Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

VII. Noah

Miután elváltunk Danieltől, kissé idegesen és meglehetősen lassan haladtam az igazgatói iroda felé, ugyanis folyton azon kattogott az agyam, hogy mégis mivel indokoljam Nate és Kaden itt tartózkodását.
Rose mindig is jobb volt az ilyen improvizációs helyzetekben, ugyanis én ilyenkor össze-vissza kezdek hablatyolni, kiszárad a szám és izzadok.

Tudom, elsőre nem tűnhet annyira nagy kalandnak ez az egész, de aki egy kicsit is ismeri az Igazgatót, az pontosan tudhatja, hogy nála igazán fájó pontnak számít a külsős látogatók kérdése.
Ha tehetné, a többi kontinensről érkező diákokat is az erdőben fogadná, csak hogy ne kelljen belépniük az iskolájába...
Mióta az elődje rejtélyes körülmények között balesetet szenvedett, azóta különösen ügyel az ismeretlen arcokra. Néhány óránál tovább egy szülő sem tartózkodhat az Akadémia területén, csakis különleges engedéllyel.
Arra meg nem is merek gondolni, hogy mit fog mondani a fiúk elszállásolásáról...

- Na, fel a fejjel! – szólt hozzám Nate, felemelve az államat. – Nem kell ennyire izgulni! Biztosra veszem, hogy meg lehet normálisan beszélni az egészet! Gondolj inkább arra, hogy ha ezen túl vagyunk, milyen jót edzhetünk a tornatermetekben!
- Ugye tudod, hogy az edzés gondolata engem egyáltalán nem hoz lázba...? – néztem fel rá, majd megráztam a fejem. – Egyébként nem lesz ez az engedélykérés olyan egyszerű. Te nem ismered úgy az Igazgatót, ahogyan én... Igaz, hogy általában egy kedves középkorú férfi, de ha valamivel nem ért egyet, akkor képes olyan tekintetet vágni, ami szinte már felérne egy töltött fegyverrel. És így képes mosolyogva, egy pillantásával lebeszélni az egészről.
- Akkor ne nézz a szemébe... – vonta meg a vállát.
- Az még rosszabb! – sápadtam el. – Utálja, ha nem néznek a szemébe, amikor hozzá beszélnek. Azzal eleve veszett ügyem van!
- Jó, akkor nézz a szemébe és gyorsan nyögd ki. Én meg majd végig mögötted állok és csúnyán meresztem a szemem a pasasra – mondta egyszerűen, amikor elértük az iroda ajtaját.
- Oké, megegyeztünk! – bólintottam mosolyogva. – Csak ne vidd túlzásba, mert akkor meg azért nem fog engedélyt adni, mert azt hiszi le akarod harapni a fejét!
- Vettem, megpróbálom visszafogni magam! – kacsintott rám, majd bekopogott a közben elért ajtón és mögém állt.

Bentről mintha halk beszélgetés szűrődött volna ki, ami a kopogást követően hirtelen elhallgatott.
Egy furcsa susogó hangot hallottam, majd az Igazgatót, ahogy azt mondja: „Szabad!".
Vettem egy nagy levegőt, vállaim fölött hátra pillantottam Nate-re, majd benyitottam.
Ahogy beléptem, valami eszméletlen hideg csapott meg, mintha egy fagyasztóban járnék. A szobában be voltak húzva a sötétítő függönyök, csak egy kis asztali lámpa világított. A sok sötét színű fabútor pedig csak még nyomasztóbbá és ridegebbé tette az irodát.
Furcsállva léptem be a helyiségbe, ugyanis sehol sem láttam senkit, akivel az Igazgató beszélgethetett volna, mikor valami csörömpölve a lábam elé hullott. Odakaptam a tekintetemet és egy arany színű kulcsot pillantottam meg, amit valószínűleg az ajtó nyitásával verhettem ki a kulcslyukból. Gyorsan lehajoltam érte és felvettem, nehogy rálépjünk. Azonban, mikor megérintettem, mintha jégcsapot fogtam volna. Átfutott a hátamon egy jeges borzongás, mire Nate furcsán meredt rám, de nem szólt semmit.

