Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LXIX. Rose

Annak ellenére, hogy kivételesen a pihenés és a relaxálás volt a célunk, nekem nem igazán sikerült teljesíteni a feladatot. Folyamatosan jobbnál jobb összeesküvés elméletekkel szórakoztattam Kadent, miközben ő igyekezett megnyugtatni és megcáfolni a vad ötleteimet.
 
– És mi van, ha Noah is összejátszik velük? Mi van, ha ez csak egy csapda, hogy minket is elfogjanak?
– Ezt te sem gondolhatod komolyan – sóhajtott Kaden. – Kisbaba korod óta ismered és nem hinném, hogy már akkor besorozott titkos antarktiszi ügynök lett volna.
– Lehet – bólintottam. – Pedig biztos cukin nézett volna ki lézercumival a szájában!
– Hát nem is tudom… Eléggé veszélyesnek hangzik egy halandó kisbaba szájába ilyesmit adni – vakargatta a homlokát.
– EZ AZ! – ültem fel hirtelen. –  Noah–t kicserélték és valójában már rég átvette a helyét egy agymosott robot!
– Rose, édes drága szivárványos lelkű megszállottam… – ült fel Kaden is, majd a vállamra helyezte a kezét. – Már vagy félórája elborultnál elborultabb elméleteket gyártasz. Azt hiszem itt az ideje, hogy abbahagyd. Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy Noah nem egy baba kém, nem is agymosott robot, de legfőképpen nem egy agymosott robotbabakém. Már ha létezne ilyen egyáltalán – tette hozzá, kissé belezavarodva.
– AHJ! Tudom én, de nem tehetek róla! – temettem az arcomat a kezembe. – Minden egyes másodpercben, amíg éppen nem az életünkért küzdünk, arra gondolok, hogy mennyi mindent nem tudhatunk még. Ott van az igazgató. Őt is már lassan 11 éve ismerem, mégsem gondoltam volna, hogy köze lehet egy ilyen jeges erődítmény izéhez, amibe elrabolt diákokat zár. Aztán Antonió is eléggé hátba szúrt, utána meg jött Zaira,  ami csak hab a tortán. Nem beszélve a csillagképekről, akik sorra gyengülnek egy sötét erő hatására, ami biztosan összefügg mindezzel – mutatott körbe. – És ki tudja, hogy mi történhet éppen velük odafönt? Nem merek rágondolni, hogy milyen hatással lehet a világunkra, ha az összes csillagkép elbukik. Ha abból indulunk ki, hogy sorban gyengülnek meg a csillagjegyek és a Nyilassal kezdődött minden, akkor már nyolcnak annyi. És ezt csak abból tudjuk, hogy a legutóbb éreztem a Rák gyengülését. Simán lehet, hogy azóta újabbak estek áldozatul. És mi lehet Zoéval!? Vajon rá is veszélyt jelent az a sötét felleg, vagy csak…
– Jó, oké, oké! – fojtotta belém gyorsan a szót. – Inkább próbáljunk venni egy mély levegőt, majd koncentráljunk csak egy problémára, rendben?
– Rendben – szívtam be élesen a hűvös levegőt. – Csak hogy tudd, folyamatosan ezen fog kattogni az agyam, még ha nem is mondom ki. Amikor éhes vagyok, mindig ezt csinálom.
– Most hogy mondod, én is eléggé éhes vagyok – értett egyet Kaden. – Már nem is tudom, mikor ettünk utoljára. A nagy izgalmak és halál közeli élmények teljesen elnyomták az éhségérzetem.
– Legalább erre az egyre jók ezek a küldetések – nevettem fel. – Ha nem akarsz sokat költeni kajára, csak menj el az Antarktiszra megmenteni a legjobb barátodat egy jeges erődből! Tuti tipp a spórolásra! Na meg a fogyásra!
– El is tudok képzelni egy ilyen plakátot a Félvér Táborban – mosolyodott el Kaden. – Talán az Aphrodité kabinban.
