Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XLVII. Kaden

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy nekicsesződtem egy jéghideg barlang falának, de biztosíthatok róla mindenkit, hogy a fájdalom az idő múlásával SEM hagyott alább.
Kintről csak a szél tompa susogása hallatszott, a barlang belsejéből pedig összemosott hangok visszhangoztak mindenfelől.
Tőlem néhány méterre egy kisebb tűz ropogott, mely fényt és kellemes meleget árasztott. Elsőre nem is értettem, hogy hogyan került oda ahogy azt sem, hogy én hol vagyok, de szép lassan eszembe jutott minden.
Ahogyan azt már megszokhattam az elmúlt néhány nap folyamán, most is sajgó fejfájással tértem magamhoz, és úgyszintén teljesen kimerítettem a tartalékaimat. Lassan kezdtem beletörődni, hogy most már naponta akár többször is a végkimerültség szélére sodródom.
Sokkal jobban megviselt a burok fenntartása, mint azt elsőre gondoltam. Ha az egyiptomi sivatagban kellett volna gyalogolnunk, akár még napokig is bírtam volna. De itt, a délisarkon konkrétan semennyi mágikus energiát nem tudtam az előnyömre fordítani. Mintha egy szűrővel szerettem volna vizet kanalazni. A Föld ezen területén olyan gyenge és foszlányos az egyiptomi mágikus energia, hogy ha oxigénben kéne mérni, gyakorlatilag megfulladnék.

- ...ez baromság! Nem tehetjük! – hallottam meg végre az első értelmes szavakat, miközben nagyokat pislogva bámultam magam elé.

Rose éppen Nate-tel beszélgetett, habár inkább tűnt valamiféle veszekedésnek, ugyanis barátnőm felfokozott állapotban, vadul gesztikulált kezeivel.

