Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LIII. Rose

Nate-tel már vagy harmadszorra jártuk körbe a hatalmas barlangot, de sehol sem láttunk egy továbbvezető alagutat vagy nyílást sem. Kerülgettük a sok hortyogó kutatót és munkást, miközben valamiféle nyom után kutattunk. A megrongált fúró körül sem találtam semmi használhatót, de úgy tűnt, Nate szerint mégis arra kéne tovább haladni.

- Mégis miből gondolod, hogy ott a lejárat? Inkább keresd tovább a sziklák mögött. Tutira kell lennie valahol egy rúnának, vagy egy eltérő kődarabnak – kiabáltam oda neki a barlang másik végéből. – A látomásomban éreztem, hogy lefelé vezet az út, de nincs sok időnk megtalálni. Lassan ébredezik az elméjük. Abban pedig mindketten megegyezhetünk, hogy azt el akarjuk kerülni!
- Jó, csak még egyszer gyorsan megnézem – mászott le a fúrt gödörbe, a megrongált gép alkatrészei mellé.
Inkább ráhagytam a dolgot és mentem még egy kört a fal mentén.
Pasik...

Tudtam, hogy nem tévedek. Biztos voltam benne hogy a tőrradarom jól működött. Éreztem, hogy a fegyverem valahol a föld mélyén van. Már csak a lejáratot kellett megtalálni, mielőtt felébred Igor és a nyelvünknél fogva vág minket a földhöz.
Hirtelen valami erős széláramlat fújta az arcomba az összes hajamat, miközben elkezdett remegni a lábam alatt a talaj.
Gyorsan megfordultam és Nate-hez siettem. Egy sötét nyílás mellett találtam rá, ami mélyen a föld alá nyújtózott.

- Ezt meg hogyan!? – csodálkoztam el. – Vagy hatszor átnéztem azt a rohadt lyukat!
- Az lehet, de az olajtócsa alatt is nézted? – mutatta fel a könyékig maszatos kezét.
- Bármennyire is hangzik normálisan, de nem, nem mártóztam bele könyékig az olajba. Viszont te hihetetlen vagy! ...De akkor ezek szerint az a sok olaj mind belefolyt abba a járatba, igaz? – tettem csípőre a kezemet.
- Maximum kicsit csúszni fog, de az nem számít! – legyintett. – A lényeg, hogy mielőbb eljussunk Noah-hoz.
- Egyetértek – nyújtottam felé a kezemet, hogy lesegítsen a gödörbe. Hölgyek, szeretném megjegyezni, hogy a lovagiasság még nem halott. – Még mázli, hogy pont nem fúrták át ezt a részt. Különben megtalálták volna az alagutat és ki tudja, mi következett volna.
- Igen, de még mindig nem tiszta, hogy ki rongálta meg a fúrót. Azt mondták, hogy láttak téged, de az nem lehet, hiszen végig velünk voltál...
- Én sem értem, de most ez nem fontos – léptem be az ismeretlen alagútba. – Minél előbb elindulunk, annál hamarabb érünk oda. Ahogy Buzz Lightyear mondaná: Az ismeretlenbe, és tovább!

~×~

Még kissé gyenge voltam az iménti produkcióm miatt, hiszen egy egész kutatóállomást küldtem el aludni, de arra még képes voltam, hogy megidézzem Mrs. Buttert. Ahogy egyre erősödtem, szinte már egyáltalán nem is kellett koncentrálnom a pillangómra. Olyan egyszerű volt megidézni, mint a lélegzés.
Hűséges lepkém vidáman csapkodott előttünk szárnyaival, lilás fénnyel árasztva el a szűk járatot.
Nate arcára gondterhelt grimasz ült ki, ahogy mellettem lépkedett, de nem szólt egy szót sem. Elgondolkozva meredt előre.

