Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XLII. Kaden

Ha valaki fél évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy a Föld leghidegebb pontján, egy női télikabátban, a leendő barátnőm és egy görög félisten nevét kiabálva fogok caplatni a tomboló hóviharban, akkor valószínűleg jól felképelem, majd eladom a hülye történeténék minden jogát egy híres kiadónak.
De legnagyobb elkeseredettségemre, mindez éppen megtörténni készült velem, és már legalább fél órája elkezdődött. Azt kívántam, bárcsak inkább a sivatagban tanyáznának az őrült gonosztevők, ahogy azt egy jólnevelt egyiptomi bűnöző tenné. Ott legalább kiismerném magamat és hamarabb is feltöltődnék az ottani mágikus erőviszonyoktól.
Miután beszippantott minket az átjáró, nagyjából annyit fogtam fel a világból, mint egy cserebogár éjszaka, amint nekirepül az ablaküvegnek. Tehát jóformán szart sem. Éppen ezért ért akkora sokkhatásként, amikor hirtelen pofával a hóban ébredtem, ráadásul teljesen egyedül és félig átfagyva.
Amíg én a többiek nevét kiabálva igyekeztem felmelegíteni a végtagjaimat, addig a fülemben egyfolytában Cassandra hangja csengett, ahogy utánunk kiált, azonban mindaddig nem értettem, hogy mire akart célozni, amíg valami fémes koppanás nem érte a fejemet.

- Áu! – szisszentem fel, majd kaptam oda, ugyanis mintha a hajamon át valami megégette volna a fejbőrömet.

Csodálkozva lenéztem a hóba, mire a mágikus portálkulcsot pillantottam meg, ahogy a kék kőben ragyogva megcsillan az én megszeppent tekintetem. Ekkor esett le, hogy mégis mit próbált közölni velünk a lány a nagy sietségben. Legalább neki eszébe jutott, hogy valahogy vissza is kell majd jutnunk, miután kiszabadítottuk Noah-ékat, így hát megdobott minket egy varázs kulccsal. Igaz, ötletem az nem volt túl sok, hogy hol fogunk itt kulcslyukat találni, de az biztos, hogy ennél jobb útravalót nem is adhatott volna! Persze csak Anubisz híres Lélekvándor Süteménye után, ami olyan ízletes, hogy a lelked elhagyja a testedet néhány pillanatra miután beleharaptál. Igazi ritkaságnak számít.

Miután gondosan bebugyoláltam a kulcsot, egy a táskámból nagy nehezen előhalászott gyolcsba, azonnal következhetett is a napirendemben a második kiakadásom, ugyanis fogalmam sem volt, hogy pontosan hol vagyok és hogy éppen merre kéne tartanom. Amerre a szem ellátott, csak végtelen hóbuckák és gyanúsan közeledő szürke felhők terültek el, de sehol egy kósza útjelző tábla, vagy egy kivilágított túraútvonal.
Miközben igyekeztem a fejemben visszapörgetni, hátha ismerek valamiféle navigációs mágiát, amihez elegendő az a kevés erőm, ami még megmaradt, hirtelen egy apró foltocskát pillantottam meg, ahogy a messzeségben nagy sebességgel zuhan a puha hó felé.
Akármennyire is furcsa ezt kimondani, de nagyon megörültem, hogy valaki éppen a szemem láttára zuhant le az égből, ugyanis így legalább volt egy biztos irány, hogy mégis merre induljak el. Egyszerűen csak folytatni kellett az utat az éppen földetért Rose, vagy Nate felé, úgyhogy gyorsan meg is indultam, nehogy elkapjanak a komor felhők felettem és egy viharban rekedjek.

~×~

Nagyjából egy jó háromnegyed órámba telt, de sikeresen elértem a lezuhant társamat, aki nem más volt, mint Nate. Kicsit furcsálltam is, hogy egy helyben maradt és hiába kiabáltam neki, nem akart felkelni a földről, azonban amint odaértem, világossá vált, hogy nem éppen van magánál.
Az időközben kialakult erős szél egy teljes réteg friss havat fújt rá, miközben ő égnek fordított arccal, nyitott szájjal horkolt. Erre a látványra az tette fel a pontot, hogy szegény fiú ballábáról hiányzott a hótaposója, de még a zoknija is elveszett valahol útközben.

- Hahó, Nate! – idéztem meg a botomat, majd óvatosan megbökdöstem a fejét. – Ébresztő! – A fiú erre nagyot horkantott, majd hirtelen megrázkódott és felült.
- Mi? Mi van!? – nézett maga elé felettébb értelmes tekintettel, miközben hó ment még az orrába is. – Mi történt? – nézett először rám, majd a kezemben tartott fából készült botra és felhúzta a szemöldökét.
- Haver, bármennyire is vicces így látni téged, jobban tennéd ha kiemelnéd a segged a hóból, mielőtt halálra fagysz! – tüntettem el gyorsan a bökdöső fegyveremet, majd felsegítettem Nate-et a hóból.
- Látom Rose ruhái neked is szűkösek néhány helyen... – jegyezte meg a saját rózsaszín kabátjára nézve, aminek ujja a karjai feléig is alig értek le.
- Tényleg! Most, hogy mondod... – sóhajtottam fel a nekem jutott széldzsekire tekintve. – Fel sem tűnt a nagy sietségben.
- Nem tudnád úgy átalakítani ezeket, ahogy Noah ruhájával is csináltad még korábban? Tudod, hogy ne szakadjanak szét a pólói a hátamon – kérdezte reménykedve, majd lejjebb vezette a tekintetét a lábára, és elakadt a szava. Úgy döntött, inkább már meg sem kérdezi, hogy hová tűnhetett a cipője és a zoknija. Látszott rajta, hogy már elege van az egészből, és csak Noah-t akarja végre visszakapni. Bárhol is legyen most...
- Meg fogom oldani, de még kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam a múltkori összecsapás óta azzal a tüskék füst-farkas izével... Na meg persze az igazgatóval. Maga a tény is jól lefárasztott – ráztam a fejemet hitetlenkedve.
- Most ne beszéljünk erről – rázta a fejét komoran, majd a távolba nézett. – Inkább találjuk ki, hogy merre tovább. Ha jól látom Rose máskor zuhant le, mint mi. Meg kéne őt is keresnünk, hogy teljes legyen a csapat.
- És a Kis oroszlánt is – javítottam ki, mire helyeslően bólintott.
- Ha jól emlékszem, Cassandra adott egy térképet is erről az istenverte helyről. Érdemes megkérdeznem, hogy nincs-e nálad véletlen, vagy inkább hagyjuk?
- Fogalmam sincs, hogy hol van. De azt tudom, hogy én melyik irányból jöttem, szóval, ha tovább folytatjuk az utat, akkor talán elérjük az úticélt.
- És az mi lenne? Azok a hegyek ott a távolban? – hunyorított Nate a horizontra.
- Én nem látom, ugyanis még kissé kába vagyok, de jobb híján megteszi egy barlang is ha más nincs. Tüzet még csak tudunk rakni.
- Akkor indulás! Remélhetőleg útközben megpillantjuk valahol Rose-t is – mondta Nate, majd a kabátja zsebéből előhúzott egy fehér flitteres sapkát és a csupasz lábára húzta. – Nyomás!