- Tudom, hogy nem a legkellemesebb gondolat, de jelen helyzetben nem tehetünk mást. Így is rengeteg időt vesztegettünk már el! – folytatta Nate. – Ki tudja, mégis mikor tér magához.
- De hát már ébren vagyok! – gondoltam magamban, azonban a kimerültségtől nem bírtam megszólalni, sem pedig megmozdulni. Még mindenem zsibbadt a testemben szétáramló égető érzéstől.
- És azt javaslod, hogy hagyjuk itt egyedül egy szó nélkül!? Neked elment az eszed! – folytatta Rose, miközben vadul rázta a fejét.
- Nem! Persze, hogy nem! A Kis oroszlán itt maradna vele. És amint sikerült kipihennie és rendbehoznia magát, utánunk jönnek – mutatott a csillagképre, akit rendkívül lefoglalt a barlang minden pontjának megszaglászása.
- Nem oszthatjuk fel a csapatot pont most, mikor már olyan közel járunk! Ennél hülyébb ötletet nem hallottam még tőled!
- Rose! Meg akarod menteni Noah-ékat vagy sem!? – lépett a lány felé Nate, miközben idegesen dobolt a lábával. – Minden egyes perccel csökken az esélye, hogy épségben találunk a többiekre. Ki tudja, miket csinálnak velük. Nem üldögélhetünk itt arra várva, hogy a szánkba repüljön a sültgalamb!
- Arra várunk, hogy Kaden magához térjen! – válaszolta Rose, felém mutatva, azonban mivel háttal állt nekem, nem láthattam az arckifejezését, de éreztem a hangján, hogy elbizonytalanodott.
- Rose... – sóhajtott Nate. Próbálta lenyugtatni magát. – Te magad mondtad nemrég, mikor próbáltad bemérni a tőröd párját, hogy láttad az orosz kutatócsapatot, akikről Olegék beszéltek. Vagyis Noah-hoz közel lehetnek. Ráadásul, ha jól tippelem, valószínűleg tőlük származhatott az a robbanás is, ami a lavinát okozta.
- Az lehetett más is! – tiltakozott a lány. – Egy lehulló szikla, ami megadta magát a hóviharnak.
- Szerintem ezt te sem hiszed el.
- De van rá esély!
- Nem, nincsen. Egészen biztos vagyok benne, hogy az egy robbanás volt és mindezt amiatt a furcsa sugárzás felkutatása miatt történt, ami valószínűleg kapcsolatban állhat Noah-ék elrablásával is. Valamiféle mágia lehet, amit így érzékelnek – harapott az ajkába. – Őszintén, attól félek, hogy előbb-utóbb eljutnak Noah-hoz és én nem szeretném megvárni, amíg a fejére robbantanak egy hegyet. Éppen ezért, most még inkább sürget minket az idő, mert tutira nem fogja senki megvárni, amíg összeszedjük magunkat. Indulnunk kell mielőbb tovább!
- Nem! Én akkor sem hagyom itt Kadent! Nem tehetem – járkált idegesen fel-alá a barátnőm. – Nem adhatok esélyt rá, hogy őt is elveszítsem. Noah-t is elrabolták, amikor nem fordítottam rá elég figyelmet. Most már nem tévesztem szem elől egyikőtöket sem, amíg ennek az őrületnek vége nem lesz!
- De, muszáj lesz. Igaza van Nate-nek! – találtam meg végre a hangomat, ami egyáltalán nem hasonlított rám.
Rekedt és száraz gyengeséggel beszéltem, még arra sem volt elég az erőm, hogy a falak visszaverjék a szavaimat.
- Kaden! Hála égnek! – rohant oda hozzám Rose, hogy a nyakamba borulhasson.
Ekkor vettem csak észre, hogy nincsen már rajta a kabátja, ugyanis én rám terítette, miután kiásott Nate segítségével a hóból, és a fal mellé támasztott.
- Nyugi, már hozzászoktam az ájulásokhoz – simítottam végig a hátán, miközben mélyen beszívtam az illatát.
Még így is, hogy a világ végén jártunk a jeges hegységek között, Rose haja kellemes virág illatot árasztott, keverve némi kókusszal és érthetetlen módon, mintha egy kevéske festék szagot is éreztem volna, habár fogalmam sem volt, mégis mikor járt utoljára festék közelében.
- Kaden... Ez most sokkal komolyabb, mint egy szimpla ájulás – sóhajtott fel, mélyen a szemembe nézve. – Nem érzel semmit? Nem fáj semmid?
- Ami azt illeti, eléggé zsibbadok és éget a bal oldalam – grimaszoltam egyet, miközben próbáltam mozgatni a végtagjaimat. – Szóval gyanítom nagy gáz van.
- Az nem kifejezés! – mormogta Nate mögöttünk, miközben gondterhelten a hajába túrt. - Fogadok, még mindig nem igazán értesz a gyógyító mágiákhoz.
- Nem mondhatnám – kezdtem egyre idegesebb lenni, majd jobb kezemmel a bal oldalam felé nyúltam, arrébb tolva Rose kabátját.

Amint hozzáértem, egy ködszerrel bebugyolált felületet éreztem meg, majd azonnal egy éles fájdalom nyilallt a testembe, ami a derekam környékén volt a legerősebb és szétáradt az egész testemben. Kisebbet felordítottam, mire a barlang tucatnyi irányból verte vissza a hangomat.

