Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LXXIV. Noah (1/2)

Szinte időm sem volt tiltakozni, ugyanis a padló azonnal remegni kezdett alattam, mire váratlanul ketté vált. A parkettában egy hosszanti nyílás jelent meg, ahogyan a két oldala szép lassan távolodott egymástól. Mindenki rutinosan hátrébb állt, hogy biztosan ne kerüljön a mozgó padló útjába. Úgy tűnt, megszokták már, hogy vezényszóra nyílik szét a lábuk alatt a talaj és nem különösebben zavartatták magukat.
Amint teljesen kinyílt az óriási csapóajtó, egy hatalmas fémketrec kezdett felemelkedett a sötétből. Az oldalán rozsdás vérfoltok éktelenkedtek, mintha soha életében nem látott volna még rongyot.
Amikor a ketrec teljesen felemelkedett a mélyből, pontosan belepasszolt a szétnyíló padló résébe, melyet egy hangos kattanás jelzett. Ezután nagy csapódással egy ajtó méretű rácsdarab csapódott le a földre, amely valószínűleg a ring bejárata lehetett.
Nagyot nyelve néztem végig a legalább tízszer tíz méteres, óriási ketrecen, ugyanis a látványától elég erős rosszullét tört rám. A torkom teljesen kiszáradt, a nyelvem pedig smirglipapírnak érződött.
Az eddig ádázul csatázó embertömeg mind az óriási vasdarab köré gyűlt, miközben egymásközt sustorogtak és gyanakodva engem méregettek.
A páncélos lány, aki érzelemmentes arccal figyelte a történéseket, nyugtázva bólintott egyet, majd a szemkötős férfi gondjaira bízott és elhagyta a termet. A léptei határozottak és kimértek voltak. Tehetetlenül néztem végig, ahogy kinyitja a hatalmas ajtót, kilép rajta, majd nagy kattanással visszazárja azt, újból csapdába ejtve engem.

- Harcosok! – tárta szét karját hirtelen a férfi, majd színpadiasan a közönsége felé fordult. – Mind keményen edzettetek, hogy most itt lehessetek a vörösajtós kiképzőteremben. Mind sok megpróbáltatáson, harcon és ennél is több sérülésen estetek át. Érdemesek vagytok rá, hogy a Vérontó teremben harcoljatok, éppen ezért, maga a parancsnok fordult hozzátok, a legerősebb katonáihoz, hogy segítsenek neki! - Felém fordult, majd maga elé rántott és végigmutatott rajtam. - Ez a fiú itt nem más, mint a végzetes jóslat egyik kiválasztottja, aki képes sötétségbe és reménytelenségbe borítani az egész ma ismert világunkat. – Az ádáz pillantások egyenesen az én szemembe fúródtak, miközben fujjogó hangok telítették meg a termet. – Mind tudjátok, hogy milyen hatalmas erőt jövendöltek ennek a nyeszledt fiúnak. Azonban ez az erő sajnálatos módon rossz kezekben elvész, ahogyan ez az ő esetében is történt. – Néhányan kárörvendően bólogatni és röhögcsélni kezdtek. – A mi feladatunk lesz, hogy előcsalogassuk belőle ezt az elképesztő erőt, majd átadjuk őt a parancsnoknak, hogy jó kezekbe helyezhesse a megjövendölt képességet és megszabadítsuk tőle a világunkat egyszer, s mindenkorra. Nem lesz egyszerű feladat, hiszen a fiú jól rejtegeti az ereje forrását. Ellenállt az eddigi kísérleteknek, így rajtunk a sor, hogy megoldást találjunk! Rajtunk nem foghat ki senki és semmi! Nem létezik akadály, ami az utunkba állhat! Nincsen erő, amit felül nem múlnánk! És nincsen csata, amit meg nem nyernénk! Ne felejtsétek el soha: a sebeink megerősítenek minket!
A tömeg azonnali éljenzésben és helyeslő ordításban tört ki, miközben ökleiket és fegyvereiket a magasba emelve lóbálták.

