Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LXXIII. Noah

Végig Emiko hangja és Jessica üzenete zengett a fejemben, miközben végighurcoltak a járatokban. Az őrök páncélzatának fényénél jól szemügyre tudtam venni a véres karjaimat, a zúzódásoktól lila lábaimat és a nedvességtől rongyosra ázott ruháimat. Olyan borzalmasan néztem ki, hogy fel sem ismertem volna magamat, ha tükörbe kellett volna néznem.
Egy pillanatra megálltak velem, hogy kinyissák érintésükkel a titkos kőajtót, minek következtében őrjítő hideg áramolt be a folyosóba. Az ügyetlenül rámadott kabát szinte alig melegítette a testemet, nem is beszélve a csurom víz ruháimról. Ilyen állapotban, ezek között a fagyos körülmények között, már rég halottnak kellett volna lennem, de érdekes módon ez mégsem így volt. Egyfajta halovány reménysugarat jelentett ez számomra, hiszen legalább már annyit tudtam, hogy bármit is terveznek velem, én élve kellek nekik. Persze ez kicsit sem enyhített a sok fájdalmon és mentális zavaron, amit folyamatosan okoztak, ráadásul újabb aggodalmakat vetett fel, hogy mégis mit tervezhetnek, amihez én is kellek.
Ahogy a járatokból újra kijutottunk az óriási barlangba, a távolban megpillantottam a hatalmas kő erődöt, ami most mintha még magasabbnak tűnt volna, mint korábban. A hóban elindultak velem a kis tó felé, ahol három őr éppen egy furcsán dülöngélő csoportot szállított ki egy hosszú csónakból. A csoport öltözéke meglehetősen modernnek tűnt és úgy látszott, kifejezetten erre az éghajlatra tervezték. Nem értettem úgy az öltözködéshez, mint Jessica, de azt meg tudtam állapítani, hogy mindenképpen más volt a szerelésük, mint az itteniek páncélzata és kabátja. Profibb és forradalmibb. Még egy apró kis orosz zászló szimbólumot is mepillantottam egyesek ruháin, amint közelebb értünk hozzájuk.
Miközben elvonszoltak a furcsa csürhe mellett, az ingatagul álldogáló férfiak és nők szemeiben egyfajta transzra utaló, furcsa, ködös tekintetet pillantottam meg. Ugyanolyan érzelemmentesen bámultak maguk elé, mint amikor Cardon mindenkit az irányítása alá vont a Kristállyal. Ekkor egy szörnyű felismerés hasított belém, amely jeges borzongásként futott végig a hátamon. A transzba ejtett idegenek ugyanis csakis egy dolgot jelenthettek: itt van a Mágikus Kristály. Valaki újból ellopta és megbűvölte vele a halandókat, hogy neki dolgozzanak. Csak azt nem tudtam, hogy ki és mégis miért tette mindezt.
Sajnálatos módon még időm sem volt rendesen végiggondolni a történteket, ugyanis azonnal berángattak egy csónakba, majd már a vízen is voltunk, útban a masszív erőd felé, amely robosztus falaival valóságos hegyoldalként tornyosult felém. Még egy utolsó aggódó pillantást vetettem a barlangból kifelé menetelő orosz csoportra, akiket a három őr egészen a hatalmas vaskapukon túlra vezetett, amely talán az egyetlen kiutat jelenthette erről a borzalmas helyről.
 