– Majd ha végre túl leszünk mindezen, festek egy csomót és kiragasztom vele az összes kabin falát! Rachel tutira benne lenne.
– Nekem tetszik az ötlet! Egy időben olyan társaságba keveredtem, ahol én is nagy alkotónak éreztem magam és elkezdtem graffitizni. Aztán végül kiderült, hogy semmi érzékem az ilyesmihez, úgyhogy ott is hagytam az egészet – mondta zavartan.
– TE GRAFFITIZTÉL!?? – döbbentem le. – Még sosem mondtad! Mikor volt ez? Hogyan kezdted? Ki vett rá téged? – árasztottam el a kérdéseimmel.
– Nem tartott túl sokáig az az időszak – legyintett. – Csupán néhány eléggé sötét hónap volt, így nem is nagyon szoktam emlegetni. Nem szeretek visszagondolni rá. Akkor nem voltam épp a legjobb passzban.
– Köze van ahhoz, amit egyszer meséltél? – fordultam felé, óvatosan fürkészve az arcát. – Tudod, a nevelőanyádról.
– Igen, nagyon is köze van hozzá – bólintott keserűen.
– Mi történt? Sosem mesélted annál tovább, hogy…
– Meghalt – fejezte be helyettem a mondatot. – Nem sűrűn gondolok már rá, ezért amikor egyszer–egyszer eszembe jut, hatalmas bűntudatom támad. Mióta Dalia meghalt, azóta nem volt családom, barátaim, senkim, akihez tartozhatnék vagy akinek számítanék. Egyedül voltam és nekem ez így meg is felelt. Legalábbis egy idő után…
– Ezt hogy érted? – húzódtam közelebb. Kaden csak egy nagyot sóhajtott, majd úgy tűnt, mégiscsak beavat a graffitis időszakába.
– Miután meghalt a nevelőanyám, senkim sem maradt – kezdte. – Sokáig imádkoztam Anubiszhoz és kértem, hogy hozza vissza Daliát, de persze tudtam, hogy úgysem tehetné meg.
A nagy harc során teljesen leégett a házunk, még a tűzoltók sem tudták megállítani a lángokat. Persze, hogy nem tudták – horkantott fel dühösen –, hiszen mágikus lángok voltak. Csakis én tudtam volna eloltani őket, de akkor még nem voltam olyan gyakorlott, mint most. Sokszor leblokkoltam vagy későn cselekedtem. De mindegy, nem is ez most a lényeg – rázta meg a fejét, majd folytatta. – Mivel egy szerencsétlen, otthon és szülő nélküli árvává váltam, így a gyámügyesek egy gyermekotthonba vittek, ahol mindenki arra várt, hogy örökbefogadják őket. Mondanom sem kell, hogy egy majdnem 14 éves, kreol bőrű, félig egyiptomi származású, tetovált félvér fiút senki sem akart hazavinni, így folyamatosan kiszöktem onnan. Ha akartam volna, simán eltűnhettem volna, de egyszerűen nem volt hová mennem. Ott volt fedél a fejem felett és étel az asztalon. Közel sem volt nevezhető ideális környezetnek, de az utcánál egy fokkal azért  jobb volt. Teljesen megfelelt nekem, főleg mert hetente négyszer–ötször kiszöktem egy–egy napra, hogy szörnyeket kutassak fel, majd este visszamentem és reggel kezdődött minden elölről.
– Kaden… el sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehetett ez neked – simítottam végig gyengéden az arcán, azonban tekintete kemény maradt.