- Én nem hozok... sötétséget és reménytelenséget a világra! – mondtam halk, bosszús hangon. – Ez hazugság!
- Várjatok, hallottátok ezt?! – emelte fel hirtelen a kezét a szemkötős férfi, mire azonnal csend lett. – Ez itt azt mondja, hogy hazudunk! Azt állítja, hogy ártatlan! – A férfi jóízűen felkacagott, mire jópáran követték a példáját. – Mutassuk meg neki, hogy mit érdemel az, aki hazugnak nevez minket! – szólalt meg újból. Hangja bezengte az egész termet. - Mutassuk meg, hogy mégis kik vagyunk mi! Mutassuk meg neki, hogy megtudja, kiktől kell igazán rettegnie! Mutatkozzunk hát be!
Újból hangos ujjongás és ordítozás tört fel a tömegből, miközben éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver.
Nem kellett volna megszólalnom...

A férfi erre biccentett az őröknek, akik vigyázzállásban a fal mellé húzódtak, majd közelebb hajolt hozzám.

- Tudtad, hogy ezen a szinten minden egyes kiképzőteremnek van egy elnevezése? – kérdezte sejtelmesen. – Mindegyik elnevezés a teremben végzett gyakorlatokra utal. Akarsz tippelni, hogy mégis mik zajlanak itt, a vörös ajtós Vérontó teremben? – A kérdésére látszólag nem várt választ, csupán elrettentésül mondta mindezt. Egyébként sem tudtam volna felelni rá, hiszen halálra voltam rémülve. Még a harcosokra sem mertem ránézni, annyira féltem a következményektől.
Az arcomat látva gonoszul elmosolyodott, majd a fülemhez hajolt és belesúgott: - Most megmutathatod, hogy milyen fából faragtak! Ha szerencséd lesz, még életben is maradsz – Kárörvendően felnevetett, majd a ketrec bejáratához taszított. – Na, ki akarja megmutatni a vendégünknek, hogy mit tanulunk itt?!! – fordult a tömeg felé, mire legalább húszan furakodtak előre, hogy minél hamarabb péppé verhessenek.

A szemkötős férfi elismerően bólintott a jelentkezők felé, majd kiválasztott közülük néhányat. Eközben én a ketrec rácsaiba kapaszkodva próbáltam egyenletesen venni a levegőt, de sehogy sem akart sikerülni. A még kissé nyirkos ruháim újból eláztak, ugyanis teljesen levert a víz. Éreztem, ahogy szabályosan futkos a hátamon a hideg és felszökik a lázam. Tekintetemmel menekülő útért kutattam, de hiába. Két páncélos őr és legalább 50 ádáz harcos figyelte minden mozzanatom. Nem is beszélve a vérszomjas és kissé zakkantnak tűnő, szemkötős férfiről, akinek csak két másodpercébe tellett, hogy előkapja a nuncsakuját.
Alig futott végig ez a pár gondolat az agyamon, a férfi máris csuklón ragadott és egy könnyed mozdulattal a ketrec bejáratához rántott, majd belökött rajta. Jóformán felemelt és bedobott a nyíláson, pedig alig ért hozzám. Ezt az emberfeletti erőt sehogyan sem értettem.
A hideg fém padlón térdepelve pislogtam kifelé, és próbáltam utolérni a történéseket. Mindenem sajgott, a fejem még mindig zavaros volt és halálra voltam rémülve. Azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem jöhet, de úgy tűnik az univerzum nem unja meg, hogy rám cáfoljon...
Hirtelen egy vérszomjas tekintetű lány lépett be a ketrecbe, aki legalább két méter magas lehetett és akkora darab volt, mint Kaden és Nate együttvéve. Lépteire megrezdült az egész ketrec. Ádáz pillantásokkal mért végig, mintha valamiféle személyes sértettség lett volna számára, hogy életben lát. Mögötte hangos kattanással zárult be a ketrec ajtaja és azonnal tudtam, hogy ezt a hangot soha életemben nem fogom tudni elfelejteni.

