Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XLV. Rose

Úgy tűnt, a Kis oroszlán meglehetősen élvezi az utat, ugyanis vidáman ugrált fel-alá a levegőben, hogy a lassan hulló hópihéket mind bekapdossa.
Gondolom nem túl gyakran lát havat az otthonában.
Persze számunkra még Kaden varázsigéjével sem volt valami könnyed kiránduló program, hogy a jeges, havas sziklákon keresztül caplassunk az ismeretlenbe.
Az örökös félhomály pedig csak méginkább idegesített. Komolyan mondom, nem is értem hogy bírják ki az emberek, hogy néhol fél évig van világos, fél évig pedig sötét. Így nem lehet normálisan funkcionálni!
Télapó vajon hogy csinálja?
 
- Na, a végén mégis hegyet fogunk mászni, ahogy a kutatóknak is mondtad! – horkantott fel Nate, miközben a távolba tekintett, ezzel kiszakítva a mérgelődésemből.
- Bárcsak ne lenne folyton folyvást igazam! – sóhajtottam, színlelt bosszúsággal.
- Ne aggódj te emiatt! Ez a veszély nem áll fenn! – szólt mögülem Kaden nevetve, mire csak szúrós pillantásokat küldtem felé, egy apró kis mosollyal a szám sarkában.
 
A Kaden által fenntartott mágikus pajzs, ami megvédett minket a tomboló vihartól, és az elviselhetetlen hidegtől, elmondhatatlanul megkönnyítette a dolgunkat. Mindkét kezemet összeraktam, hogy egy ilyen szuper mágust sodort elém az élet, hogy akár még a vihart is képes lecsitítani értem és emiatt sem kell aggódnom.
Azonban meglehetősen lefoglalt a látomásom miatti aggódás, miközben követtem Nate-et és igyekeztem mutatni neki a térképet, hogy hol a legrövidebb átvágni egyes szakadékokon vagy völgyeken.
Hiába könnyítették meg a fiúk az utat, csakis az a bizonyos rejtélyesen suttogó hang motoszkált az agyamban, miközben azt találgattam, hogy mégis mi lehetett a különös fény a barlangrendszerben. Egyszerűen éreztem, hogy mágikus eredetű, és hogy rettentően fontos, de sehogy sem illett be az eddigi képbe.
 
- Tényleg, bébi, mondtad, hogy volt egy látomásod. Mi történt benne pontosan? – kérdezett rá Kaden, mintha tudta volna, hogy min tépelődöm éppen.
- Ah, sejtettem, hogy nem felejtetted el – mondtam kissé sajnálkozva, ami engem is meglepett.
 
Eddig sosem éreztem azt, hogy nem akarom megosztani a többiekkel a látottakat, azonban ebben a mostani látomásban, mintha lett volna valami sokkal titokzatosabb. Nem tudtam megfogalmazni, de úgy éreztem, hogy a hang, ami hozzám szólt, csakis nekem címezte a szavait, ami másra egyáltalán nem tartozik. Valódi ellenállást éreztem magamban, hogy Nate-nek és Kadennek elmondjam.
Kissé vonakodva bár, de végül elmeséltem szóról szóra, hogy mi történt a fénnyel, a hanggal és a barlangrendszerrel.
 
 

~×~
 

 
- Közeleg az idő, mikor beteljesül a sorsod és eldől, hogy az eddig ismert valóság áll vagy bukik, hogy minden megmenekül vagy minden elpusztul – fejeztem be a történetet a furcsa szöveg felidézésével, amit az a titokzatos hang mondott. – Így kimondva már kevésbé hangzik menőnek – elmélkedtem el rajta egy pillanatra.
 
Nate és Kaden lassabb tempóra váltott, majd teljesen meg is álltak egy magasabb szikla előtt, hogy úgy dolgozzák fel a hallottakat.
Egy ideig csak csendben a homlokukat ráncolták és bólogattak.
 
