Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XLVI. Kaden

Még mindig átkoztam magamat, hogy képes voltam elhagyni a portál kulcsát, hiszen azzal sokkal egyszerűbben rálelhettünk volna Noah-ék tartózkodási helyére. Nem is beszélve a biztos menekülőútról.
Mondjuk nem igen láttam errefelé kulcslyukat, de úgy legalább a lehetőség meglett volna... Minek is könnyíteni az életen, ha nehezíteni is lehet, nem igaz???

- Oké, először valami biztonságos, szélvédett helyet kéne találnunk, mert különben nem csak koncentrálni lesz nehéz a vihartól, de még el is visz magával mindannyiunkat – mondtam gondterhelten kémlelve a külvilágot.
- Aha, de azzal meg az a gond, hogy errefelé nem láttam egy barlangot vagy más erre alkalmas helyet sem – mondta Nate. – Talán, ha beljebb érünk a hegységbe, több esélyünk lesz.
- Vaaagy, visszamehetnénk arra a kutatóállomásra Olegékhez – mondta Rose a havat kémlelve. – Tuti szívesen fogadnának. Egy kis besegítéssel, persze – tette hozzá.
- Nincs rá idő! – rázta a fejét azonnal Nate. – Az több órányira van már. Sokkal hatékonyabb, ha inkább előre megyünk és úgy keresünk valami sziklát.
- De ha sikerül megéreznem a tőr párját, akkor Kaden ígyis-úgyis oda tud minket teleportálni.
- Feltéve, ha a közelben van az az „oda" – egészítettem ki.
- És feltéve, ha lesz hozzá elég ereje – folytatta Nate. – Nem alapozhatunk a teleportálásra. Arra meg főleg nem, hogy sikerül pontosan bemérni a tőrt. A mágia mindig a legrosszabb esetekben hagy cserben. Ez szinte már törvény!
- Csakhogy nekünk másunk sincs, csak a mágia! – tette csípőre a kezeit Rose.
- Akkor én mégis minek tűnök neked!? – mutatott drámaian végig magán Nate.
- Jó, tudod, hogyan értettem – forgatta a szemeit Rose.
- Várjatok! – szóltam közbe. – Hová lett a Kis oroszlán!?
- Mi!? De hát itt va... – mutatott maga mögé Rose, azonban csak egy jeges szikla terpeszkedett ott, ahol a csillagképnek kellett volna lennie.
- Most veszem csak észre, hogy már nem is ugrál a lábamnál, hogy elessek benne... – vakargatta a tarkóját Nate.
- Ugye nem veszítettük el!? Most mi lesz? – suhant át a rémület Rose arcán.
- Nem lesz semmi baj, tud magára vigyázni – léptem mellé bíztatóan. - Nem tudod valahogy az elméddel megszólítani? Úgyis csak te érted, hogy mit mond. Addig mi Nate-tel körbenézünk és hamar meglesz. Aztán meg indulunk tovább.
- Ami azt illeti, megpróbálhatom – sóhajtott, majd lehunyta szemeit és törökülésben a földre helyezkedett. – De attól még ideges vagyok! – kiáltotta utánunk.

Nate és én igyekeztünk minden környező résbe, repedésbe és nyílásba benézni, hátha beesett vagy beszorult valahová a kis csillagkép. Habár eddig úgy tűnt, hogy visszanyerte minden erejét - ezesetben pedig át kéne tudnia hatolni a sziklákon - , még az is könnyen meglehet, hogy a közelében sincs a teljes regenerálódásnak. Nem igazán tudom, hogy mekkora energia kellhetett ahhoz, hogy megtántorítsa azt az árnyszörnyet, de a legutóbbi összecsapásunkból arra következtetek, hogy rengeteg.
Biztos voltam benne, hogy nem esett baja, de féltem, hogy elkóborolt és nem talál majd vissza hozzánk, így igyekeztem a lehető legnagyobb területet átkutatni. Keresés közben persze figyeltem arra is, hogy ne távolodjak el túlzottan Rose-tól, hogy a védőburkom őt is elérje.
Nem sokkal később Rose hangja zendült fel a fejemben.

- Azt hiszem megvan! – mondta bizonytalanul. – Nagyon halkan és elmosódottan hallom. Valószínű messzebbre kerülhetett. Kint lesz valahol a viharban.
- Melyik irányba? – kérdezte Nate.
- Nem vagyok biztos benne, de mintha egyenes tovább indult volna. Nem hiszem el a kis türelmetlen fejét! – bosszankodott barátnőm.
- Oké, akkor indulás tovább és ne veszítsd el a nyomot! – mondtam.
- Kösz! Nem vagyok kutya – horkantott fel.

