Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

II. Kaden

Hogy mit éreztem, amikor elbúcsúztam a többiektől? Értehetetlen, de teljesen magam alatt voltam. Jó... annyira nem számított ez ritkaságnak, de emberek hiánya még sosem váltotta ki belőlem ezt az érzést.
Az évek során megtanultam, hogy csakis önmagamra számíthatok, azonban ezalatt a pár hét alatt mégis összeszoktam a többiekkel és rájöttem, hogy mégsem olyan rossz dolog, ha nem egyedül kell szembeszállni a legkülönfélébb szörnyűségekkel.

Igaz, nem mindig voltam egyedül, hiszen istenek között nevelkedtem, de talán pont emiatt erősödött bennem a magány érzése.
Van ugyanis néhány isten, akik kedvesek és próbáltak emberként kezelni, de sajnos a legtöbb nem igazán vett rólam tudomást. Sokak szerint nem voltam való közéjük, amiben talán igazuk is volt, hiszen nem számít gyakori esetnek, hogy egy ember gyerek szaladgál a Halál Kapui körül, egy halott pillangó lelkét kergetve.

Most kérdezhetnétek, hogy mégis hogyan kerültem én a halál kapuihoz? Vagy, hogy nem kellett volna meghalnom ahhoz, hogy ott lehessek? Az egyszerű válasz rá: Anubisz. Sokáig ő viselte gondomat, hiszen megérezte bennem az egyiptomi mágiát, ami az elmondása szerint, "még az ősi mágusokéhoz hasonló", vagyis nagyon sokszínű és erős...
Persze én ebből a sokszínűségből és erőből csakis az erős fejfájásokat és az igazán sokszínű rosszulléteket tapasztaltam meg, miközben jobbnál jobb istenek és halott fáraók lelkei képeztek kiváló mágussá.
Egy idő után azonban Anubisz rájött, hogy nem ártana visszatérnem az emberek közé, hiszen ha teljes életet akarok élni, akkor azt nem tehetem az alvilágban, a halottak között...

Bármilyen furcsa is, a mumifikálás és balzsamozás ókori istene, apám helyett apám volt.
Jó, lehet nem tudott minden egyes pillanatban szenetet játszani velem, amikor csak szerettem volna, ami nem is csoda, hiszen ha valaki egy többezer éves istenség, annak megvannak a saját gondjai, például a halottak lelkének elbírálása.
Persze amikor eszébe jutott, hogy egy tehetséges mágustanonc szaladgál ide-oda a kárhoztatott szellemek között, mindig igyekezett megteremteni nekem a lehető legnyugodtabb környezetet, ami az alvilágban eléggé nehéz feladatnak bizonyult. Többek között ez is közrejátszott a döntésében, miszerint ideje visszatérnem a való világba, az emberek közé, hiszen nem akarta, hogy bajom essen, de nem tudta úgy gondomat viselni, mint ahogyan azt ő szerette volna.
Istenhez képest eléggé ragaszkodó lett, amit tucatszor próbáltak meg zsarolásokkal és ármánykodásokkal kihasználni a különféle démonok és szörnyek, de szerencsére egyszer sem sikerült nekik.
Azonban mindezek alatt, én többször is súlyosan megsérültem, ezért is kaptam a tetoválásaimat, amik megvédenek a legtöbb ártó szándékú szellemtől, akik engem kihasználva akarnak ártani Anubisznak.
A legutolsó ilyen támadás során jött el az a pillanat, amikor könnyes búcsút kellett vennem a Halálmezőket övező sikolyoktól és a kétségbeesett rimánkodásoktól.

Körülbelül 10 éves voltam, mikor újból a Földre kerültem. Persze korábban is látogattunk különféle tanáraimmal a Földre, egy-egy edzés vagy tanóra céljából, csakhogy úgy igazán sosem illeszkedhettem be a többi gyerek közé.
Mivel Egyiptomban, Kairóban találtak rám, így sokáig ezeket a területeket választották a tanáraim, azon belül is azt, ahol nem volt túl sok ember: vagyis a sivatagot. Viszont hiába jut eszébe mindenkinek Egyiptomról a sok piramis meg a végeláthatatlan homokdűnék sokasága, azért az ország nem csak ebből áll. Ugyanúgy ott is vannak hatalmas, modern városok, csak éppen én nem azokban töltöttem a földi napjaimat, így nem igazán tudtam kialakítani emberi kapcsolatokat sem.
A tanáraim szerint (most főként az istenekre gondolok), úgy tudom a leggyorsabban elsajátítani az ősi egyiptomi mágiákat, ha nem „pazarlom" az időmet az emberek megismerésére...
Így hát, 10 éves koromban úgy kerültem vissza a Földre, hogy körülbelül annyit tudtam az emberekről, amennyit Anubisz varázstévéjén keresztül meg lehetett tudni... tehát konkrétan semmit.
És, hogy mindez még ennél is „szerencsésebb" legyen, egyenest Amerikába küldtek, mondván: ott mostanában elég intenzívek a mágikus tevékenységek, talán jó hatással lesznek rád.