Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LXIII. Rose

Mikor Kaden vászontáskába burkolt kezében láthatóvá vált a mágikus portál kulcs, azt hittem, elájulok. Az összes vér kiszállt a fejemből és éreztem, ahogy teljesen elsápadok.
Azonban nem volt túl sok időm a szörnyülködésre, ugyanis Zaira hirtelen kiszakadt a bénult állapotából, mire hátra tántorodtam a fejembe nyilalló erős fájdalom hatására.
A lány azonnal Nate felé lendült, mire egy villámgyors összepillantással mindhárman szinkronban vetettük be ellene a megmaradt erőnket.
A sajgó fejem ellenére egy zavaros illúzióba zártam Zairát, ahol a barlang falai folyamatosan szabálytalanul szűkülnek és tágulnak, miközben a talaj jobbra-balra gördül a lába alatt.
Sajnos nem maradt elég erőm, hogy ez önmagában megállítsa, de szerencsémre Kaden újabb homokszínen ragyogó kötelet idézett, míg Nate teljes nekifutással kiütötte a lányt.
Amíg eszméletlen volt, Kaden gyorsan megkötözte, majd csípőre tett kézzel megállt fölötte és leporolta a kezeit.

- Én megmondtam, hogy ez lesz! – szólalt meg elsőként Nate. – Nem bízhatunk meg benne.
- Hacsak nem tudtad rögtön azonnal, hogy nála van a kulcs, akkor hagyjuk ezt az „én megmondtam" dumát – felelte Kaden csalódottan. – Komolyan azt hittem, hogy mellettünk áll. Hogy hagyhattam magam így átverni!? – motyogott magához.
- Nem csak téged vert át – léptem mellé, majd megfogtam a kezét. – Engem is jól átejtett. Pedig olyan őszintének tűnt, mikor beszélgettünk. És annyi mindent mondott, ami belepasszolt a helyzetünkbe. Azt hittem, segíteni fog... Szinte már meg is kedveltem.
- Ez is egy kitűnő példa mindarra, ami ebben a kiszámíthatatlan világban ránk várhat. És ez csak a jéghegy csúcsa volt – mondta Nate. – Nem bízhatunk senki másban, csak magunkban.
- Tudom! – fordult a fiú felé Kaden idegesen. – Eddig is tudtam, csak már elegem volt belőle és reménykedtem, hogy végre máshogyan alakul. Végre volt egy másik mágus is, aki... – azonban nem fejezte be a mondatát, inkább csalódottan végignézett Zairán.
- Mindegy. Már nincs mit tenni ezellen – vonta meg a vállait kisvártatva Nate. – Nézzük át gyorsan ezt a sok kacatot, hátha mást is ellopott tőlünk – mutatott a lány szétszóródott holmijára.
- Oké, nézzük – bólintott, majd húzni kezdett magával, azonban elengedtem a kezét és Zaira eszméletlen teste mellé léptem.
- Csináljátok csak. Én addig figyelem, hogy mikor tér magához. És, ha megtörténik, lesz is hozzá néhány keresetlen szavam!
- Rendben, csak vigyázz, hogy ne állj hozzá túl közel! Biztos, ami biztos – mondta Kaden, majd nyomott egy puszit a homlokomra és elindult összegyűjteni Nate-tel és a Kis oroszlánnal a lány táskájának további tartalmát.

Én csak csalódottan felsóhajtottam és visszagondoltam mindarra, amit Zaira nemrég mondott nekem és hogy vajon ezekből mégis volt-e valami, ami igaz volt:

~~~
- Várj egy percet! – siettem a lány után, lehagyva egy értetlenkedő Kadent és egy magában mérgelődő Nate-et.
- Mi az!? – kérdezte haragosan Zaira, rám sem pillantva. – Azt hiszem már világosan kifejtetted, hogy mennyire utálsz.
- Én? Én egyáltalán nem utállak! – rökönyödtem meg, mire csak egy kételkedő hümmögést kaptam válaszul. – De tényleg. Nem utállak, viszont meg kell értened, hogy eléggé kényes helyzetben vagyunk és a legkisebb váratlan fordulat is végzetes következményekkel járhat.
- Értem én. Azt hiszed, hogy az én helyzetem nem kényes? – fakadt ki. – Már vagy másfél hete folyamatosan csak portálokat nyitogatok, hogy aztán valamilyen eldugott kis sötét lyukban összeszedhessem magamat és kezdhessem az egészet elölről.
- Akkor mégis miért nem mondtad el, hogy ekkora nagy fenyegetést cipelsz a táskádban? Ezek szerint tisztában vagy a következményekkel.
- Azért, mert ugyanez a reakció követte volna, amihez semmi kedvem nem volt és el akartam kerülni. Nem mintha egyébként segíthetnétek bármiben is... – tette hozzá
- Talán nem, de ha tudunk róla, akkor nem ért volna váratlanul egy esetleges támadás!
- De nem történt semmilyen támadás! Hát nem értitek?? – kérdezte dühösen. – Mit kell azon problémázni, ami meg sem történt?
- Még nem. De bármikor megtörténhetett volna – emlékeztettem. – Ha velünk akarsz tartani, akkor az ilyen dolgokat meg kell osztanunk egymással. Mindannyiunk érdekében.
- Ezt fura pont tőled hallani, mert éppen ti vagytok azok, akik semmit sem mondotok el, csupán elvárjátok az azonnali válaszokat.
- Jó, ebben talán van némi igazság – sóhajtottam, majd egy kis gondolkozási idő után, újból megszólaltam. – Ha elmondom nagyvonalakban, hogy miért vagyunk itt, akkor megígéred, hogy a továbbiakban te sem hallgatsz el fontos információkat és megbízol bennünk?
- Azt hiszem – bólintott a lány. – Nem mintha annyi sok elhallgatni valóm maradt volna...
- Mindenki ezt hiszi az elején – vontam meg a vállaimat, majd elgondolkozva hátrapillantottam a fiúkhoz, mielőtt még teljesen felfedtem volna az eddigi kalandjainkat. Nem voltam biztos benne, hogy jól teszem, de a zsigereimben éreztem, hogy Zairában érdemes megbízni.
A Kis oroszlán bátorítóan lebegett mellettem, fényével bevilágítva az utat, mely most valamiért nem tűnt olyan baljóslatúnak, mint ezelőtt.
Ténylegesen pozitív érzéseim voltak Zairával kapcsolatban. És ráadásul egy igen erős szövetségesnek tartottam őt, így hát hallgattam a megérzésemre és belekezdtem a történetünkbe.