- Ó, azt add csak nyugodtan ide! – lépett azonnal mellém az Igazgató, majd felém nyújtotta kezét, amibe gyorsan belepottyantottam a díszes kulcsot, ugyanis nem akartam fagyási sérüléseket szenvedni. – Mit tehetek ön.... ökért...? – nézett először rám mosolyogva, majd az ajtóban topogó Nate-re pillantott. – Jó napot kívánok! Mr. Adams, ha nem tévedek – szólt a fiúhoz, majd kérte, hogy foglaljunk helyet.
- Ömm... egyfajta engedély miatt jöttem... – nyögtem ki, miután mindketten leültünk a jéghideg székekbe.
- És miféle engedélyről lenne szó pontosan? – nézett rám sokatsejtő pillantással, miközben a bögréjéért nyúlt, azonban hiába döntötte meg azt, a kávéja belefagyott, így egy egész darabban csúszott az arcába, mire Nate magába fojtott nevetéssel, mosolyogva fordította más irányba a fejét.
- Hát egy olyanról.... amivel mondjuk nem dob ki valakit a suli biztonsági rendszere, ha esetleg itt aludna... – próbáltam határozott lenni, de ez a nagy hideg nem igazán segített, ugyanis arra is koncentrálnom kellett, hogy ne ütődjenek össze a fogaim vacogás közben.
- Pontosan hány személyt takar ez a „valakit"? – állt fel a székéből az Igazgató, majd az ablakhoz sétált és elhúzta a függönyt, mire meleg napsugarak lepték el a szobát.
- Pontosan kettőt... – mondtam bizonytalanul, majd megráztam a fejem és vettem egy nagy levegőt. – Pontosan két személynek kéne engedély, hogy elszállásolhassuk őket. Nate-nek itt mellettem – mutattam a fiúra – és Kadennek, akit már említettünk önnek. Ő is segített visszaszerezni a Kristályt és legyőzni Cardont.
- Igen, emlékszem – ült vissza a székébe. - De ha kérhetem Mr. Collins, megtenné, hogy nem említi ilyen hangosan Cardon nevét? Eddig is sikerült megelőzni a pletykákat és szeretném, ha ez továbbra is így maradna.
- Persze! Bocsánat... – bólintottam.
- Szóval... akkor itt maradhatunk...? – dőlt előrébb a székében Nate, mire az Igazgató feljebb tolta szemüvegét és mélyen a fiú szemeibe nézett, majd elmosolyodott.
- Persze! Akik hősies tettükkel segítettek visszaállítani az Akadémia régi állapotát, azokat szívesen látom e falak között! – bólintott, mire én csodálkozva kaptam fel a fejemet, hogy ilyen könnyen sikerült az egész. – Csak kérlek tartsák figyelembe, hogy ez az iskola mindenek előtt egy többszáz éves kastély – folytatta a férfi. - Igaz, kissé modernizáltuk az idők során, de ha bárhol bármiféle kár keletkezik, az igen drága mulatság. A diákok mind tudják már, hogy a képességeiket a tantermeken kívül csak indokolt esetben, vagy egy tanár felügyeletével használhatják. Tehát ehhez igazodjanak! – mondta, miközben fiókjából előhalászott egy brosúrát, ami az Akadémiáról és a hozzá tartozó területekről készült térképet és leírásokat tartalmazta. – Ez talán segít majd a tájékozódásban! – nyomott Nate kezébe kettő darabot, mire a fiú kérdően nézett rám.
- Hidd el, nem árt! – veregettem meg a vállát. – Egyszer egy ötödikes eltévedt a folyosókon, és majdnem egy egész napig bolyongott, amíg végül megtalálta a szobáját. Azóta vannak ezek a kis térképek – mutattam a kezében tartott füzetecskékre. - És nekem is legalább 3 évembe telt, mire sikerült teljesen kiismerni magam a folyosókon, miután bentlakásos lettem – tettem hozzá mellékesen.
- Nos, akkor ennyi lenne? – állt fel az Igazagató a székéből.
- Azt hiszem... igen. Ennyi – bólintottam bizonytalanul, ugyanis még mindig alig akartam elhinni, hogy azonnal belement.
- Kiváló! – bólogatott az férfi. - Mivel plusz szobát nem tudok biztosítani, így pótágyakkal tudjuk csak megoldani az éjszakázást. Továbbá általában 1 napra szoktam csak engedni, hogy bármilyen látogató itt maradjon, de hálám jeléül, az önök esetében ez most 3 napra módosul – mosolygott. - Olvassák el a brosúra első két oldalát, abban minden részletesen le van írva az iskolánk szabályzatáról. Használják ki a most következő hétvégét, ugyanis a 3 nap elteltével automatikusan kiutasítja önöket a rendszer, tehát tovább sajnos nem maradhatnak.
- Rendben, úgy lesz! Köszönjük szépen! – állt fel Nate vidáman, mire én is követtem a példáját. – Egyébként a plusz ágyakra nem lesz szükség, meg tudjuk oldani anélkül is... – mondta rám pillantva – már, ha Noah-t nem zavarja a dolog...
- Mi? Ömm.... nem. Nem kell... nem zavar – kapkodtam a fejemet ide-oda.
- Rendben, ha így gondolják... – bólintott a férfi. – Most pedig kérem, fogja meg ezt és mondja ki tisztán, értehtően a nevét! – vett elő egy fényes gömböt az egyik fiókból, majd Nate kezébe nyomta.