- Figyelem osztag! – kiáltotta el magát a férfi. – Olyan harcnak lehettek most szem, illetve fül tanúi, amire még sosem volt példa és talán nem is lesz ezután! Az elemi mágiát képviselő kiválasztott itt van, a mi foglyunkként, a mi ringünkben! Így immáron rajtunk áll, hogy előcsalogassuk belőle a régóta rejtegetett képességét! – A tömeg őrjöngött, az ellenfelem fintorgott én pedig kis híján elájultam. - A siker érdekében minden bátor jelentkező sorra fog kerülni, mindaddig, amíg a nyers erő a felszínre nem tör! – magyarázta a közönségnek. - A küzdelem, hogy mindenki kapjon egy lehetőséget bemutatkozni, első vérig fog tartani, mely során a szúrt és vágott sebek a mérvadók. Vérfakasztásig minden eszköz megengedett, amelyet e falak között tanítottam nektek! Legyetek furfangosak, figyeljétek az ellenfelet, mert kiszámíthatatlan ereje van! Aki a legkreatívabban győzi le, esetleg még a mágiáját is előhívja, az olyan jutalomban részesül, amellyel méltán dicsekedhet majd! – A tömeg helyeslően bólintott, majd a férfi a ketrec felé mutatott. - A kiválasztott első kihívója nem más, mint a 156-os számú harcos! Ökölharcban osztagelső, erőnléti gyakorlatokban páratlan a teljesítménye. Páros harcban az egyik legerősebb és legbrutálisabb harcosunk. Nagy tapsot neki!!! – A többi harcos mind körbevette a vas ketrecet, majd lelkesen, ordibálva ütötte hol a rácsokat, hol a mellét, hol pedig az előtte lévő fejét, aminek természetesen nem mindenki örült.

A hatalmas lány végig engem bámult, miközben lassú és nehéz léptekkel a ketrec túloldalára állt, majd felvett egy támadó pozíciót.
Tanácstalanul néztem körbe a rácsokon, hátha kiférek valahol, de sajnos nem volt menekvés. Hátrálni kezdtem, amíg teljesen neki nem simultam a koszos ketrecnek. A lehető legmesszebb akartam kerülni az ellenfelemtől, aki sokkal inkább hasonlított egy agyonszteroidozott szumó birkózóra, mint egy elit harcosra.