~×~

Tovább indultunk az eddig kijelölt úton, azonban Nate és Rose vezetésével nagyjából 10 perc séta után hirtelen megtorpantunk.

- Várjatok! Csendet! – tette fel a kezét Rose, majd a fejünkben megszólalva folytatta. – Nincsen egyedül. Mintha mások elméjét is érzékelném...
- Úgy érted, a miénket? – válaszolta Nate.
- Nem, persze hogy nem, te bolond! – nézett rá szúrós tekintettel a lány.
- Akkor kiéket? – kérdeztem.
- Nem tudom, nagyon furcsák. Zavaros és gyenge rezgéseket érzek. Nem mágikusak, de mégsem hasonlít semmire, amit eddig éreztem. Tutira nem emberi.
- Rose, ha te most a kövek agyában turkálsz, akkor lehidalok! – horkantott fel Nate.
- Haha! Nagyon vicces vagy. Inkább kövessetek! – intett, majd jobb irányba letért az eddigi útvonalról, a zsebébe gyűrte a Cassandrától kapott térképet és egy magas szikla felé vette az irányt.

Néhány másodpercet várt, mintha telepatikusan fülelt volna, majd kikukkantott a szikla mögül. Azt a meglepődött tekintetet, amit Rose akkor és ott produkált, sosem fogom tudni elfelejteni. Egyszerre volt vicces és nagyon aranyos is.

- Fiúk, ezt nem fogjátok elhinni! – szólt most már rendes hangján, majd kilépett a szikla mögül és ámuldozva megkerülte azt. – Ezt nézzétek!

Amint mi is kiértünk a szikla takarásából, egy hatalmas, hegyekkel körbevett, hófödte völgy tárult a szemünk elé. Úgy nézett ki, az égbe meredező csipkézett hegygerincekkel, mintha egy hatalmas, fehér korona volna.
De nem is ez volt az igazán különleges, hanem az apróbb kövekből épített fészkeket őrző a teremtmények, melyek tucatostul lepték el a völgyet.
Vagyis csak őrizték volna a fészkeket, ha nem éppen a Kis oroszlánnal lettek volna elfoglalva, aki vidáman repdesett közöttük a levegőben. Úgy tűnt egyáltalán nem zavarja őket a vihar, ugyanis több tucat császárpingvin csúszkált ide-oda a völgyben, miközben a kis csillagkép játékosan ellibbent felettük. Ezután egy nagy dobbantással a földre ugrott, és kergetőzni kezdett a pingvinfiókákkal, akik már szerencsésen kikeltek a tojásokból.
Még soha életemben nem láttam valódi pingvint, de a tény, miszerint csak néhány méter választott el tőlük, teljesen letaglózott. Akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcomra. Képes lettem volna hetekig nézni az egész jelenséget, azonban Nate kizökkentett ebből a békés állapotból.

- Haver! Figyelj már! – boxolt a vállamba majd a körülöttünk lévő mágikus burokra mutatott.
Már éppen csak pislákolt az erőtér, mely kívül tartotta a borzalmas hideget és a nagy vihart.
- Basszus! – nyújtottam ki hirtelen a kezeimet, mire egy erősebb energialöket áramlott végig burkon, mely visszaállította azt a megfelelő állapotába. – Azt hiszem lassan tényleg pihennünk kéne – sóhajtottam, miközben éreztem, hogy elkezd verejtékezni a homlokom a kimerültségtől.
- Rose! Hozd a Kis oroszlánt és menjünk tovább! Kaden nem bírja már sokáig kizárni a vihart! – kiáltott a fiú a barátnőmnek, aki éppen szikrázó tekintettel követte nyomon a pingvinfiókák minden egyes mozdulatát, miközben a mágikus burok határánál toporgott.
- Máris, csak le akarom fotózni ezeket az imádnivaló kis tollas cukorbombábak! – kezdett kotorászni a táskájában. – Meg mernék rá esküdni, hogy betettem a telefonomat is... – bosszankodott magában.

Ekkor hirtelen egy hatalmas robaj rázta meg a völgyet körülölelő hegyeket, mire az összes pingvin riadtan rebbent szét.

- Ez meg mi volt!? – léptem előrébb párat a völgy felé, hogy belássam az egész területet.
- Úgy hangzott, mint egy robbanás – állapította meg Nate. – Méghozzá nem is olyan messziről jöhetett.
- Várjatok egy percet! – sietett mellénk hirtelen Rose. – A filmekben ilyenkor tudjátok mi szokott következni???
- LAVINAAA!!! – kiáltotta el magát Nate, a szemben lévő hegygerincre mutatva.
A még csak apró porfelhőnek látszó hótömeg lassan csúszásnak indult, azonban biztosak voltunk benne, hogy ez perceken belül betemeti az egész völgyet.
- Futááás! – kiáltott Rose, majd a völgy túlsó vége felé kezdett szaladni, amerre a pingvinek is igyekeztek.