Miután Nate bekerült a biztonsági rendszer névsorába, az Igazgató meghagyta nekünk, hogy az esti ellenőrzés előtt mindenképpen látogasson el hozzá Kaden is, hogy megadja a nevét és ne utasítsa ki őt a rendszer.
Ezután végre kiléphettünk az irodából, így elkezdhettem kiolvadni. Nate elmondása szerint nem is volt olyan vészes a hőmérséklet, de én már éreztem, hogy lilul a szám és elfagynak a végtagjaim...
Csak a tipikus fázós énem...

- Egyébként szerinted mi történhetett az Igazgatónál, hogy ilyen hideg volt nála? – kérdezte Nate.
- Fogalmam sincs... ilyen még sosem fordult elő...
- Minden esetre örülök, hogy sikerült meggyőzni. Így most végre megmutathatjátok, hogy ti hol is tanultok!
- Igen, ez tényleg pozitívum! – bólogattam. – De engem azért az aggaszt, hogy szinte egyáltalán nem kellett győzködni, mert azonnal belement a dologba. Ráadásul magától...
- Hát... az elmondottak alapján tényleg érdekes, de néha Mr. D-nek is vannak jó pillanatai. Lehet az Igazagatónál is egy ilyet fogtunk ki – találgatott.
- Azt hiszem igazad lehet! – mosolyogtam fel rá.

A visszafelé úton Nate egész végig nyaggatott, hogy tartsak vele a tornaterembe, ahol Daniel már javában edz, így hát egy idő után beadtam a derekam.
Őszintén nem volt túl sok kedvem hozzá, ugyanis az utóbbi időben szinte mást sem csináltam, csak különféle szaltókat és gimnasztikai mozdulatok tanultam napi több órában, de miatta mégis belementem...

Mikor már leértünk a második emeletre, ahol a tantermek kezdődtek, hirtelen megszólalt az utolsó órát jelző csengőszó, mire az osztálytermekből özönlő diákok egyszeriben ellepték az addig tökéletesen üres folyosókat.
Mindannyian örültek a péntek délutánnak és tervezgették a hétvégéjüket.

Néhány végzős lány mellett haladtunk el, akik amint megpillantottak minket, azonnal vad sugdolózásba kezdtek és csillogó szemmel méregették Nate-et, aki látszólag igazán élvezte a felé irányuló figyelmet.
A kisebbek mind kitértek az utunkból, amikor megpillantották, az idősebb fiúk szemöldök ráncolva igyekeztek azonosítani az ismeretlent, míg a lányok többsége tetőtől talpig pirulva fordultak a fiú után.

- Oké, húzzunk bele, mert így sosem érünk oda! – fújtattam bosszúsan, majd megragadtam a kezét és magam után húztam, keresztül vágtatva a tömegen.
- Csak nem az zavar, hogy megbámult az a pár végzős? – tette fel a kérdést egy elégedett vigyorral, mire csak megforgattam a szemeimet.
- Ugyan már! Csak szeretnék végre a tornaterembe érni, ugyanis Daniel már jó ideje ránk vár.
- Aha, persze! – nevetett fel. – De ha neked ez a sztori megfelel, akkor nekem is – mosolygott.
- Ne dumálj, inkább gyere, mert elveszel a tömegben, aztán bolyonghatsz itt, amíg szomjan nem halsz!
- Jövök, jövök! – csóválta a fejét vidáman.