Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LXXII. Noah

Sziasztok!
Először is elnézést ezért a késedelmes folytatásért de sajnos közbejött néhány fontos dolog, VISZONT ismételten itt vagyunk egy újabb résszel! Reméljük, hogy tetszeni fog és miután elolvastátok, leírjátok a véleményeteket az eddig történtekkel kapcsolatban.🥰
Nektek mi eddig a legnagyobb kérdőjel a fejetekben?
Mi az, amin jót nevettetek, vagy esetleg megkönnyeztetek?
Ti mit reméltek a folytatásban?
Van olyan karakter, akiről szeretnétek többet megtudni? Miért?

Addig is jó olvasást és utána várjuk szeretettel a kommentjeiteket!☺️

ZsoRas❤️

*Néhány órával korábban*

Már egy jó ideje tarthatnak rabságban a jéggel borított cellában, de az időérzékem teljesen elveszett, nem is beszélve az egyre rendszeresebbé váló eszméletvesztésekről. Folyamatosan ki-be ráncigáltak a cellámból, hogy újabb elfeledett emlékekkel kínozzanak. Minden egyes emlékpajzs összetörésével újabb, számomra ismeretlen képek jelentek meg a szemem előtt, amiket idővel már felfogni sem tudtam. Az ilyenkor rámhelyezett karkötőm folyamatosan egyre nehezebbé és forróbbá vált a bőrömön, azonban fogvatartóim legnagyobb bosszúságára a megfeketedett kő csak nem váltott színt.
A hideg tóba való lógatás és kínzás után mindig visszavezettek a cellába, majd belém tömtek egy adag langyos zabkását. És minden kezdődhetett elölről.
Már azt sem tudtam, hogy mióta tart, csak azt éreztem, hogy az emlékeim összekuszálódtak. Sokszor nem tudtam felidézni olyan dolgokat, amelyekre mindig is örömmel gondoltam vissza. Az eddig átélt emlékeimben sötét foltok keletkeztek ahogy az újak felszínre törtek. Féltem, hogy ezek felfedése a már meglévők kárára mennek, de nem tudtam mit tenni. Az eszméletlen hideg víz és a gyötrelmes kínzások úgy legyengítették a testemet, hogy beszélni is alig volt erőm, nemhogy ellenkezni. Csupán azon lepődtem meg, hogy még mindig életben vagyok.

Éppen egy újabb elzárt emlék kínzó felfedésén voltam túl és zihálva feküdtem a cellám falának dőlve, miközben reménykedve kaptam fel minden egyes neszre a fejemet, hátha megpillantom Rose-ékat. De folyamatosan csalódnom kellett. Hol az őrváltás zaját, hol apró kövek potyogását, hol pedig az olvadó jég csepegését hallottam.
Szomorúan fordítottam fejemet a fal felé, miközben próbáltam a legkisebbre összehúzni magamat, így is melegítve a testem. Azonban váratlanul egy folyamatosan közeledő, csörömpölő hang ütötte meg a fülemet, amit azonnal felismertem és rögtön görcsbe szorult tőle a gyomrom. Ez a hang azokat az őröket jelezte, akik folyton kiráncigáltak a cellából és a fehérköpenyesek elé vittek, hogy újabb emlékfoszlányokat vágjanak ki belőlem.
Nem értettem, hogy miért akarnak máris visszavinni, hiszen éppen nemrég hoztak vissza, mikoris szokatlan módon, az őrök szimplán elhaladtak a cellám előtt, magukkal vonszolva egy lányt. Kíváncsian kúsztam közelebb a rácsokhoz, minden mozdulatomra ügyelve, hiszen az egész testem sajgott az égési és fagyási sérülésektől.
Még egyszer sem láttam itt más foglyot rajtam kívül, így a félhomály és a feldagadt szemeim ellenére is igyekeztem jól szemügyre venni a rabtársamat. Szegény, félig eszméletlenül rángatózott, miközben próbált ellenállni, de nem tudott mit tenni. A haját és a ruháit sötétre színezte a kosz és mindenéből csöpögött a víz. Hallottam, ahogy erőtlenül nyöszörög, miközben a lehelete fehér párafelhőként száll fel a fényben.
Az őrök a mellettem lévő cellába hajították, majd csattant a zár és sietős léptekkel elmasíroztak.
Mivel az erődítmény celláival ellentétben, itt az ajtókon kívül mindenhol máshol tömör jégfalak választottak el a többi tömlöctől, így az ismeretlen lányt elveszítettem szem elől. Csupán a heves légzése visszhangzott a falakról, miközben az őrök csörömpölő zaja fokozatosan elhalkult.
Furcsa ebbe belegondolni, de visszavágytam a másik cellába. Ott legalább tudtam beszélni Jessicával és biztos lehettem benne, hogy nem esett bajuk Daniellel. Nagyon reméltem, hogy továbbra is jól vannak és sikerült a lánynak kezdeni valamit azzal a kulccsal és papirusszal, amit rábíztam.