Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LXV. Rose

Csupán néhány lépés választott el minket a lépcsősor tetejétől, mikor hirtelen olyan erős szél támadt a semmiből, hogy jóformán visszafújt minket az aljára. Alig tudtam megkapaszkodni a fal kiálló köveiben.

- Ez meg honnan jött!? – kérdezte felháborodva Nate.
Odapillantottam hozzá és úgy tűnt, szerencsétlen arccal a falnak csapódva tudta csak tompítani az erős széllökést.
- Olyan, mintha a felszínről jönne – válaszoltam. – De elvileg a föld alatt vagyunk.
- Akkor mindenki legyen kétszer olyan óvatos, mint eddig! – figyelmeztetett Kaden, majd szorított a kezemen. – Jussunk fel épségben és kiderítjük, honnan jön ez a nagy széláramlat. Talán pont az vezet majd nyomra minket!

Egyetértve bólintottunk, majd igyekeztünk minél hamarabb elérni a lépcsők tetejét, mielőtt kifogunk egy újabb szélvihart.

~×~

Néhány perc múlva mindhárman lihegve álltunk egy hatalmas szakadék szélén, miközben oltári hideg szél taszigált, egyre csak a mélység felé.
Mindenre számítottam, csak erre nem.
Legalább 20 méter széles, és ki tudja hány kilóméter hosszú rés tátongott előttünk, elválasztva minket a túloldalon folytatódó alagúttól.
Csupán egy keskeny, összetákolt kötélhíd vezetett át, ami vadul lóbálózott a szélben.

- Ez biztosan a jó út? – kérdezte Nate kétkedve. – Nem tűnik túl gyakran használtnak.
- Elegendő varázslat híján ennél jobb lehetőséget nem látok – vonta meg a vállát Kaden. – Valahogy meg kell próbálni átjutni rajta.
- Ez azt jelenti, hogy elengedhetem végre a kezedet? – sandított rá Nate.
- Azt – bólintott Kaden, mire egymásra pillantottak, majd egy kínos csend következtében mindketten azonnal távolabb léptek, ezzel megtörve a némító varázslatot.
- Szerintetek mennyire lehet stabil? – léptem egyet a híd felé, mire újból feltámadt a szél.
Ha Nate nem ragadja meg a karomat, akkor valószínűleg beleesek a szakadékba és az nem nézett volna túl jól ki. Úgyhogy ezer hálám neki!
- Ettől de ja vu érzésem támadt. Na és neked, Kaden? – jegyezte meg a fiú.
- Ti is egy ilyen szakadékba estetek bele? – csodálkoztam. - Nem is gondolná az ember, hogy mennyire rémisztő, még csak a szélénél is állni. Nem hogy beleesni!
- Adj még hozzá éles jégcsapokat is, amik végig meredeznek a szakadék falán és arra várnak, hogy felnyársaljanak. Nem volt túl mókás – értett egyet Kaden.
- Arról is Zaira tehet! – idegeskedett Nate. – Nem lett volna szabad leszakadnia a peremének, de mégis megtörtént. Biztos nem véletlenül.
- Értettük, de most ne ezen mérgelődj, ha lehet róla szó – paskoltam meg a vállát, amint elállt a szél. – Inkább azon kéne gondolkoznunk, hogy hogyan lépjünk a hídra anélkül, hogy a szél egy váratlan pillanatban lefújna róla a szakadékba. Kicsit olyan érzés, mintha kötéltáncot kéne járni egy tornádó közepén, ami bármikor lecsaphat rád.
- A mínusz 20 fokban – tette hozzá Kaden, fancsali ábrázattal. – Most már komolyan elegem van ebből a hidegből. Olyan nagy kérés lenne, ha legalább ne mínuszba lenne a hőmérő!? Mégis ki szereti ezt?
- Ruff! – felelte a Kis oroszlán, mire csak elmosolyodtam.
- Igazad van. A pingvinek tényleg jól érzik itt magukat. Nekik a meleg lenne valóságos kínzás.
- Oké srácok, én megpróbálok átmenni ezen a hídon – mondta megelégelve Nate, majd hirtelen megindult a híd felé. - Mégis mennyire lehet nehéz?