- MINDENKI KÉSZEN ÁLL AZ ÉVSZÁZAD HARCÁRA!?? – kiáltotta el magát a szemkötős férfi, miközben sejtelmesen simogatta fekete szakállát és egy valahonnan előhalászott mikrofonba beszélt.
Hirtelen a teremben minden világítás elaludt, majd a plafonból egy hatalmas reflektor ereszkedett lefelé, ami vakító fényét egyenesen a ketrecre irányította. A terem két szemközti falából egy-egy hatalmas eredményjelző tábla emelkedett ki, pont olyan, amilyen egy kosármeccsen is számolja a pontokat. Fehéren felvillantak rajta a „HAZAI" és a „VENDÉG" szavak, melyek alatt egy-egy piros nulla jelent meg.
A férfi színpadiasan közelebb lépett a ketrechez, mire a tömeg szétvált, hogy utat engedjen neki.
- A HARC AZ EMLÍTETT SZABÁLYOK SZERINT ZAJLIK! – emelte szájához a mikrofont. – ELSŐVÉRIG! SZABAD HARCMODORRAL! MAXIMUM HÁROM, SZABADON VÁLASZTOTT SEGÉDESZKÖZZEL! ÉS NINCS SZÁNDÉKOS ÖLÉSI KÍSÉRLET! EZEK TUDATÁBAN, FELKÉSZÜLNI! VIGYÁZZ! ...HARC!!!
A tömeg hirtelen felkiáltott, ahogy szurkolni kezdtek ellenem, holott én még fel sem fogtam, hogy mi történik. A velem szemben álló lány elordította magát és azonnal rohanni kezdett felém, mire a mikrofonban azonnal felhangzott a szemkötős férfi hangja.
- A HAZAI OLDALON NEM MÁS A KIHÍVÓ, MINT A 156-OS SZÁMÚ HARCOSUNK, MÁS NÉVEN AZ ÚTHENGER! A RÁ JELLEMZŐ INDÍTÁSSAL KEZD, MISZERINT TELJES EREJÉBŐL MEGROHAMOZZA ELLENFELÉT, AKI MINDEKÖZBEN TANÁCSTALANUL ÉS ESETLENÜL KAPASZKODIK A RÁCSOKBA.
Akár egy sportbemondó, úgy kezdte el kommentálni a harcot. Igaza volt, tényleg a rácsokba kapaszkodtam, ugyanis a lány lépteire az egész ketrec remegett. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, mert különben tényleg ott hagyhatom a fogamat. A gondolataim vadul kezdtek cikázni, hogy mégis hogyan élhetném mindezt túl. A reflektor égette a szememet, szédültem a hangzavartól és émelyegtem a félelemtől. Mégis nyeltem egy nagyot, vettem egy mély levegőt, majd az utolsó pillanatban határozottan elgördültem a lány útjából, egy gyászosan kivitelezett tigrisbukfenc keretein belül. Ilyen állapotban csak erre telt.
Majdnem elhánytam magamat, olyan rosszul esett ez a mozdulat, de nem tehettem mást. Tudtam, hogy erővel nem tudok felülkerekedni rajta, így az az egyetlen esélyem, ha megpróbálom hasznosítani a Félvér Táborban és az Akadémián tanult mozdulatokat és megvárom, amíg kifárad. Utána egyszerűbb lesz túljárni az eszén. Már ha egyáltalán én is kibírom addig...
A lány a nagy lendülettől nekicsapódott ugyan a ketrecnek, de úgy tűnt, meg sem kottyant neki. Kívülről benyúltak a többiek a rácsok között és felém taszították, hogy újból rohamozzon meg. A lány engedelmeskedett a tömeg akaratának és újból megindult felém, miközben kitárta karjait és torkaszakadtából ordított.
- ÚGY TŰNIK A KIVÁLASZTOTT MÉGSEM TELJESÍT OLYAN HARMATOSAN, MINT AHOGY ELSŐRE KINÉZETT. RAVASZUL, ÁM BIZONYTALAN MOZDULATTAL KERÜLTE KI AZ ÚTHENGER TÁMADÁSÁT, DE EZ MÉG CSUPÁN A KEZDET. A KIHÍVÓT EZZEL CSAK FELDÜHÍTETTE, AKI MÁRIS EGY ÚJABB TÁMADÁST INDÍTOTT ELLENE! VAJON EBBŐL HOGY MÁSZIK KI?
A minden irányból érkező óbégatás és a férfi recsegő hangja nagyon zavaró volt, mégis összeszedtem magamat és a lányra koncentráltam. Ezúttal a lábai között csusszantam át, amivel látszólag még soha senki nem próbálkozott nála, ugyanis láttam, ahogy az arca értetlenségbe torzul, mielőtt a fém rácsoknak csapódik.
- ÚÚHH! EZ FÁJHATOTT! – kiáltotta a férfi. – A KIHÍVOTTUNK, MÁS NÉVEN A HARMAT, IGEN VÁRATLAN TECHNIKÁVAL HARCOL. NEM IS HADAKOZIK, INKÁBB MENEKÜL AZ ÚTHENGER ELŐL.
A tömeg fújolni kezdett, mire az ellenfelem vörös fejjel, őrjöngő tekintettel fordult felém. Nem tudtam pontosan, hogy kit utálnak jobban, engem vagy a lányt, amiért még mindig nem törölte fel velem a padlót.
