Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XLVIII. Rose

Utáltam magam, hogy képes voltam ott hagyni Kadent abban a sötét lyukban. Utáltam még csak a gondolatát is, hogy nélküle kell tovább mennem, de be kellett látnom, hogy Nate-nek igaza van. Nagyobb biztonságban van a barlangban. Nem támad rá senki és semmi, még egy esetleges lavina sem tudna ártani neki. Pont tökéletes a rejtekhelye. Azt az egy dolgot leszámítva, hogy nem tudjuk előre, mégis meddig kell ott lennie...

- Na!? Akkor melyik? – kérdezte Nate, ezzel kirántva a gondolataim közül.
- Ha? Mi? Mi van? – kaptam fel a fejemet.
- Melyik irányba menjünk tovább? – ismételte meg a kérdést unottan, amit valószínűleg már egy tucatszor feltehetett nekem, de én egyszer sem reagáltam. – Mégis min gondolkozol ennyire? – enyhült meg végül a tekintete.
- Ja, semmin – hajtottam le a fejemet. - Csak tudod, Kaden – sóhajtottam fel. – Szerinted rendben lesz egyedül? Ugye nem fog rátalálni az az árnyfarkas izé?
- Rose... – tette a vállamra mindkét kezét. – Nem lesz semmi baja. Ott van vele a Kis oroszlán is, aki biztosan ki tudna találni valamit, ha nagy gáz lenne. De nem lesz, oké? – hajolt lejjebb, hogy a szemembe nézhessen.
- Oké – biccentettem.
- Rendben. Akkor most vissza az úthoz. Melyik irányba menjünk? – mutatott egy jobb, majd egy bal oldali jeges ösvényre, amik a hegyek lábai között kanyarogtak.
- Várj egy percet – hunytam le a szememet, hogy visszaidézzem a tőröm bemérésekor látott tájat. – Azt hiszem, jobbra – mondtam, miközben a kezemben gyűrögetett térképre is vetettem egy gyors pillantást. – De azért azt hangsúlyoznám, hogy életemben először csináltam ilyet és még csak nem is láttam a tőröm pontos helyét, csupán a környékét. Úgyhogy, ha eltévedünk, vagy rossz helyen kötünk ki, nem vállalok felelősséget!
- Nekem ez teljesen megfelel – vonta meg a vállát Nate, majd előre indult a jéggel és sziklával övezett úton.
Kész szerencse, hogy már elállt a vihar, különben eléggé nehézkes lenne átkelni ezen keskeny szurdokon.

~×~

Körülbelül fél óra telhetett el teljes néma csendben. Csupán az olykor-olykor feltámadó halk szellő és a lábunk alatt ropogó friss hó szólt bele a gondolatainkba.
Úgy tűnt, mindketten elmerengtünk valamin, de egyikünk sem volt elég merész ahhoz, hogy megtörje a szinte már betegessé vált csendet, ami valóságos súlyként nehezedett ránk.
Volt valamiféle intim is ebben a harminc percben, amit senki sem szeretett volna megtörni. Mintha érezni lehetett volna, hogy mélyen magunkba szállunk és a belsőnkből eredő fel nem tett kérdésekre próbálunk választ keresni.

Újabb percek teltek el így, mire akaratlanul is, de hangosan szólaltam meg:
- Te komolyan gondolod? – pillantottam az előttem sétálóra.
- Mi? Micsodát? – nézett hátra zavartan Nate.
- Ezt az egész dolgot. Noah-val.
- Mármint mit? – pislogott kissé rémülten, és mintha egy-két csepp izzadság is lefolyt volna a homlokán.
- Hát, tudod... A kapcsolatotok. Egy esetleges közös jövő. Ilyenek – sóhajtottam fel.
- Ez most hogyan jön ide? – vonta fel a szemöldökét.
- Csak azon gondolkoztam, hogy mégis mi lesz velünk ezután, ha sikerül véget vetni ennek az egésznek. Ha kiszabadítjuk a többieket, megállítjuk az igazgatót és megakadályozzuk, bármire is készülnek.
- Még nem igazán gondolkoztam el ezen – fordult vissza komoran az út felé. Látszott rajta, hogy titkolja. – Miért?
- Csak mert én nem tudom, hogy mégis hogy fog végződni ez az út. És próbálok kitűzni egy célt, ami majd a szemem előtt lebeghet. De fogalmam sincs, hogy mit hoz majd ez a jövő. Csak remélni tudom, hogy lesz rá esélyem kideríteni.