- Nyugi, én is aggódom Noah miatt – sóhajtottam fel. – De biztosan életben van. Ha ártani akartak volna neki, akkor nem rabolják el.
- Tudom, de én most amiatt aggódom, hogy ki rongálta meg az oroszok felszerelését. Valaki van itt rajtunk kívül is.
- És azt is tudod, hogy a horror filmekben általában ezután a mondat után kezdik el legyilkolni a szereplőket!? Meg amúgy is, miért gondolkozol ezen egyáltalán!? – folytattam egy kicsit ingerültebben a kelleténél, mire pillangóm hirtelen erősen felvillant. - Noah-val isten tudja, mit művelnek, neked meg azokon a nyamvadt gépeken jár az eszed? Inkább örülhetnél, hogy valaki megakadályozta, hogy rátaláljanak erre a járatra. A halandók nem keveredhetnek ebbe bele. Abból mindig csak a baj van – hadonásztam. - Emlékszel még a töriórákra? Mond neked valamit a boszorkányüldözés? Jobb, ha titokban maradnak ezek a dolgok és én örülök, hogy valaki gondoskodik erről.
- És mi van akkor, ha őrzik a helyet? És minden lépésünket figyelik? – fordult felém mérgesen.
- Akkor már rég megállítottak volna, nem gondolod? – néztem a szemeibe, mire valami furcsa villanás haladt át rajtuk.

Mielőtt megszólalhattam volna, egy kosárlabda méretű gomolyfelhő jelent meg a fiú arca előtt, melyből Cassandra távoli hangja szólt hozzám.

- Rose! Rose, hallasz engem? Mikrofon próba, 1..2..3!
- Cass? Hallak! Mi történt? Mi ez? – kapkodtam a fejemet.
- Hála az égnek, sikerült végre! – jelent meg a lány megkönnyebbült arca a fellegben. – Ne tudd meg, hogy mióta próbáljuk már kiismerni ezt a szart!
- Próbáljátok??? Miről beszélsz?
- Jason is itt van velem, már jobban van – mondta, mire a fiú arca is megjelent Cassandra mellett.
- Srácok! Mondanunk kell valamit, ami lehet nem lesz túl kellemes... – sóhajtott fel a fiú.
- Mégis micsodát? – lépett mellém kíváncsian Nate.
- Hát jobban már nem tudjátok elcseszni a napot, úgyhogy nyugodtan – sóhajtottam. – Amúgy hogyan csináljátok ezt az egész... felhős izét a lezárás alatt? – mutogattam a gömbalakú gomolyagra. – Vége a korlátozásnak?
- Nem egészen... Az igazgató irodájában vagyunk és azzal a kommunikációs eszközzel dumálunk, amit a Minisztérium hagyott nála vészhelyzet esetére.
- Hogy kerültetek ti oda? – hökkent meg Nate. – Nem fogja észrevenni?
- Nem igazán – rázta a fejét Cassandra. – Ugyanis azért keresünk, hogy figyelmeztessünk: Az igazgató néhány órája elhagyta az Akadémiát.
- Micsoda??? – sápadtam el teljesen.
- Mióta ti eltűntetek, azóta azon ügyködik, hogy kiengedjék a korlátozás alól, mert fel kell kutatnia egy lehetséges orvosságot a vírusra. És úgy tűnik, sikeresen kijutott. De biztos vagyok benne, hogy nem orvosságért, hanem utánatok eredt – sóhajtott Jason.
- Nem tudná lehúzni magát a vécén? Mégis mit kezdjünk egy Mágikus Akadémia tanult professzorával és igazgatójával??? Múltkor is alig úsztuk meg! – Már kezdtek remegni a lábaim az idegességtől.
- Tudom, eléggé gáz a dolog – bólintott Cass.
- De még van valami... – pillantott Jason feszülten a mellette álló lányra.
- Még valami? – sóhajtott lemondóan Nate. – Ne kíméljetek, ennél szarabb úgysem lehet már!
- Hát... de lehet rosszabb. Kiderült ugyanis – kezdte Jason bátortalanul – hogy Antonio is benne van ebben az egészben.

Ahogy ezt kimondta, Nate majdnem hasra esett egy kiálló sziklában, én pedig majdnem a falnak mentem.

