a ringben kapott vágások és szúrások kezdték átvérezni a rögtönzött kötésemet.
 
Kisvártatva elértünk az egyik folyosó végéhez, ahol egy magas, tiszta vasból készült ajtó állt, melynek felülete teljesen sima volt. Még tükörként is tökéletesen funkcionált, ugyanis pontosan láttam benne az elcsigázott ábrázatomat, ahogy az őrök szorosan tartanak a láncokon. A felsőtestemet teljesen beborította a korom, mely elfedte a kék és lila foltjaimat, azonban a bordáim még így is tisztán láthatóak voltak. A hajam kész szénaboglyaként tekeredett mindenfelé, a nadrágom pedig lucskosan tapadt a lábamhoz.
Nem is ismertem magamra, annyira borzasztóan festettem.
 
Az egyik őr lassan elém lépett, majd kopogtatott az ajtón, mire az szinte azonnal kinyílt. Egyszercsak Antonio nézett vissza rám a küszöbről, kezében egy halom iratot szorongatva.
 
- TE!?? – nyögtem teljesen letaglózva, miközben újból szédülni kezdtem.
- Áh, Noah! A parancsnokhelyettes már várt rád! – biccentett felém mosolyogva, majd intett az őröknek, hogy bemehetünk.
 
A fiú úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha nem is raboltak volna el az Akadémiáról, mintha nem is tartottak volna ketrecben, akár egy állatot, és mintha nem is kínoztak volna meg már ki tudja hány különféle módon.
Amint betessékelt minket, fogta a sok iratot, és nagy nyugalommal lehelyezte őket a szoba jobb oldalán álló íróasztalra, néhány szobanövény társaságába. Betolta az előtte elhelyezkedő székeket, hogy jobban elférjenek az őrök, majd a fal felé kapta tekintetét. Mosolyogva megingatta a fejét, mintha egy bohókás jelenetben játszaná a takaros háziurat, majd odalépett és nagy gonddal megigazította az egyik ferde képecskét a falon. Egy fekete-fehér portréfotót ábrázolt valamiféle férfiről, de amint Antonio elengedte a képkeretet, az ugyanolyan ferdén csúszott vissza az eredeti helyére. A fiú nyájasan felénk fordult, nem is törődve tovább a képpel.
Nem akartam elhinni, hogy ő is itt van. Egy kegyetlen viccnek éreztem az egészet és arra vártam, hogy előugorjon valaki és közölje velem, hogy ez mind csak egy átverés... De senki sem ugrott elő a sarokból. Senki sem mondta, hogy ez nem a valóság.
 
- Hogy kerülsz te ide!? – kérdeztem azonnal, miközben végigmutattam a helyiségen, melynek szemközti falán egy újabb vasajtó nézett velem farkasszemet. Feltehetőleg amögött volt a parancsnokhelyettes tényleges irodája. – Mit tettél Rose-ékkal? Ha bántottad őket, vagy Nate-tel csináltál valamit, akkor én...
- Jaj, Noah – legyintett felém, ezzel belémfojtva a szót. - Ne aggódj ennyit, az agyamra mész! – Megmasszírozta orrnyergét, miközben az íróasztal mögé lépett. – Ne izgulj Nate miatt, ő már nem számít, inkább magadat féltsd!
- Ezt hogy érted? – léptem egyet felé, azonban az őrök megfeszítették a láncokat és visszarántottak. – Ha bármit is tettél vele, akkor én... akkor...
- Akkor mi lesz? Nincsen meg a varázserőd, meg vagy bilincselve, még egy nyamvadt fegyvert sem tudsz használni. Mit tehetnél ellenem? – kérdezte kárörvendően.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni! – mondtam haragosan, a láncokat rángatva.
 
Erre váratlanul lepottyant az elferdült kép a falról, mire mindannyian odakaptuk a tekintetünket. Antonio értetlenül nézett körbe a szobában, majd kimért léptekkel átszelte a helyiséget és lehajolt a képért. Ekkor a felette lógó csillár megadta magát a gravitációnak és egyenesen a fiú fejére zuhant. A villanykörték mind ripityára törtek, Antonio pedig eszméletlenül terült el a földön.
A két őr riadtan megrezzent, majd az egyikük gyorsan a fiú segítségére sietett. Azonban amint egyedül hagyott társával, a másik csillár is leszakadt, pontosan felettünk, ami egyenesen az engem fogva tartó fején csattant. Az őr arccal előre a földre terült, míg láncaim kicsúsztak a kezei közül. Társa gyorsan felpattant Antonio mellől, majd a fegyveréért nyúlt, azonban a falon lévő szellőzőrács iszonyatos sebességgel robbant ki a helyéről és jól arcba kapta a fiút. A sisakja lerepült és vörös csíkokkal tarkítva esett hanyatt, egyenesen rá, Antoniora és a csillárra.
Meglepődöttségemben csak nyeltem egy nagyot, miközben óvatosan kibújtattam megbilincselt kezeimet a láncokból.
Kisvártatva mocorgást hallottam meg a szellőzőjáratból, majd Jessica feje jelent meg benne és várakozva nézett végig rajtam.
 
- Mégpocsékabbul nézel ki, mint emlékeztem – sóhajtott. – Na, mi lesz már, meghívóra vársz!? Gyere, mielőtt magukhoz térnek! – Kezeivel ingerülten kapálózott, miközben maga felé intett.
- Hát te... hát te meg mit keresel a falban? – mondtam meglepődve.
- Hosszú történet, inkább siess, mielőtt valaki meghall minket!
 
Alig mondta ezt ki, máris mozgolódás hallatszott a parancsnokhelyettes irodájából, mire a tömör vasajtó kilincse lenyomódott. Jessica riadtan, erőlködő arckifejezéssel tárta szélesre karjait, melytől úgy festett, mintha éppen a falból szeretne a világra jönni. Ha a helyzet nem lett volna ilyen kétségbeejtő, elnevetem magam, de most nem volt rá idő.
A helyiségben található összes szobanövény kaspója széttört, majd kacskaringós indák csaptak elő a réseikből. Mind az ajtó és a kilincs köré tekeredett, ezzel megakadályozva, hogy ránk nyissanak.
Gyorsan lehajoltam az eszméletlen őrhöz, majd leakasztottam övéről a bilincseim kulcsát és a zsebembe süllyesztettem. A szellőző felé rohantam, ahol Jessica megfeszült arccal, vérző orral próbálta tartani az ajtót, de sorra szakadtak el az indái. Egy széket gyorsan a falhoz rúgtam, majd felugrottam rá és annak segítségével kapaszkodtam fel a szellőzőjáratba. A lány hátrébb kúszott, hogy helyet adjon nekem, minek következtében az összes indája elernyedt.
Ezután már nem néztem hátra, csak lélekszakadva evickéltem egyre beljebb a szellőzőbe, szorosan követve Jessicát. Egy hatalmas robaj jelezte, hogy a kérdéses vasajtó kiszakadt a helyéről, de nem foglalkoztunk vele. Egyre mélyebbre és mélyebbre kúsztam, a lány után és úgy tűnt, egyelőre megúsztuk a veszélyt.
A kérdés csak az volt, hogy meddig?