Eközben a kis csillagkép észrevette, hogy Rose eszeveszettül rohan, a karjait a lehetséges összes irányba lóbálva, így kíváncsian odalibbent hozzá.
Azt hihette, hogy csak játékból eredt mindenki futásnak, hiszen feltehetőleg még sosem volt dolga lavinával és nem tudta, hogy mégis mi készül itt pontosan, így vidáman pörgött a lány körül, miközben Rose csak minket siettetve kiabált.

- Gyertek! Gyorsabban már!
- Jól van, megyünk, de mégis hová!? – kérdeztem lihegve, ugyanis a jeges sziklákon való sprintelést, és egy hatalmas védőburok fenntartását nem éppen egymással párhuzamosan találták ki.
- Honnan tudjam!? A pingvineket követem! – jött a megnyugtató válasz.
- Nagyon bíztatóan hangzik! – jegyezte meg Nate, amivel egyet kellett, hogy értsek. Természetesen a lehető legszarkasztikusabb értelemben.
- Várjunk! – torpant meg hirtelen a lány, mire mindketten belé szaladtunk hátulról, így rögtön estünk is egy óriásit a havas sziklákon. Csoda, hogy nem tört el semmink és úgy ahogy a burok is épen maradt. Habár jóval meggyengült, mely hatására vagy 10 fokot csökkent a belső hőmérséklete.
- Most meg miért álltál meg!? – pattant fel mérgesen Nate, újból a bokáját fájlalva.
- Nézzétek! A tojásaik! – mutatott válaszul Rose néhány pingvinre, akik hátramaradva igyekezték a lábaik között kimenteni a még ki nem kelt kicsinyüket a biztos halálból.
- Nincs erre időnk, tudják mit csinálnak. Inkább álljatok közelebb és ha van még bennem elég szufla, akkor meg tudom erősíteni a védőburkot, hogy kibírja a lavinát! – adtam ki az egyértelmű utasítást, mire Rose - ahogy szokása - semmibe vette az ész érveket és kirohant a viharba, hogy segítsen a pingvineknek.

Mivel nem akartam, hogy halálra fagyjon, így én is utána eredtem, Nate-tel a sarkamban, és igyekeztem olyan közel kerülni hozzá, hogy elérje a mágikus pajzs hatósugara.
Most már lassan kezdtem megbánni, hogy vállaltam a védelmül szolgáló burok megidézését, mert így folyamatosan azt kellett fürkésznem, hogy mindenki a körön belül maradjon...
Persze nem volt más választásunk, de attól még lehetek feldúlt!

Amint Rose megközelítette a pingvineket, azok harciasan a lány lábai felé kaptak csőrükkel, így próbálták védeni tojásaikat.

- Hékás! Csak segíteni szeretnék! – ugrott hátrébb, majd segélykérően a mellette lebegő csillagképhez fordult. – Nem tudnád valahogy megértetni velük, hogy a segítségünk nélkül sosem érnek ki a völgyből? – A Kis oroszlán szerintem idő közben megértette, hogy a változatosság kedvéért újfent az életünkért küzdünk és nem játszószünetet tartunk az ő szórakoztatására, így azonnal a pingvinekhez libbent, feltehetőleg, hogy teljesítse Rose kérését.
- Hé, hagyd most ezt! Ez a természet dolga, nekünk pedig küldetésünk van. Nem tudjuk megmenteni Noah-ékat, ha mi sem éljük túl – érvelt hibátlanul Nate.
- De megmenthetjük a pingvineket is! Nem kell választaunk. Csak segítsetek! – nézett ránk kétségbeesett tekintettel.
- De ha ők nem hagyják magukat? Akkor mi van? – hezitáltam. – Így csak magunkat lassítjuk le. Már nem is látom, hogy a többi pingvin hová lett. Biztos találtak valami fedezéket – néztem a távolba.
- Hagyni fogják, csak meg kell értetni velük, hogy nem ellenségesek a szándékaink. Nézzétek! A Kis oroszlán éppen elmagyarázza nekik, hogy mi vagyunk az egyetlen esélyük.
- És ezt mégis honnan veszed? Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán képesek felfogni ezeket a bonyolultabb gondolatokat – tette keresztbe a karját Nate, majd felpillantott a lavinára és teljesen elsápadt. – Oké, indulás! Mindjárt ellep a jéghideg hó és a törmelék. Nekünk pedig még meg kell találnunk azt a fedezéket, ahová a pingvinek menekültek. Bármennyire is hangzik ez hülyén.
- Raff! – libbent gyorsan a Kis oroszlán Rose-hoz, aki egy kurtát bólintva azonnal a pingvinekhez sietett, majd letérdelt hozzájuk.
- Gyertek ide! Édes, te pedig add ide a táskádat!
- Most bezzeg édes vagyok! – forgattam a szemeimet, de azt tettem, amit mondott. Nate-tel gyorsan mellé siettünk és igyekeztünk barátságos ábrázatot villantani a pingvinek felé, habár mindketten egy merő ideggörcsből álltunk és nem tetszett az ötlet, hogy holmi tojásokkal bénázunk, amikor menekülnünk kéne.