- Ne mozogj! – mondta szigorúan Rose, miközben próbáltam lábra állni, de a hatalmas fájdalom teljesen lebénította a testemet.
- Amikor besodort minket a lavina... – lépett közelebb Nate – neki csapódtál a barlangnak és pont egy kiálló sziklát sikerült célba venned. Minden csupa vér volt... Próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, azonban nem vagyok orvos, sem pedig Apollón fia, így hát csak annyira tellett, amennyit a táborban kötelezően megtanul az ember – mondta szánakozva. – De a Kis oroszlán is besegített ám – tette hozzá, mire a kis csillagkép boldogan libbent oda hozzám, hogy helyeseljen. – Bír némi gyógyító erővel a nyála.
- Hálás vagyok. Mindkettőtöknek – biccentettem feléjük, miközben egyre inkább kezdtek visszatérni az érzékeim és így a fájdalom is fokozódott. – Viszont hallottam, miről beszéltetek – néztem végig Rose-on és Nate-en. – Szerintem is előre kellene mennetek. A többiek érdekében.
- Nem! – mondta Rose azonnal. – Nem és kész! Téma lezárva. Nem hagyunk itt.
- Rose, kérlek gondold végig – fogtam meg a kezét és mélyen a szemébe néztem. – Ki tudja meddig tart, mire rendbejövök. Nem ülhetünk itt malmozva, amíg Daniel, Jessica és Noah szüntelen veszélynek vannak kitéve.
- De te magad mondtad, hogy nem vagy jó gyógyító. Mégis hogyan akarsz egyedül meggyógyulni?
- Miért, te talán megtudsz gyógyítani, ha itt gubbasztunk? – sandítottam fel rá, mire bosszúsan tekintett vissza.
- Nem, de lelki támaszt tudok nyújtani. És enyhíteni is tudom a fájdalmaidat, amíg össze nem szeded magad, és ki nem találjuk, mit tehetnénk. Talán a Kis oroszlánnal együtt megpróbálhatnád a legalapvetőbb gyógyító igéket, ha már visszatért az erőd.
- De ki tudja az mennyi ideig fog tartani. Ráadásul hiába gyógyítanám be azzal a kevés tudással, amennyit ismerek, még úgy is sokáig fájna. Így meg nem igazán lennék a segítségetekre, csak hátráltatnálak.
- Igen. Bármilyen furcsa is, itt nagyobb biztonságban van, mint ahová most menni készülünk – szólt Nate.
- De mi van, ha elalszik a tűz és halálra fagy? Vagy mi van, ha túl sokáig tart visszaszereznie az eréjét? És ha ráomlik a barlang egy második robbantás következtében? Vagy rátalál az árnyszörny, ami utánunk jött? Akkor mi lesz? – fordult a fiú felé kétségbeesve.
- Ezek mind csak paranoiák, egyik sem fog megtörténni, ebben biztos vagyok – felelte. – A tűz meg úgy néz ki, sosem akar elaludni. Nincs mitől tartani.
- Miért, mit gyújtottatok meg? – szóltam közbe kíváncsian, hátha sikerül kissé elterelni a figyelmemet a fájdalomról.
- Nate! Mondtam, hogy ne hozd szóba! – csattant fel Rose.
- De hát te hoztad fel!
- Micsodát!? Miről beszéltek? – néztem hol rájuk, hol pedig a kisebb lángokra.
- Hát, ami azt illeti... – kezdte Rose. – Mivel gyufát hoztam, de tüzelő anyagot nem, így kreatívnak kellett lennünk, ha nem akartuk, hogy halálra fagyj. Szóval... Az történt, hogy...
- Felgyújtottuk a faragott figuráidat – bökte ki Nate.
- Ne már! Finoman akartam közölni!
- HOGY MIT CSINÁLTATOK!? – kaptam gyorsan a táskám után, mire egy újabb fájdalmas hullám vonult végig a testem egészén. – Az összeset rádobtátok a tűzre!? – grimaszoltam fájdalmasan.
- Muszáj volt. Azt hittük, hogy hamar el fognak égni és nem lesz elég. Nem tudtuk, hogy eddig bírják majd – rántotta meg a vállát Rose.
- Persze, hogy eddig bírják! Ezek mágikus figurák! – akadtam ki teljesen. – Tudjátok mennyire értékes egy ilyen!? Nem dobhatjátok csak úgy a máglyára!
- Jólvan, nyugi, haver! Az agyag bábúkat nem bántottuk. Különben is, ha megfagyunk, úgy nem vennéd semmi hasznukat, így meg legalább tutira segítenek, mert életben tart a melegük.
- Attól még nem vagyok elragadtatva – morogtam, körbetekintve a barlangban.
Leginkább egy sötét lyukhoz tudtam hasonlítani, ahol olyan hideg van, hogy az orrodra fagy a taknyod is. Csak a szegény mágikus figuráimból rakott tűz adott egy kis meleget és fényt.
