Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XXII. Noah (1/2)

- ...URAMISTEN! – csaptam reflexszerűen előre, mire jól arcon találtam a fiút, aki ennek hatására hátrébb tántorodott, mely következtében szerencsésen fel is borult a székével együtt. Sebesen pattantam fel a helyemről, ezzel leverve a könyvet az ölemből, miközben Toni fájón, a már így is sérült orrához kapott.
- ÁU! - nyögött egyet.

Megszeppenve álltam az orrát fájlaló fiú felett. Nem akartam elhinni, hogy ez most megtörtént.
Valaki biztos szórakozik velem.
Életemben először reménykedtem abban, hogy valaki majd előugrik az egyik polc mögül kamerával a kezében és csak elordítja magát, hogy ,,Kandikamera!".
De legyünk reálisak. Az univerzum utál engem.

- Ez egy picit váratlanul ért – masszírozta fájó arcát Toni, miközben feltápászkodott a földről, kizökkentve ezzel a zavart gondolataimból.
- Azt hiszem jobb lesz... ha én most megyek – bólintottam lassan magam elé, majd gyorsan felkaptam a könyvet és idegesen elhaladtam a székek mellett.
- Noah várj! – kapta el hirtelen a fájó csuklómat, mire azonnal felszisszentem. Szerencsére rögtön realizálta, hogy épp fájdalmat okoz, így gyorsan el is engedett. – Ne haragudj, nem akartam! – szabadkozott ijedten a kezemet fürkészve.
- Azt hiszem, azon már túlvagyunk – néztem rá dühösen, hiszen csak most kezdett körvonalazódni bennem, mit is akart csinálni nem egészen 1 perccel ezelőtt. – Most inkább hanyagoljuk ezt a témát, Toni! – indultam meg sebesen a kijárat felé, de hirtelen elém ugrott.
- Várj egy kicsit, kérlek! Nem akartalak megijeszteni – állta el az utamat. – Nem lehetne, hogy... megpróbálnánk most úgy... hogy nem ér meglepetésként a dolog? – lépett egyet közelebb.
- Hogy mi!? – léptem hátrébb. A döbbenet úgy ütött arcon, mintha egy serpenyőt vágtak volna hozzám.
- Hát, te nem ezt akarod? – mosolygott rám féloldalasan.
Mégis miért mosolyog így rám? Tényleg nem fogja fel a helyzet súlyosságát?
- Mit? Ezt? – mutattam rá, majd magamra. – Ne haragudj, de nem csak ijedtségből húztam be! Az elején ráfogtam volna a reflexeimre, de most, hogy ilyeneket mondasz, inkább maradjunk abban, hogy megérdemelted, ugyanis túlzásokba estél! – ráztam dühösen a fejemet. – Alig ismerjük egymást két napja!
- Igen, de az nem számít! Olyan jól elbeszélgettünk ma reggel az erdőben, mintha évek óta ismernénk egymást. Nekem ez az, ami igazán számít – lépett egy újabbat felém, mire én csak hátráltam.
Na most, vagy terápia, vagy szemüveg kellene neki, ugyanis képtelen olvasni a szituáció kellemetlenségéből. - És most is te magad mondtad - folytatta a győzködést - , hogy nem éppen működik közted és Nate között ez a kapcsolat dolog. Miért ne próbálhatnánk meg mi? Én biztosan nem tennék veled olyat – mutatott a piros csuklómra - Még véletlenül sem.
- Az, hogy elmondom neked a párkapcsolati problémáimat az nem jogosít fel arra, hogy bepróbálkozz ilyenekkel! - kerültem meg hirtelen a fiút. - Igen, jól elbeszélgettünk az erdőben, de azért nem lettünk máris legjobb barátok, pláne nem annál többek. Jó embernek tartalak és egy lehetséges jó barátnak, de csak ennyi! – néztem vissza rá. - És én igenis szeretem Nate-et – folytattam. - Nem tökéletes ez igaz és most minden gyenge lábakon áll, de ez csakis rá és rám tartozik, hogy együtt túllépjünk rajta!
- De akkor mégis miért mondtad el nekem az előbb ezt az egészet!? – értetlenkedett. – Azt hittem azért teszed, mert jelet akarsz küldeni!
- Mégis miféle jelet!? – emeltem fel a hangomat. – Mi vagyok én? Valami béna távírógép, aminek minden mondatát dekódolni akarod, hátha azzal igazolni tudod majd azt, amit az előbb csináltál? Bocsi, de kész őrültség, amit beszélsz – fordultam meg. – Ja és csak, hogy tudd... - néztem vissza a vállam felett – Lehet, hogy most minden zavaros, de nagyon szeretem Nate-et és tudom, hogy ő is így érez. Szóval te voltál az, aki ezzel ráébresztett, hogy igenis harcolni kell a másikért. Nem egyedül, nem külön-külön, hanem együtt. Úgyhogy, ha valamit is érzek irántad, akkor jelen pillanatban az a hála – sóhajtottam idegesen. - Attól függetlenül pedig, ne hidd, hogyha még egyszer ilyennel próbálkozol, nem fogok behúzni újból! És szerencsés vagy, hogy tőlem kaptad azt az ütést, nem pedig Nate-től – tettem hozzá végezetül, majd elsiettem a kijárat felé.
- Várj! Noah, várj egy kicsit! – kiáltott utánam, de nem álltam meg. Egyfolytában csak arra tudtam gondolni, hogy Nate-nek egész végig igaza volt Tonival kapcsolatban.
Az agresszív módszereit még mindig nem díjaztam, de neki legalább sikerült kiismernie a fiút, akit én egész eddig védtem... Egyszerűen hülyének éreztem magamat. Hülyének és naivnak.