Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LXVIII. Kaden

Mikor becsukódott mögöttünk a hatalmas kapu és megbizonyosodtunk róla, hogy senki sem figyel bennünket, mindannyian nagyot sóhajtva kaptuk le magunkról a fullasztó fém sisakokat.
Érdeklődve és feszült izgalommal telten fogadtuk be az elénk táruló látványt:

Még az előző barlangnál is nagyobbnak bizonyult amiben most álltunk, azonban úgy tűnt, a várakozásinkkal ellentétben, ebben nincs az ég világon semmi.
Egyedül a barlang távolabbi falában nyújtózó hosszú jégcsík keltette fel az érdeklődésemet, ami egy bizonyos ponton felváltotta a követ és egymagában képezte a fal többi részét. Mintha egy félig sziklából, félig pedig jégből készült kupola magasodott volna fölénk és az alkotta meg a barlang mennyezetét.
A kívülről is érzékelt furcsa kékes fény ezen a jégrétegen át érkezett a barlangba, így teljesen megvilágítva az egész területet.
Előttünk egy fáklyákkal szegélyezett, kőből kirakott út húzódott, mely a vaskaputól egészen a gigantikus barlang túloldaláig vezetett, majd a falhoz érve megszakadt.
Mintha az egész ösvény nem vezetne sehová az üres falon kívül...

- Ez most komoly!? – vágta le a földre a sisakját Nate, miközben elégedetlenül hadonászott az ürességtől kongó barlang felé. – Minek ez a kicseszett nagy kapu, ha nincs is mögötte semmi!? És minek ez a kicseszett nagy barlang, ha nincs is benne semmi??? Mégis hol van Noah? Hol vannak a többiek? Hol van az ellenség, akit le kéne verni!!? – Erre csak egy elfojtott cuppogó hangot kapott válaszul, ami az egyik agymosott munkástól érkezett. Szegény úgy tűnt meg volt fázva és taknya nyála egybefolyt már. Szó szerint...
- Itt komoly szar van a palacsintában, srácok – rázta gyanakodva a fejét Rose. – Olyan különös érzésem támadt – pislogott zavartan maga elé.
- Ruff! – vakkantott a Kis oroszlán, ahogy hirtelen saját formájában libbent elő a talajból.
He elfelejtettem volna, hogy képes átmenni a szilárd anyagon, akkor eléggé megrémisztett volna, de TERMÉSZETESEN nem felejtettem el és nem is hagyott ki egy ütemet a szívverésem, amint felemelkedett a talajból, akár egy halott szelleme a Halálmezőkön.
- Ugye? Nekem is olyasmi érzésem támadt – társalgott barátnőm a csillagképpel, míg mi egy kukkot sem értettünk abból, amit az oroszlán nyökög. – Mintha valamiféle erőteret éreznék. Hasonlót ahhoz, ami az Akadémiát is körbe veszi – folytatta.
- Öhmm... ti is látjátok azt!? – kiáltottam fel meghökkenve, amint megpillantottam néhány alakot a barlang túlsó végében, ahogy minket méregetnek.
- Istenek, én is látom! – bólintott Nate. – Kik lehetnek azok? Csak ott állnak és nem csinálnak semmit. Támadnunk kellene?
- Azok mi vagyunk! – hunyorított elképedve Rose, majd hirtelen felcsillant a szeme. – Ez valamiféle délibáb! Igen, ez tutira az! És mind jól tudjuk, hogy mi okoz tükör délibábot, ugye!? – nézett ránk lelkesen, azonban egyikünk sem szólt semmi hasznosat.
- Tükör.... délibáb? – ízlelgette Nate az újszerű kifejezést. – Nem rémlik.
- Nekem sem – ráztam a fejemet. - Legalábbis a duathoz tutira nincs köze. Az én tudásom pedig csakis addig terjed.
- Azt hittem, ti is ismeritek ezt a jelenséget – sóhajtott csalódottan, majd magyarázni kezdett – A tükör délibáb olyan esetekben mutatkozik, amikor nagy méretű objektumokat fednek el különféle illúziós varázslatokkal. Ezek az egymáson kavargó varázslatok olykor összeakadnak és ideiglenesen furcsa délibábhatást eredményeznek. Olyan ez, mint amikor egy tévé kijelzője meghibásodik néhány pillanatra és eltorzulnak a színek. Olyankor bele szoktak ütni egyet, ami valamilyen furcsa oknál fogva megoldja a dolgot.
