Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XV. Noah

Sajnáltam Antoniót, hogy csak úgy elszaladtunk mellőle, de Rose arcát látva, egyre inkább aggódni kezdtem és tudtam, hogy jó oka volt a sürgetésre.
Egész úton kérdezgettük, hogy mégis mi baja van, mi zaklatta fel ennyire, de csak megrázta fejét és annyit mondott, hogy majd a szobában beszélhetünk róla, mert nem akarja, hogy mások is meghallják...
Tehát mire Rose beengedett minket a szobájába, már mindannyian tűkön ülve vártuk a fejleményeket.

- Oké, nem akarom, hogy erről a szobákon kívül beszéljünk, mert csak pánikot keltene... – kezdett bele a mondandójába. – Valószínű a tanárok is emiatt voltak idegesek az előbb és ezért sem osztották meg a diákokkal az eseményeket...
- Idegesek? Mégis mikor? – kérdezte Nate, ugyanis mi háttal ültünk a tanári asztaloknak, így nem láthattuk mi történt.
- Az előbb az ebédlőben, de most nem ez a lényeg! – legyintett Rose idegesen, miközben fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Nem tudom, hogy hogyan sikerült, de valahogy hallottam néhány zavaros szót, amit az egyikük mondott. Szerintem olyasmi lehetett ez az egész, mint amikor a fejetekben beszélek, de most csakis a másik szavait hallottam... Jó, igaz, inkább csak szófoszlányokat, de így is nagyon durva volt! – sóhajtott, eltérve a tárgytól. – Azt hiszem egyre csak nő az erőm, ami azért eléggé menő, tekintve, hogy...
- Jó, de a lényeget mondd, mit hallottál? – lépett mellé Kaden, majd nyugtatólag a vállára helyezte a tenyerét – Már el sem tudjuk képzelni, hogy mi jöhet még a mai nap folyamán.
- Hát... vicces, hogy pont ezt említed – nevetett fel keserűen a lány, majd belekezdett. - Először csak valamit a további 3 rosszulléti hullámról hallottam, de aztán az "eltűnt" és a "diák" szavakat is... Utána pedig, hogy "hideg" és "17 éves"... És mostmár engem is a hideg ráz ettől! – borzongott meg.
- Aha... És ez mind úgy kapcsolódik össze, hogy? – kérdezte Nate, aki még mindig nem értette, hogy miről is van szó pontosan.
- Azt hiszem én sejtem... – bólintottam Rose felé tekintve. – Szerintem azt akarja mondani, hogy eltűnt egy 17 éves diák...
- Nem én mondom – nézett vissza mélyen a szemembe a lány. – Csak következtetek. Viszont ami ezen kívül még nagyon hátborzongató, az a "hideg" szó... – sóhajtott fel. – Emlékeztek, hogy ma délelőtt meglátogatott minket egy sötét árnylény, ami jégveremmé változtatta a szobámat? Szerintem az a lény felelős az eltűnésért is. Más magyarázat nem lehet.
- De biztos, hogy eltűnt valaki? Mármint csak részleteket hallottál. Nem lehet, hogy a falra festjük az ördögöt? – váltott furcsán óvatos módba Nate, ami nem igazán volt rá jellemző.
- Figyelj, szerintem egyértelmű, hogy mit jelentenek az "eltűnt" meg a "diák" szavak. Ráadásul te nem láttad az arcukat, amikor az ápoló odasúgta nekik a dolgokat – érvelt Rose.
- Szerintem Rose-nak igaza lehet... – bólintott Kaden. – De engem egy kicsit aggaszt ez a bizonyos 3. rosszulléti hullám is... – nyelt nagyot.
- Hogyhogy? Tudsz róla valamit? – fordultam érdeklődve a fiú felé, ugyanis nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon mi lehetett az oka az ájulásomnak a fáradtságon kívül.
- Hát... nem éppen, de valami olyasmi... – vakargatta a tarkóját, mire Rose is felvonta szemöldökét, jelezve a fiúnak, hogy várja a folytatást. – Szóval... amíg Noah és Nate próbált dűlőre jutni egy heves vita közepette, addig én visszajöttem ide – mutatott szét Rose szobájában. – Azt hittem, hogy csak a reggel használt mágiák utóhatása volt, de egy kicsit megszédültem, amint beléptem az ajtón... És a fejem is fájt egy darabig... – sóhajtott. – De azon kívül teljesen jól voltam és ezért sem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
- Micsoda!? De Kaden, ezt mondanod kellett volna! – nézett fel rá Rose. – És biztos mostmár nincsen semmi baj? Ugye nem akarsz itt elájulni nekünk? – tette aggódva kezét a barátja homlokára.
- Jól vagyok, köszönöm! – nyomott egy puszit a lány kézfejére.
- Kaden...? – álltam fel az ágyról. – Milyen volt, amikor elkezdtél szédülni? Mármint előtte éreztél valamit? Vagy csak úgy hirtelen jött?