- Jaj, ne már! Most jobb, ha inkább a jelenre koncentrálunk – rázta a fejét. – Már megtanultam, hogy nem érdemes sokáig a jövőn ábrándozni, mert úgy sem fog úgy alakulni, ahogyan azt mi szeretnénk. Főleg akkor nem, ha ilyen őrült mágiákkal vagyunk körbevéve. Inkább legyünk túl előbb a nehéz részen, aztán majd ráérünk a többire.
- Jó, de mégis mikor? Azt reméltem, hogy Cardon legyőzésével lenyugszik majd a helyzet, de ehelyett csak egyre rosszabb lett minden. Először a furcsa mágikus járvány, amiről kiderült, hogy valójában a csillagképek birodalmainak leigázásának mellékhatása. Aztán megjelent egy feketén gomolygó, halmazállapotváltó, ragacsos, tüskék füst-farkas izé, amiről csak úgy egyszerűen lepattan minden mágiánk. És ha ez még nem lenne elég, ez a valami elrabolta 3 osztálytársamat, köztük Noah-t is, miközben valaki a háttérből irányította, de fogalmunk sincs, hogy ki lehetett az és, hogy miért tette. Aztán végezetül kiderült, hogy az Akadémia igazgatója, akit már 11 éve ismerek, valójában valamiféle megszállott őrült és képes elárulni mindent és mindenkit, aki eddig hitt benne – mondtam, hevesen gesztikulálva. – Szóval, ha nem próbálok optimistán hozzáállni a dolgokhoz, és egy vágyott célt kitűzni magam elé, akkor simán beleőrülök. Nem is értem, hogy te hogyan bírod ilyen hozzáállással.
- Nincs semmi baj a hozzáállásommal – vonta meg a vállát. – Én már 6 éve vagyok benne ebben a fenekestül felfordult mágikus katyvaszban, úgyhogy éppen elég időm volt rá, hogy gondolkozzak a jövőn és reménykedjek, de eddig semmi sem úgy alakult, ahogyan elterveztem. Már megszoktam, hogy ez van és nem tudok változtatni rajta.
- És nem is akarsz?
- Az mindegy, hogy én mit akarok. Inkább nem töröm olyanon a fejemet, amit tudom, hogy nem kaphatok meg.
- Akkor mégis min gondolkoztál idáig? – húztam össze a szemeimet. – Úgy tűnt, nagyon elmélyedtél valamiben.
- Semmiben sem mélyedtem el! – torpant meg. – Csak azon agyalok, hogy mégis milyen taktikával tudnánk a leghatékonyabban ötvözni az én harctudásomat és a te erődet, hogy kimentsük a többieket.
- Ahaaa – forgattam a szemeimet. – És jutottál már valamire?
- Nagyjából – indult tovább. – De még nem bombabiztos a terv.
- Ugye tudod, hogy nem tesz jót, ha folyton csak ezen töröd a fejed. Egyszer be fogsz kattanni és mindenkit kinyírsz majd magad körül. Nem ártana egy kicsit lazítani.
- Lazítani?? Mégis hogyan szeretnéd, hogy lazítsak? – horkantott fel. – A délisark kellős közepén vagyunk, éppen csak túléltünk egy hóvihart, majd egy lavinát, most éppen szilánkosra fagynak a végtagjaim és még Noah-ékat is meg kell mentenünk. Ja és mindössze ketten vagyunk ehhez a feladathoz – tette hozzá.
- Én is tudom! – emeltem fel a hangomat. -De pont erről beszélek. Ha folyamatosan csak ezen kattogsz, akkor komolyan beleőrülsz – léptem mellé. – Az elején én is folyton Noah-n gondolkoztam. Most is rengetegszer az eszembe jut, hogy vajon egyben van-e még. De igyekszem elterelni a gondolataimat más irányba, mert ha nem tenném, már rég egy sötét sarokban ülve ringatóznék. Attól nem lesz hamarabb szabad, ha rágódom rajta.
- Jó! Ha ettől neked jobb lesz, akkor csak rajta. De nehogy kiderüljön, hogy hamis reményekben ringattad magad.
- Nyugi, tudom kezelni a csalódást. Ez az utóbbi egy hónap szinte másról sem szólt – horkantottam fel. – Kész őrület. Sosem gondoltam volna! – ráztam a fejemet.
- Nekem mondod? – nevetett fel kissé a fiú. – Életemben nem gondoltam volna, hogy 21 évesen egy iskola fogja jelenteni a legnagyobb problémámat. Éppen azt reméltem, hogy majd egy iskola fog kirántani az őrületből.
