Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LV. Kaden

Rose különleges látogatása új erővel töltött fel. Észre sem vettem, hogy mennyire hiányzott, amíg ott nem állt előttem teljes életnagyságban.
Örültem, hogy végre láthattam, de eléggé aggódom érte, ugyanis nagyon úgy festett, hogy megfázott az út során, ami most a lehető legrosszabbkor jött.
Én képes vagyok minimális mágia segítségével állandó hőmérsékleten tartani a testemet, Nate DNS-e pedig csak félig emberi, így ő is ellenállóbb a természeti viszontagságoknak. De Rose épphogy belecsöppent ebbe a mágiával teli világba, az ő szervezete még sokkal gyengébb ilyen szempontból. Bármennyire is nő maga a mágiája...

- Vuff! – szakított ki a gondolataimból a Kis oroszlán, miközben megbökdösött az orrával.
- Tudom, én is mennék már utánuk – sóhajtottam. – De még nem nyertem vissza teljesen az erőmet. És az oldalam is eléggé fáj. Menni is alig tudok – simogattam meg a fejét.

A kis csillagkép erre csak halkan felnyüszített, miközben oldalra fordította a fejét és az ölembe feküdt.
Szegény azóta próbál meggyógyítani, de mivel súlyos sérülést szereztem így még a mágikus nyála is irtó lassan hat.

- Oké, megpróbálom mégegyszer, hátha most sikerül – paskoltam meg a hátát, mire izgatottan röppent fel a levegőbe.

Az utóbbi órákban számtalanszor próbáltam már a duat-hoz fordulni egy kis tudásért, de nem sikerült. Még ehhez is túl gyenge voltam.
Pedig pont az ilyen vészhelyzetekre raktároztam el benne egy csomó ételt és italt, na meg persze egyiptomi varázskönyveket. És ha jól emlékszem, az egyikben vannak gyógyító igék, de ahhoz előbb el kéne tudom érni a könyvet.
Óvatosan törökülésbe helyezkedtem, hogy ne lazuljon meg a kötés az oldalamon, majd lehunytam a szemeimet és próbáltam a kezembe összpontosítani az összes mágiát, ami megtalálható a testemben.
Kinyújtottam magam elé a jobb karomat, mintha egy szekrénybe nyúlnék. Elképzeltem, hogy a varázskönyvet veszem le a szekrény polcáról, majd összezártam az ujjaimat.
Hirtelen szilárd anyagot tapintottam a saját bőröm helyett és mikor kinyitottam a szememet, végre ott tartottam a kezemben a várva várt varázskönyvet.
A Kis oroszlán ujjongva vakkantott, miközben odalibbent hozzám, hogy jól megszaglássza az új szerzeményt.

- Ezek szerint végre kezd visszatérni az erőm. Hála Anubisznak! – mondtam megkönnyebbülten. – Na lássuk, mi gyógyít meg végre!

~×~

Nagyjából fél órát tölthettem a könyv böngészésével, de alig akadt használható ige.
A legtöbbhöz különleges tárgyakra, gyógyfüvekre és mágikus kellékekre lett volna szükség, amikkel én természetesen nem rendelkeztem. De még ha egészen véletlenül lett is volna a táskámban egy köteg szentelt füstön szárított gyógyfű egy fehér agyagból formált usébti belsejébe gyúrva, még akkor is túl sok energiát igényelt volna a varázslat elvégzése. És jelen pillanatban a lehető legkevesebbel kellett beérnem.
Nagy szerencsémre találtam kettő olyan gyógyító igét, amit minimális mennyiségű mágiával is el lehetett végezni, csakhogy kétes volt a hatékonyságuk.
A könyv szerint még az ókori egyiptomi papok használták ezt a fajta gyógyítást azokon a rabszolgákon, akik súlyosan megsérültek, de a gazdájuk által kiszabott munkához nélkülözhetetlen volt a tudásuk, így nem hagyhatták meghalni őket. Sajnos arról nem írt a könyv, hogy mégis mennyi ideig tartott ki a varázslat, csupán arra jöttem rá, hogy ideiglenesen begyógyítja a sérüléseket és rendbehozza a makacs betegségeket.
Mindkettő varázslat szinte ugyanúgy szólt, csupán annyi különbséggel, hogy az egyiknél alany férfi, a másiknál pedig nő.
Nem hangzott túl bíztatóan az ideiglenes gyógyítás, de nem volt választásom. Nem futotta többre az erőmből és reménykedtem, hogy a Kis oroszlán mágikus nyálával együtt hatásosabb lesz, mint azt a könyv írja.
Tehát fogtam a kötésemet, lehámoztam a mély sebemről, majd meggyújtottam a véres gyolcs végét, ahogy a könyv is írta. Miközben a kötés sárga lánggal elkezdett égni, addig én a sebemre szorítottam mindkét kezemet és kántálni kezdtem az egyiptomi vezényszavakat.
A harmadik ismétlés után az égő gyolcsból felszálló szürke füst lassan elkezdett az oldalamhoz áramolni, majd az ujjaim között beszivárgott a leszorított sebhelyhez. A barlangot belengte az égett bőr kellemetlen szaga, de érdekes módon én nem éreztem fájdalmat. A kezeim felmelegedtek és bizseregni kezdett a sérülésem környéke, de nem fájt semmi. Izzadni és libabőrözni kezdtem, miközben felállt a hátamon a szőr az idegen érzés hatására. Éreztem, hogy az összes megmaradt mágiámra szükség van, hogy ezt végigcsinálhassam.
Folyamatosan kántáltam és kántáltam a varázsszavakat, míg teljesen el nem égett a gyolcs, majd mikor az utolsó kis füstcsík is felszállt és elért a sebhelyemig, elemeltem a kezeimet és abbahagytam a szavalást.
Csodák csodájára még egy apró heg sem maradt a bőrömön a varázslat után. Mintha soha nem is sérültem volna meg.
Megtapogattam, végighúztam az ujjamat a kérdéses bőrfelületen, de egyáltalán nem fájt. A Kis oroszlán kíváncsian bújt át a karom között, hogy megnyalogassa a beggyógyult részt, és láthatólag nem teljesen értette, hogy hová is lett a véres sebhelyem, de csillogó szemekkel nézett fel rám. Tudta, hogy ez azt jelenti, indulunk Rose-ék után.