~×~

 
- Tehát még mindig nem mutatkozott semmi? – mondta komor arckifejezéssel az idős nő, akinek éppen az irodájában álltam, miközben a két őr szorosan közrefogott.
- Nem, parancsnok. A drágakövének állapota ugyanúgy változatlan, mint eddig – felelte a lány, aki legelső nap bezárt a cellámba. Úgy tűnt, ő a parancsnok jobbkeze.
- Nem haladunk túl fényesen – ingatta fejét feszülten a nő, majd felállt az íróasztala mögül és elgondolkozva elindult felém. – Talán ha valamilyen ösztönzést adnánk neki... Lehet előtörne a nyers ereje – mondta olyan hangnemben, ami már önmagában is vészjósló volt. – Mit gondolsz, fiam? Hajlandó lennél végre engedelmeskedni!? – lépett elém, majd megragadta az állkapcsomat és maga felé fordította a fejemet. – Tudom jól, hogy direkt csinálod. Ne fogd vissza az erődet! – szűrte ki haragosan a fogai között.
- Én... én nem is... – mondtam rekedten, levegőért kapkodva, mire taszított rajtam egyet és a földre estem.
- CSENDET! – ordította. – Már annyi elfedett emléket szabadítottunk fel benned, hogy régen jelentkeznie kellett volna az erődnek! Van róla fogalmad, hogy mennyi mágikus jeget pazaroltunk el rád!?? Lehetetlenség, hogy így ellenállj neki!
- Parancsnok, ha szabad egy szóra – állt hirtelen elém a lány, mire a nő rávezette kemény tekintetét. – Még mi sem vagyunk teljesen biztosak benne, hogy mennyi időre van szüksége. Az erről szóló szöveget még nem fejtették meg teljesen.
- Nem érdekel! – csattant fel a nő. – Egyre fogy az időnk és nem történik semmi. Ugye nem kell emlékeztesselek, hogy mi lesz velünk, ha ezt most elbukjuk!? 
A lány haragosan rám sandított, majd kényelmetlenül megdörzsölte a felkarját a páncélzat alatt.
- Tisztában vagyok vele – sóhajtott, majd halkabbra vette a hangját és közelebb lépett a parancsnokhoz. Nem hallottam, hogy miről beszélnek, de az idős nő arcáról feszültséget, haragot és idegességet olvastam le. Csak abban nem voltam biztos, hogy előlem vagy inkább a két őr elől titkolóznak.
- Vidd a negyedikre! Majd ott előjönnek a képességei – szólalt meg végül hangosabban a nő, mire a mellettem álló őrök felrántottak a földről és készenlétbe helyezkedtek.
- De, parancsnok! Mi van, ha belehal!? – ellenkezett a lány. – Úgy semmi haszná...
- AZT MONDTAM, VIDD EL A HARCOSOKHOZ! – kiáltott rá dörgedelmesen, mire a csillár remegni kezdett és a falakat alkotó csiszolt kőtéglák is összekoccantak. - Záratsd a ringbe, utána pedig ellenőrizd a kutató csapatot, hogy mikor fordítják le végre azt a nyeszledt papírdarabot!
- Igenis! Értettem – bólintott komoran maga elé a lány, majd felém fordult és intett az őröknek.
 
A parancsnok tekintetét egész végig a hátamon éreztem, amíg kivonszoltak az irodájából. Ezután végigvittek a már jól ismert folyosókon, míg végül a felvonóhoz értünk. A lány megnyomta a negyedik gombot, majd süllyedni kezdtünk. Néhány másodperc múlva a lift egy kattanással megállt, majd nyikordulva kinyílt az ajtaja.
Ugyanolyan kőfolyosók tárultak elém, mint az eddigiekben is, de ezek most kevésbé voltak ridegek és ijesztőek. A falakon kétszer annyi fáklya lobogott, így sokkal világosabbnak és barátságosabbnak hatott minden. A bal oldali folyosón a fáklyák között Barna fali szőttesek lógtak, melyek egy pajzsot és két egymásnak keresztbe álló kardot ábrázoltak. A jobb oldali folyosó falain igazi dárdák, íjak, páncélok és más, különféle fegyverek sorakoztak, éppen ezért ez az útvonal kevésbé volt hívogató.
A lány lépett ki elsőként a liftből, majd természetesen a jobb oldali folyosón indult el, mely felé egy „Kiképző szárny" feliratú kőtábla mutatott. A bal oldali irányba egy „Lakószárny" nevezetű tábla nézett, azonban azt nagy ívben elkerültük.
Ahogy haladtunk végig a folyosón, töprengve méregettem végig a különféle fegyvereket. Nem akartam megvárni és kideríteni, hogy hova visznek, így még egy szimpla pajzzsal is beértem volna, hogy kiüssem az őröket. Azon gondolkodtam, hogy vajon elég erős vagyok-e, hogy kitépjem magam a szorításukból, majd odarohanjak valamelyik fegyverhez.
 
- Ne is álmodj róluk! – szólt hátra nekem a lány, amint észrevette, hogy mennyire vizslatom szemeimmel a falat. – Varázslat védi mindet, ha akarnád sem tudnád kézbe venni őket.
 
