Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XXVI. Rose

Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem kezdett el zsibbadni az agyam mindezek hallatán, azonban Kaden még korántsem fejezte be az okfejtéseit.
A Kis oroszlán szuszogva nyújtózott el a pólóimból és a zoknijaimból alkotott ruhakupacon, úgy tűnt, nem igazán zavartatja magát.
Mondjuk elképzelni sem tudom, hogy min mehetett keresztül, hogy idejusson hozzánk. Még önmagában az is elég veszélyesnek hangzik, hogy random lebucskázzon hullócsillag formájában az égről, nem beszélve arról, hogy odafent mennyi bonyodalmat okozhatott neki, hogy megmeneküljön az árnyaktól.
Szóval egy szó mint száz, nem csodálom, ha azonnal elálmosodott, amint felvette egy halandó állat alakját.

- Rose? Figyelsz te ránk? – bökte meg az oldalamat Nate, mire a fehér kutyáról, gyorsan rá kaptam a tekintetemet.
- Persze, csak egy kicsit elgondolkoztam. De már figyelek, mondjátok nyugodtan – bólintottam.
- Szóval, Nate-tel éppen azon gondolkoztunk, hogy mégis mi okból rabolhatja el az a valami az iskola diákjait. Mert ha arra rájövünk, talán azt is kideríthetjük, hogy hol van Noah és, hogy hogyan akadályozzuk meg mások elrablását – mondta Kaden. – Biztos vagyok benne, hogy van valami fontos kapcsolat Daniel, Jessica és Noah között, ami miatt egyáltalán kiszemelték őket. Nem lehet ez sem véletlen...
- Nem tudom, nekem ez azért eléggé randomnak tűnik... – vakargatta a fejét Nate. – Gondolj csak bele, mindegyiküket akkor rabolták el, amikor a legsebezhetőbbek voltak és ráadásul egyedül is. Daniel éppen mély depresszióba esett egy sötét szobában, míg Jessica az egyik rosszulléti hullám áldozataként feküdt a gyengélkedőn. Noah is egyedül mászkált a könyvtárban, méghozzá az ereje nélkül. És ha jól gondolom, még mindig veszélyben vagyunk, hiszen bármikor elrabolhat minket is az a sötét árnyék. Tehát nem hinném, hogy valami különösebb kapocs lenne köztük. Sokkal inkább ők voltak a legegyszerűbb áldozatok... Szóval ha nem akarjuk, hogy minket is elraboljanak, akkor jó lesz vigyázni erre és nem mászkálni egymagunkban.
- Ó, basszus! – kaptam hirtelen a számhoz, majd pattantam fel gyorsan.
- Mi az? – nézett rám Kaden meglepődve, miközben én az ajtó felé indultam.
- Azt mondtátok, hogy azokat a diákokat rabolta el eddig a sötét árny, akik védtelenül és egyedül voltak az Akadémián. És kivel találkoztunk az előbb? – néztem vissza rájuk várakozva. – Egy elég kimerültnek látszó Cassandrával, aki egyes egyedül indult a konyha felé! – válaszoltam meg a kérdést, mire nekik is leesett, hogy mire gondoltam és villámgyorsan felpattantak, majd együtt rohantunk ki a folyosóra.

Igaz, már lehetett hallani, ahogy a sulit övező erdőben felébredtek a madarak és csiripelve adják ezt a hulla fáradt diákok tudtára, azonban a folyosók még így is kongtak az ürességtől és a csendtől.
Ezért sem szerettem soha elhagyni éjszakánként a szobámat, ugyanis mindig olyan nyomasztónak és félelmetesnek hatottak a folyosók vastag falai... Ahogy nyúlnak egyre csak felfelé, több méter magasra a plafonig, amit a gyér éjszakai lámpák nem világítanak meg, így olyan hatást keltenek, mintha a szimpla sötétséget támasztanák.
Ezen gondolkozva hirtelen az jutott eszembe, amikor a csillagképek birodalmában a semmibe vesző oszlopok ugyancsak elsötétültek, amikor beszabadult oda az a gonosz árnyék. És ez kísértetiesen hasonlított ahhoz.

- Nyugi, nem lesz semmi baj – szólt Kaden, ugyanis látta az arcomon a gondterheltséget.
- Tudom, de akkor sem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mikor ragad el legközelebb valaki mást is a sötétség... Mostmár senki sincs biztonságban.
- Figyelj, egyszerre csak egy dologra koncentráljunk, rendben? – állt meg Kaden, majd hajolt lejjebb, hogy a szemembe nézhessen. – Megbizonyosodunk arról, hogy Cassandrával minden rendben van, aztán majd utána szép sorjában kitaláljuk, hogy mit tudunk tenni Noah és a többiek ügyében. Most a legfontosabb, hogy ésszel és megfontoltan cselekedjünk, ugyanis csak egyetlen esélyünk van.
- Jó, legyen így – bólintottam egy aprót, mire szorosan megfogta a kezemet és összekulcsolta az ujjainkat.
- Mindent meg fogunk oldani - mosolygott rám.
- Srácok, nem akarom félbeszakítani ezt a meghitt pillanatot egy felettébb hátborzongatóan sötét és elhagyatott folyosó kellős közepén, de mintha egyre hidegebb lenne idebent – vonta föl a szemöldökét Nate, mire egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy látszik a leheletem a levegőben.
- Basszus! Már közel van! – kiáltottam fel, majd rohanni kezdtünk a konyha irányába, hogy figyelmeztessük Casst a veszélyre.