- Na, tessék! – vertem hátba, mire ügyetlenül botladozott párat. – Te is reménykedsz valamiben.
- Ritkán fordul elő. És már arról is letettem – vonta meg a vállát, hátra sem nézve.
- Na, de legalább mesélj róla! Még sosem hallottalak a jövőről beszélni – kérleltem. – Csak egyszer meséltél részletesebben a múltadról, és akkor pont egy élet-halál harc közepén voltunk, így nem igazán került folytatásra.
- Mikor meséltem én a múltamról? – torpant meg egy pillanatra, összeráncolt szemöldökkel.
- Tudod, amikor az Oroszlán Arénájában kellett megküzdeni azokkal a macskákkal.
- Ja, tényleg! Azokkal az igen nagy macskákkal – bólintott. – Már annyi hasonló szituációnk volt, hogy meg sem tudom különböztetni őket.
- De ne tereld a témát! Beszélj! – siettem gyorsan elé, megkerülve őt, majd mélyen a szemeibe néztem. – Ne akard, hogy alkalmazzam a Rose-módszert!
- Csak azt ne! – mondta színlelt riadalommal, miközben kikerült és nagyot sóhajtva tovább indult. – Tudod, én kiskoromban űrhajós szerettem volna lenni, vagy csillagász – kezdte halkan. - Annyira szerettem este az eget kémlelni, hogy minden egyes éjszaka kiosontam a tetőre, hogy órákig nézegessem őket. Csak ez tudta elvonni a figyelmemet anyámról, aki szinte teljesen Árész megszállottjává vált. Elhanyagolta magát, a házimunkát, engem. Dolgozni is csak azért járt el, mert muszáj volt neki – kezdte. - Sokáig azt hittem, hogy ez csak átmeneti állapot, és egyszer arra megyek majd be, hogy anya újból boldog, és szomorúság helyett öröm és büszkeség tükröződik majd a tekintetében, amikor csak rám néz. De idővel minden rosszabb lett.
A nagyszüleimhez kellett költöznöm, ugyanis anyát alkalmatlannak nyilvánították, hogy gondoskodni tudjon rólam. Sokáig járt agyturkászokhoz, hogy visszakaphasson, de nekem közben szükségem lett volna rá és ő nem volt ott. Nem lehetett ott. – rázta szomorúan a fejét, majd tartott néhány másodperc szünetet és folytatta. – Egy évvel később, hazamehettem és ekkor megtudtam, hogy az apám valójában nem a hadseregben szolgált, hanem egy igazi görög isten, aki még mindig él és virul valahol. Persze ez a hír sokkolt és nem is akartam elhinni, de sokmindenre magyarázatot adott, így végül elfogadtam. Néhány hétig úgy tűnt, hogy minden helyrejött, mikor rájöttem, hogy anyám rendszeresen siratja apámat, amikor azt hiszi, hogy én már alszom. Amikor próbáltam a lelkére beszélni, hogy ezt abba kell hagynia és el kell engednie a múltat, elszabadultak az indulatok és mindketten mondtunk olyan dolgokat, amiket megbántunk.
- Miket mondtatok? – kérdeztem halkan. Nem akartam ilyen mélyen belemászni Nate történetébe és tiszteletlen lenni, de éreztem, hogy el akarja mondani az egészet, csak egy kis bátorításra van szüksége.
- Többek között megmondtam neki, hogy milyen önző és bárcsak ne ő lenne az anyám, mire ő meg rávágta, hogy bárcsak meg se születtem volna, mert akkor most nem emlékeztetném folyamatosan Árészra – idézte fel a szomorú emléket a fiú, miközben kipirult arccal az ég felé tekintett. – Azt hiszem ez volt az utolsó csepp a pohárban, és már nem bírtam tovább. Az a folytonos feszültség, ami körbelengte az egész házat, plusz az akkori összezavarodott énem, ahogy próbálja kideríteni, hogy mégis ki is ő valójában... Egyszerűen túl sok volt. Valamelyiktől meg kellett szabadulnom. És mivel nem lehetett attól a ténytől, hogy Árész fia vagyok, sem pedig attól, hogy talán biszexuális, így csak egyetlen út maradt.
- Megszöktél – fejeztem be én a gondolatot.