Mire bármit is reagálhattunk volna, ő már nagy szorgalommal tette egyik lábát a másik elé, rá a jeges deszkákra. Néha meg-meg ingott a híd, de összességében meglepően gyorsan haladt.
A Tábori kiképzés tényleg meglátszott.

- Ez nem is nehéz! – kiáltott hátra, mikor már a feléhez ért. – Csak egy kicsit csúszik, de nem vészes.
Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, újból feltámadt a szél és végigsüvített az egész szakadékon.
Nate, akit már csak néhány méter választott el a túloldaltól, hirtelen megcsúszott és átesett a hídon. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia az egyik lelógó kötélben, miközben úgy lengett a szélben, mint egy papírsárkány.

- TE NEM VAGY NORMÁLIS! – üvöltöttem túl a szelet, Kadenbe kapaszkodva.
- EL NE ENGEDD! – adta a jó tanácsokat a mellettem álló, bár nem voltam biztos benne, hogy kinek is szól.

Azonban Nate nem felelt. Kissé el volt foglalva azzal, hogy nehogy a sötét mélységbe zuhanjon, ami a szél hatására furcsa zümmögő hangot kezdett kiadni.
A híd csak csavarodott egyik irányból a másikba, mintha direkt a legrosszabb helyzetbe akarná hozni a rajta csüngő félistent, hogy végül megszabaduljon tőle és a mélybe taszítsa.
A Kis oroszlán eközben apró vakkantások közepette próbált a széllel szembe repülni, hogy ne sodródjon el tőlünk. Úgy nézett ki, megtalálta azt a ritmust, ami szükséges volt az egyhelyben maradáshoz, úgyhogy már csak egy dolog volt hátra.

- Segítened kell Nate-nek! – kiáltottam. – Csak te tudsz odamenni hozzá!

A kis csillagkép csak bámult rám, értelmes fejjel, mintha valami felfoghatatlan dologra kérném.

- Kérlek! Tudom, hogy ijesztő ez a nagy szakadék, de menni fog. Te tudsz repülni, mi viszont nem.
- Csak próbáld meg – bólogatott Kaden is.

A csillagkép erre alig hallhatóan mordult egyet, ami nagyjából azt jelenthette: „Na jó, de ha elsodródom a nagy viharban, az a ti saratok!".
Dacára a félelmének, mégis magabiztosan indult meg Nate irányába, aki egyre jobban csapkolódott a levegőben. Szinte már hallottam, ahogy a fogai egymásnak koccannak, miközben szétrázza az agyát a kötélhíd.

A Kis oroszlán lassú, kimért mozdulatokkal érte el a fiút, bár egyszer-egyszer elfújta a szél az ellenkező irányba, de mindig sikerült korrigálnia.
Odalibbent Nate vadul kalimpáló lábaihoz, majd próbálta visszatolni azokat a híd felé, de nem tűnt valami hatásos megoldásnak, nem is beszélve arról, hogy közben két méretes csizma kalimpált szegényke arcában.
Ezután a fiú másik feléhez repült és próbálta a kabátja ujjánál fogva feljebb húzni a kötélhídra, hogy legalább ne lógjon úgy a semmiségbe, mint valami tehetetlen rongybaba.
Erre, mintha varázsütésre azt parancsolta volna valaki, egyszercsak elállt a szél. Mintha soha nem is lett volna.
Nate hirtelen a vízszintes papírsárkány állapotából, függőleges irányba zuhant, de szerencsére a kis csillagkép gyorsan megragadta a kabátjánál és szép lassan felsegítette a hídra.
A fiú levegő után kapkodva dőlt hanyatt a fadeszkákon, miközben a köztük lévő résből lóbálta lefelé a lábait.

- JÓL VAGY, HAVER!? – kiáltott oda Kaden, mire csak egy felfelé tartott hüvelykujj volt a fiú válasza.
- MOST MÁR TÉNYLEG MENJ IS ÁT, HA ILYEN HÜLYE VAGY ÉS ELINDULTÁL! – kiáltottam én is át a szakadékon. – NE VÁRJUK MEG, AMÍG ÚJBÓL FELTÁMAD A SZÉL!