- De mégis mi értelme egy ilyen varázslatnak, ha ez lesz a mellékhatása? – kérdezte Nate. – Hiába fedsz el bármit is, ha a varázslat meghibásodik és random tükörként fog funkcionálni. Ennyi erőből maradhatott volna minden ugyanúgy, az is kevésbé lenne feltűnő, mint egy hatalmas tükör a semmi közepén.
- Igenis nagyon hasznos tud lenni egy ilyen finomra hangolt bűbáj – mondta Rose. - Ideális esetben nem is lenne probléma a délibábhatással. Viszont szemmel láthatólag aki itt végzett álcázó varázslatot, az nem igen tudta, hogy mit csinál pontosan. Az Akadémiánál is hasonló bűbájt alkalmaznak, ami elfedi az iskolát a mágia nélküli emberektől. Az olyan jól meg van alkotva, hogy már többször is megtévesztette a szüleimet, akikre mindig az erdő mélyén talált rá a portás.
- Szóval azt mondod, hogy egy kétbalkezes mágus megpróbálta lemásolni az Akadémia rejtőzködő rendszerét? – vontam le a következtetést.
- Igen. Valami olyasmi lehet. Legalábbis elsőre ez tűnik ésszerűnek – sóhajtott, majd büszkén kihúzta magát. - Hát mégse hiába ültem végig azokat a francos varázslatismeret órákat! – tette hozzá.
- Aha, szuper! És hogyan törjük meg a varázslatot? – kérdezte Nate. – Valahogy át kell jutnunk rajta, ha már ezen a hülye vaskapun is sikerült.
- Sima ügy! Utánam ifjú kalandorok! – legyintett Rose, majd a Kis oroszlánnal a nyomában elindult a barlang túloldala felé vezető, kőből kirakott úton, mire néhány lépés múlva egyszerűen eltűnt a semmibe.
- Rose! – siettem utána, mire néhány lépés után megrezdült előttem a levegő és elém tárult a barlang teljes valója. Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé, majd hátrapillantottam Nate-re, aki még mindig kétkedve bámulta a hűlt helyünket.
Kicsit olyan érzés volt, mintha egy áttetsző függöny mögül néznék rá, ahova ő nem képes belátni.
Kinyúltam az illúziós bűbáj hatásköréből majd megragadtam a fiú csuklóját és berántottam magunkhoz.
- Árészra mondom, ilyet mégegyszer ne csinálj! – rántotta ki dühösen a kezét a markomból, azonban hirtelen elállt a szava, amint körbepillantott az újonnan felfedett látványon.

A hatalmas barlang közepén egy jégkék tó vize ringatózott, mely közepén egy sziklás sziget állt, tetején pedig egy hatalmas erőd nyújtózott a sötét mennyezet felé.
A tó környezetét mindenfelé jeges sziklák és fehér hókupacok borították, mintha még sosem járt volna ember a közelében.
Kísértetiesen nagy csend uralkodott. Csak remélni tudtam, hogy nem a vihar előtti csend...
A fáklyákkal szegélyezett út, amelyet korábban is láttunk, most egyenesen a jéghideg tóhoz vezetett, melynek partján fából készült csónakok parkoltak.
A levegőben túltengett a sós pára és a fáklyákból érkező füst szúrós illata, mégis frissnek és üdítőnek érződött. Mintha a csontodig hatolna és minden apró porcikádról lefújná az oda lerakódott szennyeződést.

- Miért kell a rosszfiúknak mindig egy óriási erődítményben kialakítani a bázist?? Nem lehetne egyszer az életben egy könnyen megközelíthető lakás vagy egy kemping sátor!? – sóhajtott Rose. – Mégis hogyan találjuk meg így Noah-ékat?
- Sima ügy. Tudod hány hasonló helyre törtem már be? Ha idáig el tudtunk jönni, akkor már túl vagyunk a nehezén – mondtam biztatóan.
- Milyen fajta vandalizmuskodást nyomtál te eddigi életed során!? – nézett rám hitetlenkedve Rose.