Rose két pingvintojást nyomott Nate kezébe, majd nagy nehezen az én táskámba is beletömött hármat. Aztán mivel az én kezeim éppen el voltak foglalva a gyengébb védőburok fenntartásával, így maga is a hóna alá csapott kettőt, egyet pedig a Kis oroszlánnak adott, aki láthatóan kissé összezavarodva szorította magához a nagy tojást, miközben igyekezett a levegőben maradni.

- Na, nyomás! – indult meg újból Rose. – A Kis oroszlán azt mondta, hogy a pingvinek mutatják az utat a menedékükhöz. Elvileg itt lesz mindjárt.
- Hát nagyon ajánlom is, különben két pingvinbébi fog az arcomba loccsanni! – mondta bosszúsan Nate futás közben.
- Erre inkább nem mondok semmit – válaszolta Rose, kissé elzöldült fejjel.

Idő közben olyan közel ért hozzánk a lavina, hogy már szabályosan rezgett alattunk a föld. A levegő is zsizsegni kezdett, mintha a vihar is megijedt volna a hirtelen hócsuszamlástól és remegésbe kezdett volna.
Egyszer csak a hason csúszó pingvinek vettek egy gyors bal kanyart, majd kétlábra ugrottak és az egyik hegy alja felé kezdtek totyogni. A távolban már láttam is valami barlangszerű képződményt, ahogy egy kisebb szikla eltakarja a nyílás felét és azért kezdtem imádkozni, hogy sikeresen odaérjünk és be is férjünk rajta.
A lavina már a völgy elejében járt, ahol először megpillantottuk a pingvinekkel játszó csillagképet, de mi még egy jó száz méternyire voltunk a barlangtól.
Úgy rohantunk, ahogy csak a lábunk bírta, miközben igyekeztünk nem összezúzni és felrázni a már így is traumatizált tojásokat. Nate egy kissé lemaradt, ugyanis a bokája újból megsérült, mikor az előbb futás közben elestünk, de összeszorított ajkakkal és csatakos fejjel igyekezte kizárni a fájdalmát. Én kitárt karokkal rohantam Rose mögött, miközben próbáltam olyan ütemben szedni a lábaimat, hogy a táskámban lévő pingvintojások ne koccanjanak össze és törjenek el az utolsó pillanatban. Úgy nézhettem ki, mint az a tag a reptereken, aki világító botokkal integet a felszállópályán, azonban nekem botok helyett fénylő hieroglifák áramoltak ki a tenyeremből, melyek az egyre csak halványuló védőburokba olvadtak.
Rose úgy tűnt, egészen jól bírja az iramot, azonban annyiszor nézett hátra a ránk leselkedő lavinára, hogy lassan kezdett elszédülni és néhol már attól féltem, hogy a csámpás lépései következtében szépen elhasal a jégen.

Már majdnem elért minket a lavina, mely kisebb sziklákat és egyéb felkapott törmeléket sodort magával, mikor már csak alig húsz méter választott el a barlang bejáratától.
A pingvinek előttünk igyekeztek minél gyorsabban felszökdelni a sziklákon, miközben a Kis oroszlán az orrával segítette feljebb tolni őket, ha az egyik megbillent volna.
A lavina okozta szelet már a nyakamon éreztem, de már csak 10 méter volt a barlangig!
Már csak 9 méter!
8 méter, 7 méter, 6, 5...

Mikor már az utolsó pingvin és a Kis oroszlán is beért a barlangba, majd Rose is betette a lábát, hirtelen utolért minket a lavina, és valósággal berepített engem és Nate-et a nyíláson, akkora lendülettel zúdult le a környező hegyekről.
Mindketten a kemény sziklafalnak csapódtunk, félig befedve hóval, miközben a védőburkom halk sistergéssel semmivé foszlott.
Forgott velem a világ, a fejem lüktetett, a lábaim pedig sajogtak. Éreztem, hogy az oldalamon valami meleg folyadék csorog végig, de nem tudtam gondolkodni. Az elmém kásássá vált, a barlang bejáratát tökéletesen eltorlaszolta a hó, ránk pedig teljes sötétség ereszkedett.