Nate kelletlenül, de mégis felhúzta magát álló helyzetbe, majd görcsösen kapaszkodva, szép lassan megtette az utolsó néhány métert a jeges deszkákon. A Kis oroszlán végig mellette repült, hátha újra úgy dönt a rejtélyes szél, hogy lefújja kedvenc félistenünket a hídról.

- OKÉ! ITT VAGYOK! ÁTÉRTEM! – integetett a túloldalról, majd mintha ez valamiféle végszó lett volna, a szél újból iszonyatos erőre kapcsolt és vadul tépázni kezdte a hidat egyik irányból a másikba.

A fiú a hirtelen lökéstől nekicsapódott egy nagyobb sziklának, de szerencsére vissza tudott húzódni a túloldalon folytatódó alagútba, így újból biztonságba tudhattuk.
A Kis oroszlán mellette lebegve várt, hogy abbamaradjon a szélvihar, majd mikor ez néhány másodperc múlva meg is történt, büszkén átrepült hozzánk. Látszott rajta, hogy örült a félelme legyőzésének és hogy képes volt segíteni Nate-nek.

- Hogy a fenébe megyünk mi is át? – fordultam kétségbeesve Kadenhez.
- Megpróbálhatjuk Nate módszerét, hátha szerencsénk lesz – ajánlotta a fiú, de erre azonnal rácáfolt egy újabb erős szél, ami süvítve rázta a kötélhidat, mintha csak egy ócska felfújhatós bábu volna a kocsiszervízek bejáratai mellől.
- Én inkább nem szeretnék élő papírsárkányként a mélybe zuhanni. Úgyhogy találjunk ki mást – szögeztem le. – Mi van azzal a varázslattal, amit az előbb csináltál? Azt mondtad, földrengésekhez is használják. Talán a szélnél is működne.
- Bocsi, de nincs több varázslat. Teljesen kifogytam – húzta el a száját. – Az is kész csoda, hogy az sikerült odalent.
- MI!? De hát nekem azt mondtad, hogy ezt bárki meg tudja csinálni, olyan könnyű! Aztán most benyögöd, hogy nem is tudtad, menni fog-e!!?
- Nem akartam, hogy aggódj. És ahogy te is láthatod, sikerült és most épségben itt vagyunk. – Körbemutatott a sötét szakadékon, amit csak a Kis oroszlánból áradó mágikus fény világított meg.
- Igen, itt állunk egy halálos szakadék szélén és fogalmunk sincsen, hogyan jussunk át rajta anélkül, hogy lefújna minket egy orkán erejű szélvihar, ami ki tudja honnan és miért érkezik, mert hát éppen a föld alatt vagyunk. A föld alatt! Ahol nem kéne fújnia a szélnek!
- Nyugi! Valahogy át lehet itt jutni. Biztos vagyok benne – csitított. – Nem hinném, hogy mások ezen az életveszélyes kötélhídon át járkálnának. Ez biztos csak azért van itt, hogy megtévessze a betolakodókat.
- Szerintem meg simán rakhattak volna ide néhány őrt is, ha már itt tartunk – vontam meg a vállaimat. – Milyen elcsépelt már ez a kötélhíd? Ráadásul Nate-et ez sem állította meg – mutattam a túloldalon integető fiúra.
- Persze, de ki a fene akar éjjel-nappal itt ácsorogni, hátha egyszer majd jön valaki? Ez eléggé valószínűtlen. Pláne az, hogy még valaki olyan őrült módjára nekivág a csapkolódó kőtélhídnak, mint Nate. Tisztára ki van zárva – rázta a fejét. - A piramisokba is csapdákat és kelepcéket állítottak, nem pedig őröket. És ezeket a csapdákat minden esetben meg lehet kerülni. Csak az a kérdés, hogyan?
- NA!? MI A HELYZET ODAÁT!? – kiáltott Nate, mikor elállt az újabb szélvihar. – NEM JÖTTÖK???
- DEHOGY MEGYÜNK! – feleltem. – KERESÜNK EGY MÁSIK UTAT. EZ NEM BIZTONSÁGOS.
- NINCS EZZEL SEMMI BAJ. LÁTJÁTOK, ÉN IS ÁTJUTOTTAM – jött a válasz.
- BIZTOSAN VAN MÁS ÚT IS – mondta Kaden. – AMI BIZTONSÁGOSABB. TUTIRA NEM EZT A ROZOGA HIDAT HASZNÁLJÁK A MINDENNAPOKBAN, AMIKOR LE KELL UGRANI TEJÉRT VAGY ÚJABB DIÁKOKAT KELL ELRABOLNIUK.
- EZ DURVA HASONLAT, DE VAN BENNE VALAMI – mondta Nate, mire újabb tomboló szélvihar fújt végig a résen, úgyhogy elhalkultunk.