- És ezt mind úgy, hogy arccal beleájultál a hóba... – képedt el végül Nate, miközben hitetlenkedve nézett rám. – Mikor azt hinném, hogy már mindent láttam, folyton jössz te, és meglepsz valamivel.
- Tudom, fantasztikus vagyok. De sajna ez nem önakaratból volt – vontam meg a vállaimat.
- És azt mondod, hogy valamiféle végtelennek tűnő barlangrendszerben voltál? – szólalt meg Kaden is, miközben tenyereiből izzó hieroglifák áramoltak kifelé, hogy táplálják a minket védelmező varázsburkot. – Nem tudod, hogy pontosan merre lehetett?
- De, pontosan tudom! Ki volt táblázva természetesen. A jobbra zsákutca és a semerre kereszteződésénél volt a barlang – néztem lesúlytóan Kadenre. – Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán a Földön voltam, nem hogy a pontos helyszínről – ráztam a fejemet. – De az biztos, hogy olyan mágikus erőket éreztem, amilyeneket a csillagképek próbái során is. Valami ősi és hatalmas vonzott magához, de mielőtt rájöhettem volna, hogy mi az, felébredtem.
- És mit csináltál egészen pontosan akkor, amikor elájultál és erre a titokzatos helyre kerültél? – faggatott tovább, miközben lassan újból elindultunk.
- Amit minden idióta tett volna. Elindultam a fény felé. Tudod, ilyen mindent vagy semmit alapon. Ha már kimúlok ne a fagyhaláltól legyen.
- Úgy érzem újra össze kell ülnünk egy újabb ,,túlélés idiótáknak” órára. Az a három meglehet, nem volt elég. De erre majd később visszatérünk – csóválta a fejét Kaden, majd folytatta – És mire gondoltál előtte? Eluralkodott rajtad falamiféle heves érzés, vagy bármi, ami kiválthatta a látomást?
- Nem, nem igazán emlékszem – néztem most komolyabb tekintettel a lábaim elé. – Tudom, hogy nagyon reménytelennek gondoltam az egész helyzetet, hogy a semmi közepén gyalogolok a hóviharban, miközben azt sem tudom, hogy ti éltek-e még. Nem is beszélve Noah-ékról.
- Aha! Szóval Noah-ra is gondoltál! – kapta fel a fejét Kaden.
- Persze! Szinte másra sem tudok gondolni, mióta eltűnt – fordultam felé kissé sértődötten, majd halkabban folytattam – Hiszen mégis csak együtt nőttünk fel. Vér szerint semmi sem köt össze, de mi mégis unokatestvérek és szinte már testvérek is vagyunk. Majdnem minden egyes emlékemben helyet kap, még akkor is, ha nem volt mindig mellettem. Sokszor gondoltam rá, ha helyesen kellett döntenem, de nem tudtam mit tegyek. Olyankor is, ha hibáztam és tudtam, hogy ő nem fog ítélkezni, megért engem, és segít helyrehozni. Egészen idáig ott voltunk egymásnak, ha bármire kellettünk, de most már azt sem tudom, hogy még él-e egyáltalán. – Észre sem vettem, de valósággal ömlöttek ki belőlem a szavak, miközben a boldogabbnál boldogabb emlékek sejlettek fel a szemem előtt. Éreztem, hogy kissé ködösen látok a könnybelábadt szememtől, de gyorsan szipogtam párat és nem hagytam, hogy eluralkodjanak rajtam az érzelmek, még akkor sem, ha főleg boldog emlékek lepték el az elmémet.
Na meg persze az se lett volna előny ha ráfagynak a könnyeim az arcomra ebben az ítéletidőben.
- És ez mégis miért olyan fontos, most? – nézett Nate szúrós szemmel Kadenre, ami ki is zökkentett a pillanatnyi érzelmi hullámvasútból. – Mind gondolunk rá. Hiszen elrabolták, az istenekre is! – lépett fel bosszúsan egy igen csúszós sziklára, de szerencsére sikerült idejében megkapaszkodnia, hogy ne essen hanyatt. – Inkább azt kéne megtudnunk, hogy mit akart elmondani Rose-nak az a hang. Vajon mit értett az eddig ismert valóság bukásán?
