Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LIV. Rose

Mint kiderült, nagyonis volt bajom.
Miután leraktam a pszichikus videóchatet Kadennel, szinte azonnal éreztem, hogy valami nem stimmel. Legszívesebben leültem volna a földre, hogy pihenjünk, de ehelyett inkább csak annyit mondtam:

- Mire várunk még?? Seggbe kell rúgnunk néhány idiótát! – mutattam az alagút sötétje felé, majd Mrs. Butter vezetésével bevetettem magam az ismeretlenbe.
Kezdem kapizsgálni miért szokták azt mondani az emberek, hogy egy picit felelőtlen vagyok.

Nate egy aggódó pillantást vetett rám, de nem ellenkezett. Tudta, hogy Noah-ék érdekében minél hamarabb oda kell érnünk.

~×~

- Rose, biztos, hogy jól érzed magad? – kérdezte a fiú az elmúlt fél órában már huszadszorra. – Olyan levertnek tűnsz.
- Igen, persze hogy jól vagyok! – fordultam hátra idegesen. – Mégis mi bajom lenne? Végülis lassan kiderül, hogy az egész világ ellenünk dolgozik. Minden a legnagyobb rendben!
- Tudod, hogy nem így értettem – csóválta a fejét. - Azóta folyamatosan köhögsz és tüsszögsz, mióta beszéltél Kadennel. Szerintem álljunk meg egy picit.
- Nem kell. Csak lefárasztott az asztrális kivetítés. Most már tényleg mindjárt jobb lesz! – mondtam, miközben újból elfogott a köhögőroham, mire Mrs. Butter is halványan vibrálni kezdett.
- Rose, én nem viccből mondom. Álljunk meg pihenni! Semmi értelme nem lesz, ha úgy viszlek oda, hogy alig vagy magadnál. Mégis mit tudsz úgy tenni Noah-ért?
- Mégis ki mondta neked, hogy te viszel oda? Én megyek a két lábamon! – mondtam, gyorsítva a tempón.
- Ha így folytatod, akkor nem sokáig! – mondta, mire én csak mérgesen sóhajtottam egyet és a talajt kezdtem bámulni.
A járat azóta ugyanúgy nézett ki, mióta csak elindultunk rajta. Az olajfoltot rég elhagytuk már, csak a cipőnk talpának csúszóssága emlékeztetett rá.
Szerencsére nem akadtak az utunkba nagyobb kövek vagy sziklák, úgy tűnt tejesen ki van tisztítva az alagút. Bizonyára sokat használják az igazgató és Antonio szövetségesei.
Csak azt remélem, hogy nem jön velünk szembe egyik sem.
- Oké, figyelj! – torpant meg Nate. – Ezt így nem csináljuk tovább. Vagy megállunk, hogy kipihend magad, vagy a legrosszabb pillanatban adod be a kulcsot! Felőlem választhatod a B opciót is, de Árész legyen a tanúm rá, nem fogod szeretni!
- Mi a terved pontosan? Leütsz? – néztem rá viccelődve, ám Nate eltökélt tekintetéből ítélve fején találtam a szöget. - Nate... – néztem rá megenyhült tekintettel, miközben próbáltam visszatartani egy tüsszentést, nehogy méginkább őt igazoljam. – Igazán jól esik, hogy így aggódsz miattam, de még ha egy picit meg is fáztam volna, az sem lenne indok rá, hogy most megálljunk. Noah számít ránk. Mindannyian számítanak ránk. És csak idő kérdése, hogy mikor érünk oda hozzájuk. Már közel vagyunk. Érzem. Még ha rá is tudnál venni, hogy ledőljrk, akkor sem tudnék pihenni mindennek a tudatában.
- Pont ezért létezik a B opció! – magyarázta. – Pihenned kell! Ha odaérünk, biztosan harcra kerül majd a sor, ilyen állapotban meg sebezhető vagy. Ha túl sokan lesznek, nem biztos, hogy meg tudlak védeni.
- Nem is kell! Majd Mrs. Butter megvéd, igaz? – pillantottam pillangómra, aki kissé bátortalanul verdesett szárnyaival.
- Látod? Még a mágikus lepke is engem támogat.
- Dehogy! Csak utálja a szűk helyeket, éppen ahogyan én is. Úgyhogy még eggyel több ok, hogy siessünk – magyaráztam, majd gyorsan pillangómhoz fordultam. – Áruló! – súgtam oda neki.

Éppen, ahogy ezt kimondtam, egy erős szélfuvallatot éreztem, ahogy a sötét járatból egyenesen az arcomba csap. Egész testemben beleborzongtam, ami megállásra késztetett. Izzadni kezdtem és éreztem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt.
Olyan volt, mintha a felére csökkent volna a tüdőm egy szempillantás alatt.
Mrs. Butter heves szárnycsapkodások közepette egyre csak süllyedni kezdett a levegőben. A fénye is egyre halványulni látszott, mintha csak egy vacak elemes játék volna, ami lassan lemerül és tönkremegy. Bizonyára rá is kihat, ami velem történik.