Kaden elkezdte végigtapogatni az alagutat, ahonnan érkeztünk, hátha talál valami meglazult sziklát vagy egy titkos csapóajtót, azonban úgy tűnt, nincs ott semmi.
Tanácstalanul vakargatta az állát, miközben mélyen a gondolataiba merülve bámulta az ide-oda csapkolódó kőtélhidat.

Egyszercsak hirtelen valamiféle mélyről érkező morajlás ütötte meg a fülünket, ami egyre hangosabbá és hangosabbá vált. Szinte már vetekedett az észvesztő szélvihar éles hangjával, de fogalmunk sem volt, hogy honnan érkezhet.
Az egész szakadék valósággal beleremegett, miközben apró kövek és kisebb sziklák potyogtak a hatalmas barlang mennyezetéről.
A talpunk alatt is remegni kezdett a talaj, de mire bármit is reagálhattunk volna, két hatalmas kőtábla emelkedett fel a szakadékból, melyek a kötélhíddal párhuzamosan álltak és teljesen elzárták az őrült szélvihar útját.

Mikor a semmiből felemelkedő, több száz tonnás kőtömbök megálltak, teljes némaság szállt ránk. Csupán néhány szikladarab hallatszott, ahogy a rezgések hatására leválnak a falakról és a mélybe zuhannak.
Rögtön az állam után.
Kaden és én óvatos mozdulattal egymásra néztünk, mindkettőnk szemében vegyes érzések kavarogtak ezekkel a sziklákkal kapcsolatban.
Nem tudtuk hirtelen, hogy ez most jót, vagy inkább rosszat jelent-e.

- Ez ugye nem te voltál... – suttogtam mozdulatlanul.
- Nem – felelte ugyanolyan mozdulatlansággal Kaden. – És nem is te voltál, ugye?
- Nem – mondtam egyre idegesebben.
- AZT HISZEM EZ ÉN VOLTAM! – integetett Nate a túloldalról, mire mindannyian felé kaptuk az értetlen ábrázatunkat.
- EZT MEG... HOGYAN...!? – kérdezte Kaden.
- VOLT ITT EGY FURCSA KAR, AMIT MEGHÚZTAM – felelte. – GONDOLTAM, ÖTVEN SZÁZALÉK AZ ESÉLYE, HOGY CSAPDA VAGY ÖTVEN SZÁZALÉK AZ ESÉLYE, HOGY NEM AZ – vonta meg a vállát. – ÚGY TŰNIK, NEM CSAPDA VOLT!
- HEHE, MEKKORA MÁZLI! – erőltettem fájdalmas mosolyt az arcomra, majd bizonytalanul Kadenhez fordultam. – Most meg mi legyen?
- Én azt mondanám, hogy fussunk át, amíg kizárja ez a két kőtömb a szélvihart és nem csapkodja semmi a falnak a hidat... Így biztonságosnak tűnik.
- Egyetértek – bólintottam azonnal, majd egymás után futásnak is eredtünk, nehogy meggondolja magát a szakadék és visszavonja a segítséget.

Én mentem elől, mellettem a Kis oroszlánnal, míg Kaden mögöttem szedte a lábait.
A híd még így is csúszott a jeges deszkáktól, de Nate lábnyomaiban sokkal biztosabban tudtam járni. Nem is beszélve arról, hogy a szél a kőtáblákon túl tombolt tovább, így mindenféle csúnya mélybetaszítás nélkül átértünk a túloldalra.