- Attól tartok, a jóslathoz lehet köze. Hiszen ugyanazok a szavak, csak más megfogalmazásban – mondtam. – Bárcsak itt lenne most Rachel! Vele biztosan meg tudnánk fejteni – sóhajtottam.
- Igen, igen. Valóban fontos kérdés ez is, de én most mégis inkább a helyszínre lennék kíváncsi! – akadékoskodott Kaden. – Könnyen meglehet, hogy arrafelé tartják Noah-t fogva, ahol te jártál abban a látomásban.
- Na ezt meg mégis honnan veszed? – tekintett hátra a válla fölött Nate. – Sokszor olyan elméleteid támadnak, amikre az ég világon semmi sem utal, mégis azokra hagyatkozunk... Ez most teljesen más helyzet! Itt Noah-ról és a többiekről van szó.
- Jegesmedve szart nyeltél, Nate? – néztem rá idegesen.
- Rose, itt nem élnek jegesmedvék – válaszolta a fiú. – És neked kéne a legjobban tudnod, hogy ebben az esetben nem lehet csak feltevésekre hagyatkoznunk. Ez nagyon komoly dolog. Életek múlhatnak azon, hogy milyen gyorsak vagyunk! Nem filozofálgathatunk a lehetőségekről. Cselekedni kell!
- Tudom, tudom, éppen ezért lenne jó, ha először kiderítenénk, hogy hol is tartják őket fogva. Ugyanis, ha nem látnád, a felszínen nincsen semmi, csak jég és hó, vagyis valahol a föld alatt kell rejtőzniük. Valamilyen barlangrendszerben, vagy kihunyt vulkánkürtőben esetleg – tartotta meg higgadtságát Kaden. – Könnyen meglehet, hogy mivel Rose ereje egyre csak fejlődik és a gondolatai éppen Noah körül forogtak, valahogy az elméje elvitte hozzá, csak nem tudott odaérni, mivel ideje előtt felébresztettük a kutatóbázison.
- Jó, és ezzel a tudással mégis mit akarsz kezdeni? Attól még nem leszünk hamarabb ott, hogy elmélkedünk. Inkább gyorsabb tempóra kéne kapcsolni, ugyanis te sem bírod a végtelenségig mágiával – forgatta a szemeit Nate, miközben egy szűk völgyön keresztül vágtunk át.
- Én csak arra gondoltam, hogy esetleg megpróbálhatná Rose ugyanazt, amit akkor is csinált, hátha megint eljut a barlangrendszerbe. És akkor talán a mágiámmal meg tudnám állapítani, hogy merre van a tudata és ha a közelben van, akkor oda is teleportálhatom magunkat.
- Aha, jó terv, kivéve, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a helynek köze van az elrablásokhoz, és nem is lenne elég mágiád mindannyiunkat eljuttatni oda, hiszen több, mint két órája fenntartod már ezt a burkot – mutatott körbe Nate.
Most már tuti. Ez valamilyen ganéba harapott.
- Túl nagy véletlennek kell lennie ahhoz, hogy Rose éppen Noah-ra gondoljon, mire hirtelen bekerül egy hideg barlangba, melynek az alján mágikus víz csordogál és egy hang elkezdi vezetni őt valahová – magyarázta Kaden. – És én pedig nem hiszek a véletlenekben.
- Oké, de mi van a... – kezdte Nate, de a fiú máris félbeszakította.
- Ami pedig a teleportálást illeti, majd megpihenünk előtte valahol, és nem lesz ezzel probléma. Még így is hamarabb odaérnénk. A lényeg, hogy legyen végre egy pontos úticél.
- Na, jó! Megpróbálom, csak fejezzétek be! – torpantam meg idegesen. – Ha harmadszori próbálkozásra sem sikerül, akkor ennyi. Megyünk az eredeti terv szerint, rendben? – néztem Kadenre, aki elégedetten bólintott. – Okés így? – pillantottam most Nate-re, aki kissé flegmán megrántotta a vállát.
- Szerintem csak időpazarlás, de te tudod.
 