- Tudod te milyen nehéz piramisokat felderíteni? Valamin gyakorolnom kellet és van néhány szigorúan őrzött létesítmény, ahová az istenek nem szeretik, ha csak úgy betörök – vontam meg a vállaim.
- Aha, fantasztikus. Én viszont érzem a zselémben, hogy a neheze még hátra van – fújtatott idegesen Rose.
- Ezt most a Pikachu filmből idézted? – fordult Nate Rose felé.
- CSAK NEM LÁTTAD!?!? – csillant fény barátnőm szemében.
- Honnan tudod te ezt, haver? – néztem rá kérdőn. – Csak nincsenek plüsseid is hozzá?? – mosolyogtam gúnyosan.
- Ha tudni akarod, Noah nézette meg velem egy mozis esténk alkalmával – vakargatta a tarkóját kellemetlenül. – És nekem kiváló a memóriám. Nem tehetek róla, hogy megjegyeztem – tette hozzá.
- Hát igen, Noah kifinomult ízlése kifizetődött – mondta Rose, büszkén bólogatva.
- Eltértünk a tárgytól – jegyezte meg Nate. – NAGYON IS eltértünk.
– Igaz, igaz! – hessegette el barátnőm a Pikachus gondolatait. - Szóóóval, csak arra akartam utalni, hogy pihenésre van szükségünk. Egyikünk sincsen túl jó formában, nem is beszélve a varázserőnkről. Fel kell töltődnünk, mielőtt a közelébe merészkedünk ennek az izének – mutatott a várszerű erődítményre.
- És mégis mit kezdjünk velük? – biccentett Nate a megbűvölt kutatócsapat felé, akik ugyanolyan semmitmondó arckifejezéssel álltak a vaskapu előtt, mint eddig is.
- Talán ők segíthetnek bejutni abba a várba – mondtam, végignézve a tó partján várakozó csónakokon.
- Nagyszerű terv, életem. Kivéve egyelten apró problémát – paskolta meg a vállamat Rose. - Van egy olyan sanda gyanúm, hogy eléggé feltűnőek lennénk egy csapat nyáladzó zombival a nyakunkban.
- Igaza van. Szerintem csak hagyjuk itt őket. Úgysem mennek sehova – vonta meg a vállait Nate.
- Igen, és az egyáltalán nem tűnne fel senkinek, nem igaz? – kérdőjeleztem meg az ő tervüket. – Ha jobban megnézitek, akkor láthatjátok, hogy azok között a csónakok között van egy sokkal nagyobb is – mutattam a távoli tó irányába. - Le merném fogadni, hogy azzal keltek át a vízen és azzal is kell visszamenniük abba a várba. Tutira nem itt a barlang közepén várják el tőlük, hogy készenlétben legyenek, ha majd újra szükség lesz rájuk. Bár ég tudja, mégis mire kellhet nekik ez a halandó csőcselék.
- Szóval arra célzol, hogy mivel pillanatnyilag mi vagyunk a kísérőik, így velük együtt mi is bejuthatnánk – fejezte be a gondolatot Rose.
- Pontosan! Már csak az a kérdés, hogy bent mihez kezdjünk.
- És hogy bent kik várják majd ezt a csapat húgyagyút? – tette hozzá Nate. – Nem mondom, hogy rossz ötlet a bejutásra, de arra nincs semmilyen elképzelésünk, hogy odabent mi a helyzet. Mi van, ha a saját vesztünkbe rohanunk? Túl kockázatos mindannyiunknak egy helyen lenni. Főleg most, hogy már ilyen közel vagyunk.
- Akkor mégis mit javasolsz? – néztem rá kétkedve. – Én nem látok túl sok lehetőséget azokon a csónakon kívül.
- Szerintem sokkal bölcsebb lenne, ha ugyanúgy használnánk a csónakokat, de inkább kettes csapatokra bomlanánk – ajánlotta. – Rose-zal bemegyünk a munkások kísérőiként és körbenézünk, amíg te és a Kis oroszlán megvártok idekint, így lesz időd feltöltődni mágiaügyileg. Ha tiszta a terep és minden a terv szerint halad, akkor Rose üzen a telepatikus kapcsolatával a Kis oroszlánnak, így ti is jöhettek majd utánunk. Gyorsan megkeressük Noah-ékat, kiszabadítjuk őket és a portál kulccsal elhúzzuk a csíkot.