– És ez a normális. Addig jó, amíg nem tudod, hogy milyen így élni – mondta, majd visszatért a történethez. – Én is csak fél évet bírtam így ki, aztán már volt annyi tapasztalatom a mágiában, hogy képes voltam bárhol megvédeni magamat és bárhol gondoskodni magamról. Sokszor elhagyatott sikátorokban és szemetesek mellett aludtam. Emlékszem, mindig egy fekete kapucnis pulóver volt rajtam, hogy eltakarjam a tetoválásaimat és az arcomat. Így kevesebben zavartak el, ha megláttak, de azért akadt jó pár utcai verekedésem is. – Miközben ezeket mesélte, láttam, ahogy kezei ökölbe szorulnak, szemöldökei pedig haragosan összeszaladnak. Úgy tűnt, újból átéli mindazt, amit akkor, de mielőtt bármit is mondhattam volna, már folytatta is. – Egyszer New York sötét utcáin, miután megküzdöttem két Serpopárddal és teljesen kimerítettem a mágiámat, egy újabb verekedésbe keveredtem és kivételesen vesztésre álltam. Erre hirtelen egy velem nagyjából egykorú  fiú jelent meg a robogóján a semmiből. Szinte menet közben ugrott le róla, majd olyan gyakorlatias mozdulatokkal és ütésekkel terítette le az ellenfeleimet, hogy csak tátott szájjal figyeltem. A saját erejüket fordította ellenük, miközben mindegyiküktől megszerezte a rugós késüket és a fegyverként használt vasrúdjaikat. Szabályosan fejvesztve menekültek el előle, vagy jobban mondva inkább csak bicegtek.
A fiú végül elvitt az egyik állítólagos barátjához, aki vele egykorú volt és egy híd alatt élt. Nem értettem, hogy egy ismeretlen fiatal, aki tiszta, frissen mosott ruhákat visel, csillogó bukósisakot hord és fényesre polírozott robogót vezet, mégis hogyan barátkozott össze egy hajléktalannal, de legfőképpen azt nem tudtam hova tenni, hogy mégis miért segített nekem. Nekem, akit még csak nem is ismert és soha nem is látott azelőtt.
– Lehet, hogy ő volt az utcák Robin Hoodja – vontam meg a vállamat. – És mi lett végül ezzel a fiúval? Összebarátkoztatok? Vagy ősellenségek lettetek? – kíváncsiskodtam.
– Egyik sem, ugyanis soha többé nem láttam – felelte egyszerűen. – A barátjáról viszont, akihez elvitt, kiderült, hogy titokban valamilyen gengszter bandának dolgozik, ugyanis még az azutáni napon ránk támadtak a banda riválisai, így új hely után kellett néznünk.
– Szerinted a motoros fiú tudott róla, hogy akihez elvisz, az miket csinál? Vagy talán ő is benne volt a bandában?
– Nem hinném – rázta a fejét. – Abból a néhány órából, amit együtt töltöttem vele, úgy tűnt, hogy tisztességes gyerek. Nem úgy nézett ki, mint aki ilyen simlis ügyekbe belekeveredne. Viszont volt benne valami leírhatatlan vadság. Valami, amitől inkább megtartottad a tisztes távolságot és nem kérdeztél, ha nem akartál bajt.
– Értem – bólintottam. – És ezután mi lett veled és azzal a másik fiúval?
– A srácot Phillnek hívták és én azt hittem, hogy a támadás után végre felnyílik a szeme és otthagyja azt a bandát. Hiába mondtam neki, hogy csak kihasználják és vele végeztetik a piszkos munkát, nem hallgatott rám. Engem is győzködött, hogy szálljak be és akkor minden jobb lesz, de persze nem hagytam magam és elmentem. Néhányszor visszanéztem hozzá, amikor az időm engedte és próbáltam kirángatni abból a környezetből, de nem sikerült, sőt, minden egyes alkalommal csak rosszabb állapotban találtam rá. Elkezdett kábítószerezni és onnantól már nem volt megállás. Még varázslattal is próbálkoztam, de nem jártam sikerrel. Akkor még a mostaninál is kevesebbet tudtam a gyógyító bűbájokról, így nem tehettem mást, mint feljelentettem őt.
– HOGY MIT CSINÁLTÁL!? – csaptam a kezére.
– Tudom, tudom!  Ez nagyon durván hangzik, de muszáj voltam kirángatni abból a társaságból. Nem hagyhattam, hogy teljesen leamortizálódjon, mert nagyon kedves és rendes volt velem, amikor szükségem volt a segítségre – magyarázta. – Így legalább folyamatos ellenőrzés alá került és nem volt kiszolgáltatva annak a kétes bandának. Mindenki jobban járt… legalábbis én azt hittem.
