Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

I. Nate

Már egy hete annak, hogy Noah-ék visszatértek az Akadémiába, Kaden pedig szintén elhagyta a tábort.
Azóta úgy érzem, hogy egy teljesen más ember lett belőlem...
Még az edzések sem jelentenek akkora örömet és felfrissülést, mint azelőtt...
Eddig nem igazán volt senki, aki állandó társaságom lehetett volna a táborban, hiszen folyton csak edzettem, őrjáratoztam vagy a fegyvereket leltáraztam. Még a viszonylag nagy korkülönbség miatt is gondban voltam, hiszen az elején többnyire 10-11 éves körüli gyerekek jöttek a táborba, én pedig már 15 éves is elmúltam, amikor ide kerültem...

Azonban mikor néhány héttel ezelőtt Kheirónék valami furcsa mágiát érzékeltek, nem is olyan messze a tábortól, - mint később kiderült, a Kristály ellopásával keletkezett impulzust - rögtön éreztem, hogy minden meg fog változni.

Ekkor ismertem meg Rose-t, egy igen energikus és felettébb félelmetes lányt, akinek a szeretnivaló hülyeségei a néhány évvel fiatalabbi önmagamra emlékeztetnek.

Szintén megismerkedtem Kadennel, egy egyiptomi mágussal, aki az elején egyáltalán nem volt szimpatikus, meglehet azért, mert egy teljesen másfajta mágikus erő lengte körbe, mint engem...
De végül sikerült összehaverkodnunk, amit még a korábbi verekedéseink sem tudtak megakadályozni.

És végül de nem utolsó sorban Noah... Mindenki közül ő hiányzik most a legjobban.
Amikor legelőször megláttam, éppen eszméletlenül hevert a földön. Ekkor még egyáltalán nem sejtettem, hogy ennyire megkedvelem majd. Hatalmas mennyiségű szeretetet és gondoskodást sugárzott az aurája, mely kissé össze is zavart, hiszen nem tudtam eldönteni, hogy csak barátként tekint-e rám, vagy annál többként...
De végül minden jól alakult, hiszen a kérdésre, miszerint volna-e kedve hivatalosan is egy párt alkotni velem, egy boldog igen volt a válasza.

Szóval természetes, hogy hiányolom őket, de ez nem ok az egyhangú kedvtelenségre, amit mostanában produkálok.
A napjaim ugyanis többnyire ugyanúgy néznek ki:
Hajnalban felkelek, futok pár kört a Kenuzó-tó körül, majd lezuhanyozok és eszek egy almát reggeli gyanánt. Ezután délig edzéseim vannak, majd ebéd után néhány kezdő táborozónak tartok kardforgatásból korrepetáló órákat. Ezután vagy irány a fegyvertár, vagy pedig a szokásos esti őrjárat...
Amikor pedig egyik helyre sem vagyok beosztva, általában kiülök a tó mellé és agyalok...

Erre még Noah szoktatott rá, ugyanis mielőtt elment, szinte minden este kiültünk a csillagos ég alá, és beszélgettünk. Ez volt a kedvenc részem a nap folyamán, persze leszámítva a kardforgató leckéket, amiket Noah-nak adtam. Ilyenkor valahogy mindig a földön fekve végeztük, miközben a hasunkat fogtuk a röhögéstől...
Szerintem egészen kicsi korom óta nem nevettem még annyit, mint ebben az elmúlt néhány napban...
Ugyanis még sosem találkoztam olyannal, aki ennyire inkompatibilis lett volna egy karddal. De Noah szerencsére gyorsan tanuló típus, szóval viszonylag hamar belejött. Persze egy kis ösztönzés sem ártott a folyamat közben...

Amikor Noah-val voltam, úgy éreztem, hogy én irányítom az életemet és nem pedig fordítva.
Úgy éreztem, hogy enyém a világ és bármit megtehetek. Higgadt és megfontolt voltam a közelében, amire többen is felfigyeltek, ugyanis ez a tulajdonság egyáltalán nem jellemző Árész gyermekeire. Inkább az Athéné bungalóban találni ilyen tulajdonságokkal rendelkező táborozókat...

Viszont, mióta visszatért minden az azelőtti felállásba, egyre feszültebb és agresszívabb viselkedést tanúsítok a táborozókkal szemben, amiért nem győzök elégszer bocsánatot kérni tőlük.
Valamiért mióta visszajöttünk a csillagképek dimenziójából, folyamatosan forgolódom éjszakánként, egyszerűen nem tudok aludni. Olyan, mint amikor egy félistennek rémálma van, csakhogy én másnap nem emlékszem semmire, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán álmodtam is valamit...
Szóval eléggé kimerülten nézek szembe a napjaimmal, és talán ez okozhatja a folyamatos ingerlékenységemet is, amit ha ötvözünk Árész agresszív hajlamaival, akkor ott valaki biztosan megsértődik majd...
De hát ilyen az én formám!
Ha valamit építő szándékkal akarok megfogalmazni, abból egy csípős kritika lesz, ami meg csak veszekedésekhez és kiabálásokhoz vezet...