- Úgy érzem, ma nem vagyunk a tervkovácsolások csúcsán – masszírozta orrnyergét Rose. – Egyébként nem lenne olyan rossz ötlet, KIVÉVE, hogy mindeközben nekem sem ártana pihennem egy keveset, hogy nekem is visszatérjen a mágiám. Úgyhogy, hacsak nincs nálad egy jó pár liter energiaital, akkor nem tudok jobbat, mint hogy pihenjünk! – tette hozzá Rose. – Nem is beszélve rólad. Neked is igazán jót tenne, ha legalább leülnél egy húsz percre és fújnál egyet.
- Nekem nincs semmi bajom. Megszoktam a pörgést – legyintett Nate. – A hiperaktivitás egyik előnye, hogy nehezen fáradok le.
- Pedig igaza van Rose-nak, haver! – néztem rá rosszallóan. – Én is sokszor túlhajtottam magamat az évek során, amíg különféle szörnyekre vadásztam. Sokszor emiatt sérültem meg, de nem érdekelt, mert tudtam, hogy csakis magamért felelek és ami velem történik az csakis engem befolyásol. De ez már nem így van. Már nem csak magamért felelek, hanem mindannyiunkért. Ha elrontok egy varázslatot vagy nem vagyok elég gyors, Rose vagy akár te is megsérülhetsz. Nem is beszélve arról, hogy ki fogja megmenteni Noah-t, ha az utolsó pillanatban elfognak, mert meggondolatlanul cselekszel.
- Éppen ez az, amit igyekszem elkerülni! Hát nem érted? Amíg itt ülünk arra várva, hogy az ölünkbe pottyanjon egy haditerv, addig ki tudja mit művelnek Noah-val. Már csak egy kicsit kell kibírni és vége az egésznek.
- Nekünk lesz végünk, ha most nem pihenünk – mondta erélyesen Rose. – Lehet, hogy te félig isten vagy, ráadásul a háború istenének fia, de mi nem tudunk harcolni, ha az erőnk kilencven százaléka nem működik. Már attól is kettőt látok, ha kommunikálni akarok a Kis oroszlánnal. Pedig normális esetben ez csak egy ujjgyakorlat lenne. Kadenről pedig ne is beszéljünk – mutatott rám. – Ha én hajtom túl magam, akkor elájulok. Ha viszont ő, akkor egész egyszerűen elporlad a csontja és felforr a vére. Talán ezt szeretnéd?? – szegezte a kérdést Nate-nek, aki megszeppenve lépett hátrébb.
- Persze hogy nem szeretném! – mondta dühösen. – De én akkor sem tudok itt üldögélni egy szikla takarásában, amíg tehetnék is valamit. Majd akkor én és a Kis oroszlán körbenézünk, amíg ti töltődtök – jelentette ki magabiztosan, mire mindannyian a kis csillagkép felé fordultunk.
- Ruff? – nézett vissza ránk az oroszlán.
- Ha te tényleg úgy érzed – sóhajtott Rose a homlokát masszírozva. – Legalább lesz valaki, aki rajta tartja a szemét, nehogy valami hülyeséget csináljon.
- Ezek szerint vele akar menni? – kérdeztem csodálkozva.
- Igen – bólintott Rose. – Valamilyen számomra teljesen érthetetlen okból kifolyólag, még mindig teljesen odavan Nate-ért, éppen úgy, ahogy a csillagképek birodalmában. Úgyhogy most is vele akar menni.
- Hát erre mit mondjak? Érzi, hogy ki a falkavezér, nincs igazam? – fordult Nate magabiztosan a Kis oroszlánhoz, aki izgatottan libbent a fiú mellé.
- Erre inkább már nem is mondok semmit – forgattam a szemeimet.
- Jobban is teszed – értett egyet Rose. – Erre már nincsenek is szavak.
- Na, akkor megdumáltuk? Én átviszem ezt a nyáladzó zombibandát a túloldalra, miközben körbenézek odabent. Addig ti szépen behúzódtok valamilyen félreeső szikla alá és megvárjátok, hogy jelezzek a Kis oroszlánnal. Utána felpattantok egy csónakra, áteveztek hozzám, megkeressük Noah-t és a többieket és elhúzzuk a csíkot.
- Hát... inkább csak te beszéltél, de tekinthetjük megbeszéltnek – biccentettem felé.