- Tényleg, hová lettek a pingvinek? Ők is épségben bejutottak, nem? – kapkodtam a fejemet. – Ha már felnyársalódtam, legalább érje is meg!
- Ilyet ne mondj! Sosem éri meg felnyársalódni – korholt Rose. – De egyébként minden rendben van velük. Kimentek a barlangrendszer másik végén, ugyanis a Kis oroszlán elmondta, hogy ők jól ismerik ezt a helyet és a hegy túloldalán van egy másik kijárat, ami a vízre nyílik. Így szoktak menni élelmet szerezni maguknak.
- Legalább ők jól vannak akkor – bólintottam.
- Igen – helyeselt. – Amíg Nate és a Kis oroszlán ellátott, addig én segítettem nekik kivinni a tojásaikat. Nincs túl messze a kijárat, maximum egy 15-20 perc gyaloglás. Persze Mrs. Butterrel gyorsan telik az idő, ha segítségül hívod! – lelkendezett. - Ja és képzeld, a vihar is elállt, szóval egy gonddal kevesebb!
- Na, akkor ezek szerint minden adott hozzá, hogy máris induljatok tovább! – mondtam magabiztosan, miközben kérlelve Rose-ra, majd parancsolóan Nate-re pillantottam.
- Én is ezt szajkózom már mióta – mondta Nate, keresztbefont karral.
- Megtennéd, hogy nem akarsz önszántadból fagyhalált halni egy sötét üregben!? – zendült fel a fejemben barátnőm hangja. – És ne adj Nate-nek igazat! Nem akarlak itt hagyni.
- Tudom, de muszáj – válaszoltam keserűen elmosolyodva. – Ha az eszünkre hallgatunk, akkor ez a megfelelő döntés. Így a legokosabb.
- Nem jöttél még rá, hogy én nem az eszemre hallgatok!? – szorította össze ajkait dacosan, habár mintha könnyek gyűltek volna a szemében. Valószínűleg Rose is tudta, hogy minden perc számít és, hogy Noah minden pillanattal nagyobb veszélyben van.
- Nagyon remélem, hogy most nem az elmétekben kommunikáltok, engem teljesen hanyagolva – guggolt le mellénk Nate. – Csak mert ez esetben, eléggé meg lennék sértődve – mosolyogott féloldalasan, majd Rose vállára tette a kezét. - Nem lesz semmi baja. A Kis oroszlán vigyáz majd rá – mondta, mire a csillagkép egyetértően vakkantott, és a sérült oldalamhoz libbent, majd szorosan mellém ült, hogy testével a megfelelő ponton melegítsen.
- De ha én messzebbre kerülök, akkor már semmi sem fogja gátolni, hogy teljes egészében érezd a fájdalmat – mondta Rose.
- Miért? Most is használod rajtam az erődet?? – döbbentem meg.
- Igen. Azóta, hogy sikerült bemérnem a tőr helyét, igyekszem a felére csökkenteni a fájdalmadat a fennmaradó erőmmel. Vagyis, kissé tompítom az idegrendszeredet és az érzékeidet.
- Szóval ezért érzem úgy, hogy be van dugulva a fülem és mintha a víz alól hallanálak titeket – gondolkoztam el. – Köszönöm, de megbirkózom vele. Muszáj lesz– néztem a szemeibe bíztatóan. – Nagyon szeretlek, remélem tudod!
- Én is nagyon szeretlek téged! – bólintott egyet Rose, miközben legördült egy könnycsepp az arcán és újból a nyakamba borult. – Nem akarlak itt hagyni. Kérlek, mondd, hogy maradjak!
- Mást sem szeretnék jobban, de nem tehetem – simítottam meg az arcát, majd a szemébe néztem és lágyan megcsókoltam. – Most nagyobb szüksége van rátok Noah-éknak, mint bárki másnak. Mi megleszünk itt és azonnal indulunk, amint lehetséges. Bízz bennem!
- Én bízok benned. Csak ebben a hülye Antarktiszban nem! – szipogott.
- Minden rendben lesz, Rose – egyenesedett fel Nate, majd felé nyújtotta a kezét. Barátnőm még egyszer utoljára megcsókolt, majd felállt mellőlem és komoly tekintettel a Kis oroszlánhoz fordult.
- Vigyázz rá és segíts meggyógyulnia mielőbb, rendben? Ha indultok, csak kövesd ennek a szagát – helyezte le a csillagkép mellé a sálját.
- Jobbulást, haver! Remélem hamar összekapod magad! – intett Nate, majd Rose-zal együtt elindultak a barlang sötétje felé, miközben a lány megidézte pillangó barátját, hogy a fényével vezesse őket a szabadba.
- Sok szerencsét! – kiáltottam utánuk, mikor már eltűntek egy kanyar mögött.

Sokáig visszhangzott még a barlang ezután.
Nagyot sóhajtva lehunytam a szemem és próbáltam kizárni az egyre csak erősödő fájdalmat egy Anubisztól tanult meditációs módszerrel.