Nem feleltem semmit, csak keserűen harapdáltam belülről a számat, amíg folytattuk az utat egyenesen. Néhány ajtót és elágazást elhagyva egy nagy, kör alakú csarnokba vezetett a folyosó. Velem szemben, a terem túloldalán egy óriási kandallóban tűz lobogott, előtte pedig asztalok, bőr fotelek és bőr kanapék kaptak helyet. Néhány, velem egykorúnak kinéző fiatal lézengett és beszélgetett az asztaloknál, azonban érkezésünkre felénk kapták a fejüket.
Mindannyian teljesen hétköznapi ruhában voltak, csupán egy kitűző volt látható mindegyikük bal oldalán, ami valamelyest megkülönböztette őket egy átlagos tinitől. Ha jól láttam, ugyanazt a pajzsot és keresztbe álló kardot ábrázolta, amit a fali szőttesek is.
 
- Mindenki eredjen a szobájába! – csattant fel azonnal a lány, amint szeppent, néma csend telepedett a csarnokra. Mindenki engem bámult, hol undorral, hol érdeklődéssel, hol pedig kárörvendéssel. – Nem hallottátok!? – kiáltotta újból, miközben dobbantott egyet a lábával. Erre az összes fiatal vigyázzállásba helyezkedett, majd egy gyors tisztelgés után elkezdtek a csarnok bal oldalán lévő folyosó felé igyekezni.
Ahogy kiürült a tágas terem, igen nagy csend uralkodott el rajta. Még a tűz kellemes melege sem tudta megakadályozni, hogy sivár és barátságtalan képet fessen. A hideg kőfalakon, néhány sötét bútoron és a robosztus csillárokon kívül semmi sem volt ott. Se egy szőnyeg, se egy kép, de még egy icipici növény sem, ami kis élettel töltené meg a helyet. Úgy nézett ki, mintha egy beköltözésre váró helyiség lenne, ami egyelőre még csak egy lelketlen váz.
Már az is meglepett, hogy egyáltalán olyan emberekbe botlottunk, akik nem voltak állig felfegyverkezve. Arról nem is beszélve, hogy mind az én korosztályomba tartoztak. A korábban látott kőtáblából ítélve arra következtettem, hogy valószínűleg itt élhetnek az erődben és itt képzik őket, hogy ádáz harcosok legyenek, akik ha felnőnek, ismeretlen okokból kifolyólag Kristály Akadémiás diákokat rabolnak majd el. Akár egy Anti Akadémia...
 
- Gyerünk! Mozdulj! – szólt rám az egyik őr, ahogy tovább lökdösött a teremből nyíló, jobb oldali folyosó felé. 
Nem tudtam túl sok mindent tenni ellene, így fájdalmas nyögések és haragos fújtatások közepette engedelmeskedtem.
 
A lány végigvezetett egy újabb folyosón, melyről széles ajtók nyíltak mindkét irányból és csatazajok szűrődtek ki mögülük. Kardok egymáshoz ütődése, haragos kiáltások, vetődések és dübörgések. Még robbanásokat és fegyver élezést is hallottam.
Az ajtókkal szegélyezett végeláthatatlan folyosó a Kos csillagjegy próbáját juttatta az eszembe, csakhogy valami azt súgta, hogy azzal ellentétben, most nem a vágyaimnak megfelelő tárgyakat rejtik az ajtók…
Minden egyes lépéssel egyre idegesebb és idegesebb lettem, miközben Jessicáékon járt az agyam, hogy mégis merre bujkálhatnak. Bűntudatot éreztem, hogy csakis az én erőm képes kiszabadítani minket innen, de mégsem vagyok képes használni azt. Éppen ezért, kivételesen egyetértettem a parancsnokkal és én is vissza akartam kapni a képességem, azonban nem ilyen körülmények között. Féltem tőle, hogy ezúttal miféle módszert vetnének be, amivel még nem kínoztak meg eléggé. Arra meg még gondolni sem mertem, hogy miért előnyös számukra, ha visszanyerem az erőmet. Azzal fenyegettek, hogy úgysem tudom majd ellenük használni, mert nem leszek abban az állapotban. Kevés ennél vészjóslóbb dolgot hallottam még, pedig már így is rekordokat döntögethettem volna.
Gondolataimba merülve észre sem vettem, amikor lelassítottunk, majd megálltunk. A folyosó végéhez értünk. Elborzadva pillantottam fel a hatalmas ajtóra, amely előttem tornyosult és legalább 3 méter magas lehetett. Vérvörös színe méginkább aggodalommal töltött el, nem is beszélve a terem felett lógó kőtábláról: Vérontó. A szürke vésést olvasva minden vér kiszállt a fejemből és úgy éreztem, hogy menten elájulok. A lábaim megrogytak alattam és az őröknek kellett megtartaniuk, hogy ne essek pofára. A lány szemforgatva megragadta a hatalmas ajtó kilincsét, majd szélesre tárta mindkét szárnyat.
Bentről keserves kiáltások és haragos ordítások csapták meg a fülemet. Izzadságtól, vértől és a fegyverek tisztítószerétől bűzölgő levegő áramlott az arcomba. Ahogy beljebb lökdöstek, teljesen beláttam a nagyjából 4 teniszpálya hosszú termet és nem igazán tetszett a látvány. A fából kirakott padlóra fekete körök voltak felfestve, melyekben két-két harcos püfölte egymást fegyverek használata nélkül. Felfoghatatlan erővel ütötték, rúgták, vágták a másikat, miközben az orrukból és szájukból ömlött a vér. Többüknek a szeme is bevérzett már, de úgy tűnt, ez a tény senkit sem zavart.
Ahogy a terem szélénél elkezdtek hátra terelni, borzongva néztem végig az ott küzdő harcosokon. Szinte mindenki lenge öltözetét átáztatta már az ellenfele, vagy a saját vére. Néhol még a földön is apró tócsákban állt a vörös folyadék, ami a körök fekete vonalait is ellepte. Mindegyik ádázul küzdő páros körül egy idősebb harcos is szaladgált, aki különféle instrukciókat kiabált hol az egyiknek, hol pedig a másiknak. Valamiféle tanár, vagy edző lehetett, viszont ez csak méginkább kiborított.
Miközben egyre beljebb és beljebb vittek, egyre durvább és kegyetlenebb harcmodorral találtam szembe magamat. A negyedik páros után, már feltűntek a különféle fegyveres állványok, felszerelések és egyéb segédeszközök is. Voltak, akik buzogánnyal vagy dárdával harcoltak. Mások dobócsillagokat és dobókéseket használtak, megint mások pedig tőrökkel és bambuszbotokkal zsonglőrködtek. Minden csupa vér és izzadság volt, és azt hiszem, még valaki kirepült fogára is sikerült rálépnem.
 