- Szuper! Rose? Jó lesz így neked is? – fordult barátnőm felé.
- Ha ennyire ég a talaj a lábad alatt, én nem foglak visszafogni – adta be a derekát. – De szerintem még mindig jobb ötlet lenne, ha együtt maradnánk. Nem is beszélve arról, hogy ki tudja mennyi a maximum távolság, ahonnan érzékelni tudom a Kis oroszlánt. Az oké, hogy a varázsereje miatt sokkal messzebbről tudom olvasni a gondolatait, mint a tiéteket, de mi van, ha a vár az már túl nagy távolság?
- Akkor majd megoldom a portál kulccsal – felelte Nate. – Ha tiszta a terep, szépen nyitok nektek ide egy ajtót és még a csónakokat sem kell használnotok. Így még a minimális lebukási esélyetek is nullázódik.
- Nem mondom, hogy nem jó ötlet, de mi van, ha valami balul sül el és elfognak? – kérdeztem kissé kételkedve. – Akkor nem csak a csapat két tagját ejtik foglyul, hanem még a portál kulcsot is, ráadásul lebukunk és minket is keresni fognak.
- Oké, de itt úgysem veszitek hasznát a kulcsnak. Sehol egy ajtó, amibe bele tudnátok tenni. Ha lebukok, akkor ugyanúgy elkezdenek keresni titeket és ugyanúgy elfognak a kulccsal együtt. Így legalább lenne egy esélyünk, hogy észrevétlenül bejussatok. Kivéve persze, ha van egy jobb ötleted – nézett rám várakozva.
- Jó, add oda neki! – mondta türelmetlenül Rose. – Nincs jobb ötletünk ennél és valóban semmi haszna a kulcsnak, ha nálunk marad. De ha téged elkapnak – fordult hirtelen Nate felé - , és megszerzik a kulcsot vagy ártanak a Kis oroszlánnak mindazzal együtt, hogy mi elleneztük ezt a kis akciódat, akkor az összes isten legyen rá a tanúm, hogy úgy seggberúglak, hogy egész hátralévő életedben szívószállal fogod enni a rántotthúst!
Éreztem, ahogy arcomra egy ,,ez az én csajom" mosoly kúszik, miközben igyekeztem nem nevetni Nate megszeppent arckifejezésén.
- Na, akkor megegyeztünk? – nyújtotta ki Rose a kezét.
- Meg – bólintott kisvártatva Nate, majd határozottan megrázta a lány kezét. – Biztos, hogy nem vagy véletlen Árész gyermeke? – sandított le rá.
- Csak szeretnéd! – nevetett fel Rose, miközben azt figyelte, ahogy előkotrom a táskámból a portál kulcsot.
- Oké, haver. Vigyázz, hogy ne érj közvetlenül hozzá, csakis az anyagdarabbal együtt fogd meg! Különben megégeted magad, emlékszel?
- Igen, igen. Emlékszem – bólogatott hevesen, majd nagy küzdelmek árán valahogy belegyömöszölte a páncélja alatt található farmernadrágja zsebébe, ami felért egy bűvészmutatvánnyal.
De az őszintét bevallva, én a világért sem tettem volna oda a kulcsot, mert csak egy szerencsétlen mozdulat és nem marad semmi a családi ékszerből.
De hát ő tudja!


Végezetül Nate megkereste az elhajított sisakját, a fejébe nyomta, majd a nyakába hulló havat figyelmen kívül hagyva igyekezett egy normális kettes sort rittyenteni az agymosott kutatók és fúrómunkások között.
Eközben a Kis oroszlán rátelepedett Nate jobb vállára, majd átváltozott egy kaméleonná és felvette a fiú páncéljának mintázatát. Ha nem tudtam volna, hogy ott van, akkor nem is vettem volna észre, úgy beleolvadt a környezetébe.

Amint Nate elhaladt előttünk a részeg látássérültekként dülöngélő csoportjával együtt, mindketten sok sikert kívántunk neki, majd kerestünk egy olyan sziklát, ami minden oldalról takart minket és kényelmesen el tudtunk mögötte helyezkedni.

A rejtekhelyünkből néztük, ahogy a fiú magabiztosan menetel a tó felé, miközben minden egyes lépésével egyre rosszabb előérzetünk támadt.