– Miért érzem úgy, hogy ez egyre rosszabb lesz?
– Mert tényleg az is lett – bólintott. – Nem tudom, hogyan, de Phill valahogy megúszta az egészet és elengedték. Ezután természetesen ellenem uszította a bandatagokat, és elárulta nekik, hogy merrefelé bujkálok. Az a csapat nagyon furcsa és sötét volt. Az egészet egy magas növésű 15 éves irányította, akinek dühkezelési problémái lehettek, ugyanis egyfolytában ordítozott mindenkivel és csapkodott, mint egy idegbeteg. Valahogy képes volt rávenni a nála sokkal idősebbeket is, hogy szálljanak rám és ha nem engedelmeskedem, akkor bánjanak el velem.
– Csakhogy azt nem tudták, hogy egy egyiptomi mágussal kezdenek! – mosolyogtam izgatottan.
– Így igaz, ezt ők nem tudták – helyeselt, azonban az arcára felismerhetetlen sötétség borult, amilyet még sosem láttam azelőtt. – Idővel sikerült leráznom őket – mondta keserűen –, azonban még mindezek előtt, egy heves csata során véletlenül súlyosan megsebesítettem Phillt, aki pont rosszkor volt rossz helyen. Nem akartam őt egyáltalán bántani, de annyira dühös lettem rá, amikor viszontláttam, hogy az érzelmeim teljesen átvették az irányítást és a varázserőm elszabadult. Rengeteg vért veszített és mire egyáltalán kiért a mentő, már késő volt. Nem tudtam semmit sem tenni, csupán ott álltam a sötétben és figyeltem a túloldalról, ahogy megérkeznek a mentősök, majd a rendőrök. Abban a percben ígértem meg magamnak, hogy nem hagyom, hogy elterelődjön a figyelmem az eredeti célomról. Megfogadtam, hogy az érzelmeimet mélyen magamba zárom és csakis egy dologra koncentrálok: a szörnyvadászatra. Minden emberrel ridegen és keményen bántam, akkor is, ha segíteni akartak. Többé nem engedtem közel magamhoz senkit és ezért nem is számíthattam senkire. Egymagam voltam a világgal és a szörnyekkel szemben, miközben napról napra éltem az utcán. Idővel találtam rejtekhelyet egy elhagyatott templom tornyában, de továbbra is magányos és kívülálló voltam, aki sosem találta a helyét és nem maradt senkije a világon akinek számítana.
– De már vannak barátaid. És én is itt vagyok – fogtam meg a kezét szomorúan. – Nekem nagyon sokat számítasz és fogalmam sincsen, mihez kezdenék nélküled. Most már tartozol valahova – Biztatóan rámosolyogtam. – A múlton nem változtathatsz, bármilyen fájdalmas is volt. És akár hiszed akár nem, te is áldozat voltál, nem a te hibád, ami történt. Egy alig 14 éves fiú egyes egyedül a város sötét utcáin, miközben mitikus szörnyekre vadászik és egy régi toronyban gubbaszt. Nem volt túl rózsás a helyzeted, de mindezeket figyelembevéve, igenis jó ember lettél! Meg tudtad őrizni azokat az értékeket, amelyeket Anubisztól és a nevelőanyádtól tanultál. Képes voltál embernek maradni még akkor is, amikor az egész világ ellened fordult. És ez nagyon fantasztikus és különleges dolog! Hidd csak el! – töröltem le egy kósza könnycseppet az arcáról, mire belesimult az érintésembe.
– Igazad van. A múltammal tudnom kell együtt élni a jelenben is, és én ezt a jelent veled akarom megélni! Minden egyes percét – tett hozzá suttogva, mély és rekedtes hangon. – Igaz, eddig nem volt túl rózsás a helyzetem, de neked köszönhetően már igenis az lett – mondta, mélyen a szemembe nézve, majd egyre közelebb hajolt hozzám és lágyan megcsókolt.