- Mi szél hozott erre, kedvesem? - lépett hirtelen a lány elé egy harmincas éveiben járó, valószínűleg kínai férfi. Dús, fekete szakálla és hosszú, kontyba fogott haja volt, egyik szemén pedig piros szemkötő díszelgett. Egy barna trikót és egy fekete farmert viselt, övéről pedig egy nuncsaku lógott. Fürkésző pillantásokkal mért végig, majd tekintetét visszavezette a lányra.
- A parancsnok azt akarja, hogy küldjük őt is a ringbe - felelte végül, felém biccentve a fejével. - Hátha segít előhozni az erejét egy éles helyzet.
- Ó, fantasztikus! A jó öreg üsd, amíg vissza nem üt technika - mosolyodott el a férfi, majd szemeit újból végigvezette rajtam. - Eléggé vézna ahhoz képest, hogy ő az egyik kiválasztott. Azt reméltem, legalább valamilyen belevaló kölyköt hoztok ide.
- Most mit mondjak? - rántotta meg vállait a lány. - Ez jutott. Különben sem a fizikai ereje érdekel.
- Akkor hogy szeretnéd, melyik harcosom dolgozza meg?
- Rád bízom. Én egyébként sem ezt a módszert választottam volna - legyintett idegsen. - Különben is, még fel kell mennem a hetedikre - sóhajtott bosszankodva.
- Fhú! A kutatókhoz? Nem irigyellek, lányom! - ingatta fejét a férfi. - Azok kész megszállottak.
- Nekem mondod? Egész álló nap ki sem dugják a fejüket a laborokból. Mintha egy másik bolygóra lépnék, amint beteszem oda a lábamat - Lemondóan megforgatta a szemeit. - A parancsnok is tisztában van vele, hogy ki nem állhatok oda felmenni. Mégis direkt engem bízott meg vele. Ugráltathatna végre valaki mást is!
- Vigyázz azért! Ezt meg ne hallja - ingatta fejét rosszallóan a férfi, majd összecsapta a tenyerét és elordította magát. - EGYSÉG, PIHEN! RINGHEZ GYÜLEKEZŐ!
Olyan hangosan kiáltott, hogy még a legtávolabbi páros is abbahagyta a harcot, míg én próbáltam kirázni fülemből az eszméletlen erős zúgást.
- Na fiam, készen állsz egy kis mókára? - fordult felém őrült villanással a szemében, miközben kárörvendően dörzsölte a tenyerét.