Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LII. Noah

Enyhén fogalmazva, halálra rémültem.
Már a kezemben szorongattam az összes kulcsot, nálam volt egy csomó fontos irat a Kristály könyvéből, mégis éreztem, hogy most mindennek annyi.

- Ne! Engedjenek ki! – hajítottam neki idegességemben a harci bárdot a vasajtónak.
Már olyan közel voltam. Már majdnem sikerült!
- Rossz irány – suttogta egy hang a fülembe, majd hirtelen a földre taszított. A kulcsok csörömpölve hullottak ki a kezemből, akárcsak az Emlékjogarok.
Gyorsan az egyik jogar után kaptam, majd a tetején lévő kristálygömböt a támadóm felé szegeztem.
- Ha közelebb jössz, kitörlöm az összes emlékedet! Azt sem fogod tudni, hogy mi a neved!
- Ugyan, kérlek! – nevetett föl, majd egy gyors mozdulattal összetörte a kristálygömböt a jogar végén. – Ezek a vackok már régóta nem működnek. De ez viszont felvet egy igen jó kérdést – lépett közelebb hozzám, majd megragadott a pólómnál fogva és nekinyomott a falnak. – Mégis hogyan jutottál be a főirodába!? – Olyan közel hajolt hozzám, hogy a sötétben kirajzolódó kevéske arcvonásait is tisztán láttam.
- Te!? De hát bezártalak a cellámba! – rökönyödtem meg, ahogy felismertem a lányt.
- Ugyan, kérlek! Azt hitted, hogy ennyivel legyőzöl!? Nagyjából két percet nyertél vele, addig tartott, hogy kitörjem az ajtót a helyéről! Ha akarnám, a csontjaidat is ripityára törhetném a puszta két kezemmel! – mondta fenyegetően. – Egyedül azért nem találtam rád hamarabb, mert ilyen hatalmas ez a hely! De tudtam, hogy úgyis vissza fogsz jönni a kis barátocskáidért. Most pedig nyomás! – taszított rajtam, hogy odaférjen a vasajtóhoz.

Kinyitotta, majd a cellák felé vonszolt. Láttam, ahogy a Jessica melletti rácsos vaskapu teljesen ki van szakítva a helyéről. Nem értettem, hogy honnan volt akkora ereje, hogy kitörjön onnan. Ez lehetetlenség kéne hogy legyen!
De nem várta meg, hogy ezen sokat agyaljak. Belökött az egyik üres cellába, majd rám zárta azt.

- Meg ne próbálkozz valamivel, mert törött lábakkal viszlek el a parancsnoknak. Már így is késésben vagyunk! – mondta dühösen, majd visszafordult és eltűnt a folyosón. Valami azt súgta, hogy pillanatokon belül visszajön, úgyhogy gyorsan kellett cselekednem.
- Jessica! – kiáltottam át a lánynak izgatottan, aki most a velem szemben lévő cellában gubbasztott és a karját fájlalta. – Jól vagy? – kérdeztem, egy pillanatra elfelejtve, hogy mit is akartam.
- Jól, csak próbáltam megakadályozni, hogy kijusson, de nem sikerült – biccentett a kiszakított cellaajtó felé, miközben a csuklóját fájlalta. – Merre voltál? Gondolom nem sikerült megtalálni a kulcsokat.
- Ami azt illeti de, sikerült. Sőt, annál sokkal többet is – mondtam, miközben fél szememmel a folyosót lestem, hogy mikor jön vissza a lány. – Találtam két Emlékjogart a kóceráj főirodájában. És még néhány fontos iratot is – kezdtem előhalászni a zsebemből a belegyűrt lapokat.
- Egy Emlékjogart!? Vagyis kettőt!? – lépett kíváncsian közelebb a rácsokhoz Jessica. – Milyenek élőben? Milyen volt megfogni őket? Tényleg olyan fényesek? – árasztott el a kérdéseivel.
- Egyáltalán nem fénylettek, mert már nem működnek. Viszont ez mellékes – hessegettem el a gondolatot. – Az a lényeg, hogy van nálam néhány dolog, amit nem kaparinthatnak meg. Úgyhogy neked kell őket elrejtened.

A kezembe vettem a Kristály könyvének néhány kitépett lapját és az erődítmény kézzel rajzolt tervrajzait, majd kifűztem a nadrágomból a kötőmadzagot. Kivettem egy kulcsot a másik zsebemből, amit még gyorsan sikerült felkapnom a földről, mielőtt a lány nekitaszított volna a falnak. A kulcs köré tekertem a papírt, majd összekötöttem a madzaggal és egy jólirányzott dobással áthajítottam a kis csomagot Jessicához.

- Az a kulcs ha minden igaz, Daniel fából álló celláját nyitja, ugyanis ez az egy kulcs volt, ami fából készült. Azok a papírok pedig nagyon fontos iratok, közte néhány kezdetleges tervrajzzal is erről a helyről – mutattam a lány kezében tartott dolgokra.
- És mégis mit csináljak ezekkel? Dobjam bele a vödrömbe? – ráncolta a szemöldökét. – És mik ezek a firkák ezeken a lapokon? El sem lehet olvasni őket – bontotta ki a kis csomagot.
- Azok a legfontosabbak. Abból a könyvből valók, amit már említettem neked és Rose el tudja olvasni. El kell hozzá juttatnunk, úgyhogy jól rejtsd el! Nem találhatják meg!
- Várj csak... – simított végig a lány a sárgás papíron. – Ezekben mintha növényi rostokat éreznék.
- Komolyan!? – kaptam felé a tekintetemet. – Akkor ezek szerint fel tudod használni őket a képességeddel?
- Nem tudom. Ilyet még sosem csináltam. De az biztos, hogy valami miatt nem haltak még el teljesen, úgyhogy megér egy próbát. Nem úgy, mint az a hülye szoba, ott – bökött fejével a sok fémcella végében árválkodó fából készült börtönre, ahol Daniel raboskodott. – Azokban a gerendákban már egy csepp élet sincsen.
- Jó, akkor a papírban lévő rostok segítségével szabadítsd ki Danielt. Ő majd intézi a többi cellát! Szerezzétek vissza az ékszereiteket, aztán a tervrajzok segítségével meneküljetek el innen!
- De mégis hova meneküljünk? És nehogy azt hidd, hogy téged hátrahagyunk. Daniel úgysem hagyná!
- Már pedig ez az egyetlen lehetőség. Most velem lesznek elfoglalva, bármit is jelentsen ez. Így ez a legalkalmasabb pillanat, hogy kiszabaduljatok – mondtam kissé idegesen. – Nézzetek óvatosan körbe, hátha találtok valami támpontot, hogy hol lehetünk. Aztán nyomás!
- Ez őrültség – rázta a fejét a lány. – Ráadásul az ékszerem nélkül nem is tudom irányítani az erőmet. Mi van, ha felnyársalom saját magamat? – forgatta bizonytalanul kezei között a lapokat.
- Meg tudod csinálni. Csak jobban kell koncentrálnod, mint eddig bármikor – biccentettem. - Ezt nem igen mondtam már egy jó ideje, de bízom benned – mosolyodtam el halványan - és Daniel is bízik!