~×~
 

 
Mivel fogalmam sem volt róla, hogy korábban mit és hogyan csinálhattam, hogy azokhoz a járatokhoz kerüljek, így kissé idegesen toporogtam a többiek előtt és próbáltam koncentrálni.
Újból végiggondoltam a nemrég felidézett boldog emlékeket, melyben együtt vagyunk Noah-val és igyekeztem abból meríteni, hogy mennyire hiányzik most nekem. Lehunytam a szememet és mivel nem tudtam mit kezdeni a karommal, kitártam őket magam elé, azonban semmi sem történt.
Ezután próbálkoztam ülve, majd egy magasabb sziklára felmászva is, de semmi sem használt.
 
- Oké, ezzel az életben nem megyünk semmire! – ugrottam le bosszúsan a magas szikláról, ami utólag nagy hülyeségnek bizonyult, ugyanis megcsúsztam földetéréskor és úgy terültem el a hóban, mintha valamiféle elcseszett palacsinta volnék, aminek igazán rossz napja van.
Mondjuk... nagyjából úgy is éreztem magamat, mint egy rühes palacsinta, aminek igazán rossz napja van, de ez most más kérdés.
 
Nagyokat nyögve tápászkodtam fel, miközben Nate komoly arcot vágva igyekezett talpra segíteni, azonban látszott rajta, hogy mindjárt röhögésben tör ki.
Legalább az én kis bénázásom most kapóra jött és feloldotta ezt a korábbi feszült hangulatot.
 
- Na, akkor ha ezzel is megvolnánk, induljunk tovább! – porolta le a kezeit Nate.
- Oké, bocs haver, tényleg azt hittem, hogy sikerülni fog! – sóhajtott Kaden.
- Várjatok! – tapogattam végig az övemet a derekamon. – Azt hiszem kiesett a tőröm. - Gyorsan levetettem magamat a földre, majd a havat tapogatva igyekeztem megtalálni a fél pár tőrömet, amit egyszerűen nem hagyhatok el a délisarkon! – Nem utasítom el a segítséget, uraim! – pillantottam fel a többiekre, mire megszeppenve rezdültek szét és a havat bámulva pásztázták át a környező területet.
 
A Kis oroszlán is beszállt a keresésbe, ő a levegőbe libbenve próbálta kiszagolni a fegyveremet, azonban sajnos nem jutottunk vele előrébb. Nate velem egyetemben a földön térdelt és söpörte el maga elől a havat, néha kőbe ütközve, amit egy ízléses szitokszóval adott a tudtunkra. Kaden csak a lábával tudta végig tapogatni a környéket, ugyanis a kezeit szabadon kellett hagynia, ha azt akarta, hogy a védőburok megmaradjon.
 
Néhány idegörlő perc múlva, a Kis oroszlán vadul ásni kezdett, mire gyorsan mellé siettem, és megpillantottam a hó alól kikandikáló tőröm nyelét, mely egy keskeny repedésből állt ki az alattunk lévő sziklából.
 
- Hát megtaláltad! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – öleltem magamhoz a kis csillagképet, aki doromboló hangot adva, jó szorosan hozzám bújt.
Ezután gyorsan kihalásztam a tőrt a sziklából, majd miután kiélveztem, hogy néhány másodpercig egy elcseszett Arthur Királynak érezhettem magamat, gyorsan vissza is erősítettem a fegyvert az övemre.
- Megvan! A tőröd az! – kiáltott fel hirtelen Kaden.
- Ömm, igen. Már megtaláltuk – néztem rá furcsállva.
- Jaj, nem az! – legyintett – Hanem a módja, hogy hogyan találjuk meg Noah-t! A tőröd a kulcs!
- Ha? – vágtám igen értelmes képet. – Nem úgy volt, hogy elvesztetted a kulcsot? Tudom, hogy azzal megláttam Noah tartózkodási helyét, amikor megfogtam, de ha csak nem lapul mégis a zsebeidben, akkor nyögd ki végre, mire gondolsz! Az előbb taknyoltam el egy hatalmasat, úgyhogy nem funkcionál még rendesen az agyam.
- Hát nem értitek!? Rose Noah-nak adta az egyik tőrét, vagyis ahol a másik pár van, ott lesz Noah is – nézett végig rajtunk, mire a Kis oroszlántól kapott is egy összezavarodott vakkantást válaszul.
- Nos, eddig én is eljutottam, de képesek vagyunk egyáltalán bemérni egy egész kontinensnyi területen azt a tőrt? – kérdezte Nate.
- Én tutira nem! – ráztam a fejemet. – Eddig sem sikerült.
- Így viszont én lehet, hogy igen! – bólintott Kaden. – Csak egy baj van – folytatta - Ahhoz meg kell szüntetnem a burkot, hogy új varázsigét használhassak.
- De akkor betemet minket a vihar és megfagyunk, vagy megfulladunk – nézett a burkon kívülre Nate, ahol valósággal zúdult mindenfelé a hó, és szinte nem is lehetett látni tőle. Mintha egy repülő lavinát néznék.
- Tudom, éppen ezért is hívják bajnak – sóhajtott fel Kaden.