Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XIX. Rose

Már vagy háromszor kopogtattam Jessica szobájának az ajtaján és már lassan ott tartottam, hogy feladom az egészet és megyek inkább enni valami édességet, mikor végre kitárult előttem az ajtó.
Jessica szobatársa állt a küszöbnél egy fejhallgatóval a kezében, ami arra engedett következtetni, hogy a lányt pont most zavartam meg egy igazán mélyreható podcast hallgatása közben.

- Szia... Rose. Hogyhogy itt? – vonta föl szemöldökét a lány, miközben apróra zsugorította a fejhallgatóját, majd az ujjára húzta, akár egy gyűrűt.
- Én csak... Danielt... keresem... – mondtam akadozva, ugyanis figyelmemet teljesen lekötötte a gyűrűvé zsugorodó fejhallgató esete, amit egyszerűen szupernek és iszonyatosan királynak tartottam. – Ne haragudj, de ezt mégis hogyan csináltad? – mutattam az ujjára kíváncsian, miközben teljesen letértem a tárgyról. Tipikus én...
- Ó, hogy ez!? – húzta le a gyűrűnek álcázott fejhallgatót, majd a tenyerébe pottyantotta. – A képességem lehetővé teszi, hogy megváltoztassam a tárgyak méreteit. Eddig még csak zsugorítani tudok, és azt is nehezen, de mivel ezt a mágikus fejhallgatót a Kristálytól kaptam, így ezzel könnyű dolgom van – mondta büszkén.
- Lehet használni a mágiánkat azon a tárgyon, amit a Kristálytól kaptunk!? – tátottam el a számat. – Én azt hittem, hogy a képességek nem hatásosak ezekre nézve – emeltem fel a nyakamban lógó medált.
- Nem is hatásos rá minden képesség – rázta a fejét. - Csak a tulajdonos képes befolyásolni a saját mágikus tárgyát. De ezt mind elmondták a pénteki órákon – nézett rám bizonytalanul.
- Ja, igen! – kaptam a fejemhez. - Aznap én a fogadóbizottságban segítettem megszervezni az európai diákok fogadását.
- Akkor jobb lenne, ha bepótolnád az anyagot – ingatta a fejét.
- Igen, valóban így van... – bólogattam én is elgondolkozva, ugyanis időközben szerencsésen elfelejtettem, hogy miért is mentem oda eredetileg.
- Danielről kérdeztél valamit – emlékeztetett a lány. - Mi van vele? – nézett rám érdeklődve. – Tud valamit Jessicáról?
- Hogy érted, hogy tud-e valamit Jessicáról? – ráncoltam a szemöldököm. – Nincsenek most itt a szobában? – mutattam befelé.
- Itt? Nincsen itt senki más rajtam kívül – állt félre az ajtóból, megmutatva az üresen tátongó szobát. – Még nem is hallottad, hogy Jessica hazautazott?
- Hazautazott? – hökkentem meg. – De abból, amit Danieltől tudok, ő szinte sosem utazik haza. Csak karácsonykor és a nyári szünetben...
- Igen, ez így van! – bólintott a lány. – Én is furcsálltam, amikor bementem a szobába és a cucca nagy része eltűnt, de végülis érthető, hogy a szülei jobbnak látták hazavinni egy időre. Lehet én is hazautazom néhány hétre, mondjuk nálam ez már megszokott – nevetett zavartan.
- Ezt meg hogy érted? Hogyhogy jobbnak látták egy időre hazavinni? – koncentráltam a számomra lényeges mondatra, miközben egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem.
- Úgy látom téged most jól elkerült minden információ – nevetett fel. – Jessica is azok között a diákok között volt, akik az orvosiba kerültek a 2. rosszulléti hullám következtében. Így a szülei eljöttek érte tegnap késő délután és hazavitték, amíg én vacsorázni voltam – sóhajtott fel. – Szóval még elbúcsúzni sem tudtam tőle. De majd mindenképpen fel fogom hívni.
- Aha, aha – bólogattam hevesen, miközben próbáltam feldolgozni az információkat. Lassan kezdett körvonalazódni bennem néhány eléggé aggasztó gondolat, de ezeket még megtartottam magamnak. Inkább újabb kérdést tettem fel. – De ha te nem beszéltél még vele azóta, hogy elment, akkor honnan tudod mindezt?
- Az igazgató tájékoztatott – fonta bosszúsan keresztbe a karjait maga előtt. – És persze ezt is csak úgy mondta el, hogy vagy 20 percig várakoztam rá az irodája előtt, mire beengedett. Ha én nem kérdezem meg, lehet el is felejt szólni, hogy a szobatársam elutazott... Tipikus.
- Igen, valóban érdekes... – szűkítettem összébb a szemeimet, amint a távolba meredtem.
- Na, de még mindig nem tudom, hogy mégis miért keresed Danielt – nézett rám várakozva.
- Ja, igen... Ömmm, nem érdekes – legyintettem. – Akkor megkérdezem majd Noah-t vagy Jasont, hátha ők látták valahol – vigyorogtam kínosan, miközben igyekeztem elsasszézni, ugyanis igen fontos dolgokat kellett megosztanom a többiekkel. – Akkor szia! – köszöntem el a lánytól, aki csak furcsállva pislogott felém, majd egy vállrándítással visszament a szobájába.