Az Úthenger becenévre hallgató harcos buzogányért kiáltott, mire hirtelen egy kis retesz nyílt ki a vas ketrec padlójából és egy vékony fémkar kinyújtotta neki a kívánt fegyvert.
Kikerekedett szemekkel bámultam, ahogy a kar sebesen visszahúzódik, majd eltűnik a retesz mögött. Fogalmam sem volt, hogy mégis miféle elvarázsolt pankrációs csapdába kerültem, de abban biztos voltam, hogy ha nem szedem össze magamat perceken belül, akkor kiskanállal fognak lekaparni a lány buzogányáról.
- EL IS ÉRKEZETT AZ ELSŐ TÁRGYHÍVÁS IDEJE! – mondta nevetve a férfi. – A KIHÍVÓ FÉLNEK EZEN KÍVÜL MÁR CSAK KETTŐ MARADT, MÍG A KIHÍVOTTNAK MEGVAN MIND A HÁROM. VAJON KINEK FOGY EL HAMARABB A SEGÉDESZKÖZE?
Erre a kérdésre nagyon reméltem, hogy nem én leszek a válasz, viszont az is igaz, hogy fogalmam sem volt róla, hogy hogyan működik ez a tárgyhívás.
Mivel a lány nem igazán volt empatikus alkat, így fittyet hányt a zavaromra, és jól meglendítette a buzogányát. Az utolsó pillanatban kerültem csak el, hogy szétzúzza vele a karomat. Helyettem a ketrec rácsaiba csapott, ami ezáltal jól meg is görbült.
- AZ ÚTHENGER ÚGY TŰNIK, EMBERÉRE AKADT EBBEN A NYESZLETT KIS FIÚCSKÁBAN? EDDIG EGYIK TÁMADÁSA SEM ÉRT SEMMIT, UGYANIS A HARMATNAK MÉG MINDIG KUTYA BAJA.
Szívem szerint vitatkoztam volna arról, hogy mennyire vagyok jó állapotban, na meg arról, hogy mégis milyen jogon neveztek el úgy, hogy „A HARMAT", de ilyesmire nem volt energiám. Minden figyelmemet lekötötte a felém hadonászó lány, na meg a testemet borító sebhelyek sokasága.
A szemkötős férfi kommentálásától az ellenfelem csak méginkább bedühödött és egyre vadabbul, na meg koordinálatlanabbul támadott rám. Nekem ez csak kapóra jött, hiszen az egyensúlya elvesztéséből és a haragjából adódó meggondolatlan lépéseit egyszerűbb volt kikerülnöm. Igyekeztem tartani a távolságot, miközben ide-oda cikázva menekültem előle a ketrecben. Egy brutális fogócskának látszhatott kívülről, de csak ennyire tellett tőlem. A képességem nélkül nem tudtam szemtől szembe harcolni vele, így ezzel próbáltam húzni az időt.
Mikor már láttam, hogy kezd kifáradni és éppen egy hátraszaltóra szántam volna el magamat, hogy kikerüljek egy erős ütést, hirtelen a folyamatos szédülés miatt rosszul léptem és nekiestem a rácsoknak. Ekkor kapott oldalba a lány a buzogánnyal. Szerencsével határos módon még pont sikerült annyira kikerülnöm, hogy ne telibe találjon, de így is borzalmasan megfájdultak a bordáim. A buzogány hegyes tüskéi elszakították a már amúgy is rongyos pólómat, alatta pedig a bőrömbe vájtak. Ennek következtében néhány csepp vér kifröccsent a padlóra, mire a ketrecet megvilágító reflektor fénye hirtelen pirosra váltott. Ahogy a színes fény megvilágította a lány kezében szorongatott fegyvert, az azonnal köddé vált, mintha soha nem is létezett volna. A többi harcos ujjongott, míg a falakon elhelyezkedő eredményjelző táblák pontjai 1-0-ra módosultak, a „HAZAI" csapat javára.
- ÉÉÉSSS MEG IS VAN AZ ELSŐ GYŐZTESÜNK! – kiáltotta diadalmasan a férfi, miközben én kimerülten rogytam a földre és kezemet a sebhelyem fölé szorítottam. – NAGY TAPSOT A 156-OS HARCOSNAK, AZ UTÁNOZHATATLAN ÉS EGYETLEN ÚTHENGERNEEEK! IGAZÁN LEHENGERLŐ GYŐZELEM VOLT, MÉG EGY ILYEN ÉRDEKES HARCMODOR ELLEN IS! DE NE AGGÓDJON SENKI, BŐVEN VAN MÉG MIT BIZONYÍTANI - folytatta a férfi, miközben kinyitotta a ketrec ajtaját és kitessékelte rajta a hatalmas lányt.
A reflektor fénye újból normálisra váltott, miközben egy alacsonyabb, ám iszonyatosan kigyúrt srác lépett a ringbe. Első pillanatra úgy nézett ki a természetellenes méretű izmaival és az alacsony termetével, mint egy emberi labda.
- KÖVETKEZZÉK A 128-AS SZÁMÚ HARCOS, MÁS NÉVEN A CSONTTÖRŐ! MOST RAJTA A SOR, HOGY MEGMUTASSA, MIT TUD! VIGYÁZZ! KÉSZ! HARC!