Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XL. Rose

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ezt fogom mondani, de repülve közlekedni igazán nagy szívás! Épphogy kezdtem élvezni a süvítő gyorsaságot, mire hirtelen végeszakadt.

Először az átjáróból áradó rettentő hideg csapta meg az arcomat, azután pedig a viharos szél, ami alig engedte, hogy nyitva tartsam a szemeimet. De mivel mindenki ismer már, így nem kell magyaráznom, hogy mindezek ellenére, én csak azért is tátott szájjal bámészkodtam.
A sújtalanságot követően azonnal az Akadémiát körülvevő erdő látványa tárult elém, mely elmosódva bár, de egész felismerhetően szikrázott a késő délutáni napsugarakban. Egy pillanatra elfogott a félelem, hogy mi lesz, ha nekicsapódunk az Akadémia különleges védelmének, de szerencsére a kulcs mágiája nagyobb volt annál és sértetlenül libbentünk keresztül a pajzson.

Úgy tudnám leírni az egész utazást, mintha egy hangsebességgel közlekedő kődarabra lennék rákötözve, és csapkolódva lobognék a szerencsétlen szikla után, épphogy kikerülve minden lehetséges akadályt, ami felett elsuhanunk.
Az egész utazás csak néhány másodpercet vett igénybe, de az annál intenzívebb volt, és a belsőszerveim olyan helyekre vándoroltak, ahol még csak gondolatban sem lett volna szabad járniuk.

Miután őrületes sebességgel elhaladtunk az erdő felett, hirtelen a város épületei tárultak a szemem elé, amiket azonnal fel is váltottak a mezők, majd a tengerpart, utána pedig az óceán. Mire kettőt pislogtam, már jeges vidék felett jártunk, és ekkor jött a legjobb rész...
Hatalmas energialöketet éreztem, mely iszonyat forróságot árasztott magából és olyan erővel taszított meg, hogy jóformán leégette a nadrágot rólam. Ennek hatására lassulni kezdtem és egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtem a talajhoz, mely még így is iszonyat sebességgel süvített el alattam. Nem tudtam hátrafordítani a fejemet, de még a kislábujjamat sem tudtam megmozdítani, ugyanis a nagy lendülettől teljesen tehetetlen és kiszolgáltatott voltam.

Egyszer csak elértem a földet és hatalmas csapódással fúródtam bele egy óriási hókupacba.
A sebesség ellenére, nem fájt különösképpen a földetérés, csupán az volt kellemetlen, amikor valami kemény hirtelen pofán talált.

Fájlalva tapogattam az árnylény okozta vágási sebet az arcomon, mikor megpillantottam a hóban elterülve Nate egyik csizmáját.
Szinte meg sem lepődtem, hogy annyi ember közül, ez is az én arcomba robbant.

- Nate! Ezerszer mondta már Noah, hogy rendesen húzd meg a cipőfűzőidet! Hát nem tanulsz semmiből!? – kiabáltam dühösen magam elé, miközben lehajoltam a lábbeliért és a cipőfűzőinél fogva felemeltem azt. – Merre vagy? – néztem körbe, de senkit sem láttam a végtelen hómezőkön. – Hahó! Srácok, melyik kupacba fúródtatok!? – tapogattam meg néhány hóbuckát, azonban egyik sem rejtette a mágus pasimat, vagy a trehány haverját.

Éppen kezdtem megelégelni, hogy szórakoznak velem, és nem elég nekik, hogy az igazgató árulása miatt folyamatban van már egy agyvérzésem, mikor hirtelen, iszonyat sebességgel becsapódott mellém valaki.
A lendülettől hanyatt vágódtam és friss hó szállt fel mindenfelé. Nagyokat tüsszögve tápászkodtam fel, mire a Kis oroszlánt pillantottam meg, amint egy hókráter közepén fekszik, és kékesen ragyogó bundáján füstölögnek a folyton mozgásban lévő, áttetsző csillagok.

- Csillagok az égben! Veled meg mi történt? – guggoltam le a csillagkép mellé, hogy megérintsem a feje búbját, azonban a kezem szimplán átsiklott az állaton.
Úgy festett, mintha valamiféle délibáb volna és csak egy gyenge kivetülése lenne önmagának. Halványabban ragyogott a bundája, fakóbb színek keveredtek a testén és sokkal áttetszőbb volt, mint amikor megismertük az Akadémia tetején.
- Legalább vakkants valamit, vagy ilyenek – kezdtem kétségbe esni, mire egy halk morgás és nyávogás közötti hang ütötte meg a fülemet.
- Rossz sötétség... – zengett a kis csillagkép gondolata a fejemben, mire teste újból szilárddá változott
- Mi történt? Milyen sötétség? – ültem le a hóba azonnal, majd a kis fejét az ölembe helyeztem, nem érdekelve, hogy átázik a nadrágom.
- Utolért – nyüszítette - Próbáltam visszatartani, de... De okosabb – fújtatott fájdalmasan, majd kissé megrázta a fejét, és lassan felemelkedett a levegőbe, azonban csak alig 10 centire tudott lebegni a talajtól.
Legalább, ha ezentúl bárki sötétnek nevez, azt majd bóknak tudom venni.
- Már csak ez hiányzott! – pattantam fel hirtelen, majd újból körbenéztem, hogy nincs e a közelben az az árnyék bisz-basz. – Biztos erre célzott az igazgató – mérgelődtem, az apró véres csíkot tapogatva az arcomon. – Azt mondta, hogy minden egyes támadásból tanul az az izé, tehát lehetséges, hogy kitanulja a trükkjeinket. Ezért nem működött úgy a portál, ahogy kellett volna. Idő előtt kidobott magából és a semmi közepén landoltunk – néztem a tájra.
- Véres... az arcodnál – zengett az egyszerű válasz a fejemben, mire a csillagkép lassan hozzám lebegett és gyengéden megnyalta a sérülésemet.
- Köszönöm, de kibírtam volna – mondtam, miután eltűnt a véres seb és csak egy pirosas csík maradt a helyén. Az oroszlán erre csak sokatmondóan mordult egyet, majd látványosan szétnézett a havon.
- Van egy sanda gyanúm, hogy te sem tudod, hol lehetünk, igaz? – biccentettem felé, mire nemlegesen nyüszített egyet. – Bárcsak Nate csizmája helyett az a könyv talált volna pofán, amibe Cassandra egy térképet is rakott! De ilyen az én szerencsém! – sóhajtottam bosszúsan, majd beletömtem a bakancsot a hátizsákomba, és valamiféle támpontot próbáltam keresni, amiből rájövök, hogy merről is érkezhettünk és merre is tarthattunk.