- HOGY MI!?? – támaszkodtam meg a hideg járatnak dőlve. – Ez biztos? Honnan tudjátok?
- Láttam, ahogy valami furcsa, füstszerű képződmény lengi be. Aztán hirtelen elillant, amikor az igazgatónak megnyitották a védőpajzsot.
- Akkor ezek szerint ő a felelős az elrablásokért! Noah elrablásáért is! – vágott ököllel egy nagyot a falba Nate. – Én tudtam! Éreztem, hogy valami nem stimmel vele! Már rögtön első pillantásra tudtam!
- Ne felejtsd el, hogy te megszállottul féltékeny voltál! De igaz, nekem is volt egy rossz érzésem. De azért erre még gondolni sem mertem volna – bámultam magam elé, teljesen megsemmisülve.
Ő rabolta el a legjobb barátom...
Ha egyszer a kezeim közé kerül... úgy péppé verem, hogy a saját anyja sem fogja felismerni!
- Tudjuk, mi is így vagyunk ezzel – mondta együttérzően Cass.
- Vigyázzátok nagyon magatokra! Ki tudja, hogy mit terveznek! – biccentett szomorúan Jason.
- Igyekszünk. De veletek minden rendben van? Nem bántottak? Ugye ott az Akadémián jól vagytok?
- Ami minket illet, jól vagyunk. Szerencsére nem buktunk le – mondta a fiú, majd várakozva Cassandrára nézett, mintha arra várna, hogy a lány folytassa.
- Igen? Van még valami? – hajoltam közelebb a felleghez gyanakodva. Úgy éreztem, ha már rossz híreknél tartunk, tudjunk meg mindent és legyünk túl rajta, hogy végre elájulhassak.
- Ki vele! – kontrázott rá Nate.
- Oké, oké! – hajtotta le a fejét a lány szomorúan. Még nekünk is nehéz erről beszélni, ugyanis néhány órája történt mindez – sóhajtott fel. – Az a helyzet, hogy az igazgató és Antonio eltűnésével más diákoknak is nyoma veszett, köztük a szobatársamnak is. Attól félek, kihasználták, hogy néhány percre felengedték az erőteret és őket is elrabolták...
- Istenek! – sóhajtott fel Nate. – Hányat sikerült elrabolniuk? – kérdezte idegesen.
- Háromról biztosan tudunk – mondta Jason. – De itt most őrültek háza van. Nehéz mindenkit számbavenni. Rengeteg szülő az iskola előtt táborozik és követeli, hogy hazavihesse a gyerekét. Plusz bent is káosz van. Próbálnak a tanárok órákat tartani, de lehetetlenség. A folyosóőrségből sem valósult meg sokminden. Mindenki meg van rémülve és a tanári kar próbálja leplezni az eltűnéseket, amíg nem tudják kideríteni, hogy hová lettek a diákok.
- A Minisztérium emberei nem segítenek? – kérdeztem. – Legalább ők csinálhatnának valamit! Ez lenne a dolguk!
- Nehéz, mert a mágikus betegségnek hitt rosszullétek egyre elszaporodtak. Emiatt még a Minisztérium emberei sem jönnek be kívülről. Csak próbálják megnyugtatni a szülőket és felkutatni a szakértő mágusokat – mondta Cass. – Nem igazán tudtak többet tenni. Az Európai Akadémia diákjai is karantén alá kerültek. Velük sem lehet tudni, hogy mi van. Szinte semmiről nem tájékoztatnak, bentről pedig nem tudunk tenni semmit.
- Ki gondolta volna, hogy ekkora hatással van a fiatal mágusok szervezetére a csillagjegyük épsége! – bosszankodott Nate. – Kész vicc!
- Várjatok! – kaptam észhez. – Ha legalább 3 diákot elraboltak, akkor az azt jelenti, hogy minimum 3 újabb csillagképnek foglalta el a sötétség a birodalmát. Vajon mi történhet odafent!? Remélem, Zoé jól van és nem esett komolyabb baja.
- Én meg azt remélem, hogy Danielnek és a többieknek nem esett komoly baja – harapdálta idegesen a szája szélét Jason. – Úgy átkozom magam, hogy elájultam. Ha jobban tudtam volna irányítani az erőmet, akkor nem lett volna semmi bajom és most ott lehetnénk veletek! Ti már olyan profin használjátok a képességeiteket, mint a végzősök!
- Mert rákényszerültünk – mondtam. – De ne hibáztasd magad! Majd te is felzárkózol. Egyébként meg nélküled simán elkapott volna minket az a lény. Úgyhogy inkább légy büszke magadra!
- Ettől még szívesebben lennék ott, hogy segítsek megmenteni a testvéremet – biggyesztette le a száját.
- Azt hiszem, hallok valakit közeledni... – mondta gyorsan Cassandra. – Biztos az egyik igazgatóhelyettes. Mennünk kell.
- Rendben, de vigyázzatok továbbra is magatokra! Ha van még valami fejlemény, akkor értesítsetek! – bólintottam feléjük.
- Ti meg ígérjétek meg, hogy épségben visszajöttök és hozzátok magatokkal Danieléket is! – hadonászott az ujjával Jason.
- Úgy lesz! – biccentett Nate.
- Oké, tényleg mennünk kell! – ragadta meg Cassandra a fiú kezét, majd egy villanás kíséretében eltűntek a gomolygó felleg képéről. Ezután egy ajtónyikorgást hallottam, majd szétfoszlott a gömbölyű felhő.