- Igen – bólintott. – Nem bírtam ott tovább. Haragudtam anyámra és utáltam, hogy ilyen. És nagyon mélyre szállt az, amit rólam mondott. Önmagamat hibáztattam, pedig nem tehettem róla, hogy megszülettem. Így New Yorkba utaztam a nagybátyámhoz és ott folytattam a gimnáziumot. Ekkor voltam 15 éves. Közben elfogadtam, ki is vagyok, rátaláltam egy szatír segítségével a Félvér Táborra és szépen ment minden a maga útján. Nagy nehezen felkésztem az érettségire és jelentkeztem is egy egyetemre, egészen jó esélyekkel.
Aztán egyszercsak a semmiből, kapott a nagybátyám egy hívást, miszerint anyám lezuhant a gépével, egy utolsó tiszteletkör alkalmával. Pont aznap, amikor otthagyta volna a sereget és leszerelték volna.
Nem tudtuk, hogy életben marad-e vagy sem. Súlyos állapotban szállították a kórházba és küzdöttek az életéért. Mikor a nagybátyámmal odamentünk, és 4 év után újból láthattam az anyámat, meglepő módon megkönnyebbültem. Az állapotát sikerült stabilizálni és békésen aludt. Sokmindent akartam neki elmondani, és habár nem akartam visszaköltözni hozzá abba a házba, mégis fontolgattam, hogy esetleg elkérjem a telefonszámát és felhívjam néha. Leültem az ágya mellé, és ekkor láttam meg a kis asztalkára kirakott személyes tárgyait, amik a becsapódáskor nála voltak. Ott volt ugyanaz a katonai egyenruhás kép Árészról, amit akkor szorongatott, amikor én elmentem. Akkor egy régi emléket választott a saját fia helyett és ez az emlék éltette még akkor is. Egy olyan valaki emléke, aki szó nélkül magára hagyta egy kisgyerekkel, és hagyta lezuhanni a gépét. Nem akartam, hogy újból kolonc legyek a nyakán, volt így is éppen elég gondja, hiszen az életéért cserébe le kellett mondania a járásról. Így elhagytam a kórházat. Csak a nagybátyámtól tudom, hogy néhány héttel később elhagyhatta a kórházat és hazamehetett. Én pedig folytathattam tovább az addig kialakított életemet, messze ettől az egész beteges rajongástól, ami mindent és mindenkit megfertőz maga körül. Úgy tűnt, hogy végre sínen vagyok és egyre biztosabb lettem abban, hogy mit szeretnék majd csinálni az egyetemen. A gimnáziumi utolsó évemben munkát vállaltam, nyáron pedig a Félvér Táborban töltöttem néhány hetet. Kezdett minden a helyére kerülni. De aztán a nyár végére, egyre zavarosabbá kezdett válni minden.
Egyre több szörny talált rám és támadott meg, akár még fényes nappal is a nyílt utcákon. Ezért úgy döntöttem, hogy halasztok pár évet, amíg ez meg nem oldódik.
- Gyanítom nem oldódott meg – sóhajtottam együttérzően.
- Azóta, hogy az azutáni nyarak egészét a táborban töltöttem, kezdett javulni a helyzet, de aztán jött ez az egész Kristály mizéria és már le is tettem az egészről. Túl késő lenne már.
- Miért? Meddig halaszthatsz még?
- Semeddig. Jövő hónapban kezdődik a képzés és ha nem iratkozom be hamarosan, akkor elveszítem a helyemet és kiesek a rendszerből – rúgott arrébb egy kisebb jégdarabot a hóban. – Már így is javában elkezdődtek az előzetes tréningek és a tájékoztatások. A nagyjáról máris lemaradtam.
- De akkor még nincs minden veszve! Jövő hónapban szépen fogod magad és beiratkozol! – parancsoltam rá. – Addigra legyőzzük ezeket az elmebetegeket és nem kell emiatt aggódnod!
- Te komolyan hiszel ebben? – nézett hátra a válla fölött. – Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Sokminden lesz még, amire nem számítasz. Ez mindig így van.
- Nem baj. Azt is megoldjuk! – legyintettem. - Mi négyen szépen rövidre zárjuk ezt az egészet, ha végre épségben kimentettük Noah-ékat – lelkesedtem.
- Nem akarlak elszomorítani, de az nem lesz ilyen egyszerű – torpant meg hirtelen, amint kiértünk volna a hegyek takarásából.
Kikukucskált az utolsó nagy szikla mögül, majd gyorsan lebukott és idegesen felém fordult. – Azt hiszem, megvan a robbantgató kutatócsapat.