- Te nem vagy normális! – mondtam, amint Nate lesegített a hídról. – Megfogsz egy random, ismeretlen kart aztán meghúzod, hátha nem csapda és hátha nem halunk bele!??
- Most úgy mondod, mintha te nem pontosan ugyanezt csináltad volna – nézett mélyen a szemembe a fiú.
- Ott a pont – fontam keresztbe bosszúsan a karomat. – De ettől még nem vagy normális! – boxoltam vállon.
- Egyetértek – mondta Kaden, amint ő is átért. – Nagy mázlid van, hogy nem ömlött a nyakadba egy adag mérgeskígyó, vagy nem zuhantál skorpiókkal teli verembe. Arról ne is beszéljünk, hogy mi lett volna, ha egy óriási kőgolyó elől kell futnod egy szűk járatban!
- Nem tudom eldönteni, hogy most tapasztalatból beszélsz, vagy csak túl sok Indiana Jonest néztél? – sandított rá a fiú.
- Mi az az Indiana Jones? – húzta összébb a szemöldökét Kaden.
- Oh! Akkor már tudom...
- Istenek az égben és minden csillagkép! – tettem össze a kezeimet, majd felfelé néztem a barlang mennyezete felé. – Adjátok, hogy ezt most ne komolyan gondolja! Adjátok, hogy elfelejtsem az előbbi szavait! Adjatok erőt hozzá!
- Most mi van? Miről beszéltek? – nézett ránk értetlenül műveletlen barátom. – Ha valami műsor, ami a tévében ment, akkor ne is kezdjetek bele! Nem igazán néztem tévét. Legalábbis a halandók csatornáit biztosan nem.
- Akkor megvan, mit fogunk csinálni, amint hazaértünk! – mondtam, kisebb sértettséggel.
- Felőlem azt csinálunk, amit akarsz bébi, csak legyen 40 fokkal melegebb – kacsintott rám, amitől én máris 40 fokkal melegebbnek éreztem a levegőt.
- Akkor... menjünk tovább mielőbb, hogy hamar vége legyen ennek az egésznek! – mondtam kissé hebegve-habogva, majd intettem a Kis oroszlánnak, aki vidáman libbent mellém, és nekivágtunk az alagút folytatásának.
- Azért nem semmi ez a mágikus rendszer – pillantott Kaden arra a karra, amit Nate az előbb hasraütésszerűen meghúzott. – Ezek szerint csak úgy lehet biztonságosan átjutni ezen a szakadékon, ha valaki átenged erről az oldalról.
- Ezzel mire célzol? – kérdezte Nate.
- Arra, hogy ezek szerint itt mindig van valaki. És csak remélni tudom, hogy nem botlunk bele, főleg így, hogy még nem töltődött fel a mágikus energiám.
- Nem kell ettől tartani! Majd én intézkedem, ha valaki az utunkba kerül! – érintette meg fekete medálját Nate.
- Azért mégiscsak jobb lenne, ha nem kerülne senki sem az utunkba. A legnagyobb fegyverünk most a meglepetés ereje! – szóltam hátra nekik.
- Már ha az igazgató és Antonió nem előz meg minket – emlékeztetett Kaden, hogy bizony ők is éppen ide tartanak.
- Ha meglátom azokat, akkor nem lesz szükség semmilyen mágiára. A pillantásommal fogom kinyírni őket! – szorítottam ökölbe a kezemet.
- Antoniót hagyd meg nekem! – kérte Nate, mire megegyeztünk, hogy övé lehet az a kétszínű görény. Nekem már úgyis jut egy másik.

~×~

Néhány perc telt csak el azóta, hogy oltári nagy kőoszlopok segítettek átjutni egy még oltáribb és még sokkal nagyobb szakadékon, mikor a járat jobbra kanyarodott előttünk és a távolban egyszercsak kékes fényt pillantottunk meg, ahogy az beszűrődik az alagút végénél.
Feszültségtől vegyes izgalommal pillantottunk egymásra ugyanis mind pontosan éreztük, hogy hamarosan elérjük a nemrég még távolinak hitt úticélunkat, azonban egyikünk sem tudta, hogy vajon mi várhat majd ott ránk.