Nate és én ezután néhány percig csak némán bámultuk a járat falát, miközben Mrs. Butter kíváncsian repdesett körülöttünk.

- Szóval Antonio... – ültem le a hideg kövekre, ezzel megtörve a csendet. – Hogy nem vettük észre? Rögtön az elejétől fogva gyanúsan ólálkodott Noah körül. Ha hallgattam volna a megérzéseimre, akkor talán most mindannyian biztonságban lehetnénk az Akadémián – temettem a tenyerembe az arcomat.
- Nekem mondod!? – dőlt a falnak bosszúsan Nate. – Én már a legelső pillantásra tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben vele. De Noah-t teljesen megszédítette és elérte, hogy bízzon benne. Undorító! – köpött egyet a földre, majd a lábával eltörölte. – Legszívesebben beleépíteném ebbe a falba, itt!
- Ebben egyetértünk – bólintottam. – De szerinted más is beépülhetett még az Akadémiába? – néztem fel rá aggódva. – Először az igazgató, most pedig Antonio. Lassan már senkiben sem lehet megbízni. Már én is kezdek parázni a rejtélyes géprongáló miatt – vallottam be idegesen. – Mindketten tudjuk, hogy nem vagyok az a tipikus túlagyalós alkat, de mi van, ha ez mind az igazgató és Antonio műve!? Mi van, ha azt akarták, hogy mi találjuk meg ezt a járatot a kutatók előtt!? És mi van, ha önként és dalolva csapdába sétálunk, Noah pedig nincs is itt!?? – Egyre jobban nekipréseltem a hátamat a hideg kőfalnak, miközben levert a víz. - Szinte már érzem, ahogy az arcomba röhögnek, amint elkaptak minket! Noah pedig hiába vár segítséget, sosem érünk oda hozzá! Sosem fog kiszabadulni onnan, ahova a mi hibánkból került! És örökre ott ragad!

Hirtelen rám zúdult minden eddigi bizonytalanságom, aggodalmam és idegességem. Ennek hatására pedig, a pulzusom irtózatos sebességre kapcsolt, légszomjat kaptam, éreztem, hogy szédülni kezdek és borzalmas köhögőrohamban törtem ki, melyre a fagyos levegő csak rátett mégegy lapáttal.
Nate dühös arckifejezése azonnal ijedtté vált, mikor szinte már öklendeztem az erős köhögéstől. Gyorsan mellém ugrott és elemelte a hátamat a hideg faltól.

- Rose, ne merészelj megfulladni a cél előtt! Meg fogjuk találni Noah-ékat és minden úgy lesz, ahogyan lennie kell! Nem lesz semmi baj! – ölelt át.
- De még... azt sem tudom... , hogy Kaden jólvan-e... – motyogtam két köhögés között. – Neki is tudnia kell erről! Muszáj valahogy értesítenünk! – ragadtam meg a fiú kabátját és kétségbeesetten a szemeibe néztem.
Csak riadt aggodalmat véltem felfedezni a tekintetében, de az arca tökéletesen érzelemmentes maradt. Pont, mint azelőtt, mikor Noah-val közel kerültek volna egymáshoz. Egy pillanatra megint azt az ideges, mogorva és közönyös félistent láttam Nate-ben, aki inkább befonta volna a saját beleit, minthogy az érzelmeiről beszélgessen.
- Most egy picit pihenjünk, jó? – szólalt meg rekedt hangon. (Neki sem tett jót ez a folyamatos hideg.) – Már így is ki voltál merülve, ez a hír pedig csak olaj a tűzre. Noah-n is csak úgy tudunk segíteni, ha épségben odaérünk. Kaden pedig tud vigyázni magára. Egész életében szörnyekkel harcolt, egy kis hideg nem árthat neki! – mondta bíztatóan, miközben a hátamat dörzsölte, hogy méginkább felmelegedjek.