- Nem, ami azt illeti valamit éreztem előtte – bólogatott maga elé elgondolkozva. – Mintha valaki kinyitotta volna az ablakot. Olyan érzésem volt, mintha egy lágy szellő végighaladt volna a szobán, aztán egyszercsak elkezdtem szédülni.
- Pont, mint én – bólintottam a fiú felé. – Én is éreztem egy szellőt mielőtt elájultam...
- Ami azt illeti... én is éreztem – szólalt meg Rose váratlanul. – Mielőtt te elájultál, én is éreztem valami huzatszerűséget a Ceremónia Teremben...
- Komolyan...? - képedtem el.
- Na jó, na jó! – lépett mellénk Nate. – Akkor összegezzük, hogy mi is történt CSAK a mai nap folyamán, mert már kezdem elveszteni a fonalat – sóhajtott bosszúsan. – Noah megismerkedett valami furcsa olasz sráccal, akit Antoniónak hívnak, aztán elájult a Képességválasztó Ceremónia záróbeszéde közben. Nem sokkal ezután elkísértem őt az igazgatóiba, hogy ne utasítsanak ki engem és Kadent az Akadémiából, ahol viszont jéghideg volt minden, habár engem annyira nem zavart a dolog. Ha ez eddig nem lett volna elég, akkor utána az is kiderült, hogy Rose szobája is jégszekrénnyé változott, amit feltehetőleg az az ijesztő árnylény okozhatott, ami a semmiből jelent meg. Ráadásként, ha még valaki unatkozna, Kaden szintén rosszul lett egy feltehetőleges mágikus vírus, ki tudja hányadik hulláma miatt, ami eddig csak azokra a tanulókra volt hatással, akik a Kristálytól kapták az erejüket, de persze mostmár ez az elmélet is megdőlni látszik. Ja! És nemrég az is kiderült, hogy eltűnt egy 17 éves diák, akihez valahogy szintén kapcsolódik az a bizonyos jéghideg jelenség, de fogalmunk sincs róla, hogy hogyan és arról sem, hogy ki az illető - foglalt össze egy átlagos pénteki napot a Kristály Akadémiában.
- Hát... nagyjából igen... – bólintott Rose. – De jó nap is volt ez! – huppant bele az ágyába. - Már alig várom a folytatás - forgatta szemeit.
- Igen, ez eléggé átfogó szemléltetés volt, de kifelejtetted a rémálmodat! – emlékeztettem Nate-et aggódva, aki alig észrevehetően megborzongott, majd mosolyogva legyintett egyet.
- Ja igen, az csak egy szokásos félisten dolog volt. Nem nagy ügy szerencsére – mosolygott.
- Hát, abból amit Noah mondott nekem, eléggé komolynak tűnt! – mondta Rose a párnájával a feje tetején.
- Elsőre úgy tűnt igen, de csak mert még élénkek voltak az emlékei – szólt közbe Kaden, mire Nate kissé meglepődve de hálásan tekintett a fiú felé.
- Igen, így utólag visszagondolva már nem olyan vészes – bólintott Nate, miközben felém sandított.
- Rendben, ha tényleg így érzed, akkor én csak örülök neki! – bólintottam vissza mosolyogva, habár voltak fenntartásaim a korábbi állapotából ítélve, de nem akartam már késő este ezen vitázni.
- Amúgy azt is kifelejtettétek a mai napból, hogy jó dolgok is történtek velünk! – ült föl Rose az ágyából. – Például újból együtt van a csapat és nagyobb az összhang  mint valaha! – mosolygott ránk. – Aztááán, ott van a Ceremónia sikeres megszervezése és lezajlása is, amit még Noah ájulása sem akadályozhatott meg – kuncogott. – És nem felejthetjük ki, a csodás előadásomat sem, ami mindenkinek elnyerte a tetszését, na meg persze a tényt, miszerint a tőrjeim valószínűleg sokkal nagyobb erővel bírnak, mint amire számítottunk. Máskülönben nem lennének benne a Kristályok könyvében sem! – sorolta Rose a tényeket, mire mindannyian kissé felbátorodtunk ezek hallatára.
- Igaz, jobb ha inkább ezekből merítünk erőt, és nem a negatívumok miatt parázunk – ült le a lány mellé Kaden. – Elég, ha holnap agyalunk rajtuk. Mostmár sajnos úgysem tudunk segíteni szegény eltűnt diákon...
- Majd holnap folytatjuk akkor - bólintottam elgondolkozva, hogy vajon kinek veszhetett nyoma ilyen hirtelen, hogy senkinek sem tűnt fel.
- Igen, ezzel egyetértek! – helyeselt vidáman Nate, majd mögém lépett és a fülembe súgott: - Te nem vagy már álmos? – Erre én csak nyeltem egy nagyot, majd vörös fejjel bólintottam.
- De... egy kicsit.
- Akkor mi most átmegyünk és eltesszük magunkat holnapra! – jelentette ki a fiú, csuklón ragadva engem. – Holnap úgyis szombat van, ráérünk bármire!
- Így van! Jó éjszakát nektek! – bólintott Kaden. – Aztán ne felejtsétek el, hogy Daniel is a szobában van! – szólt utánunk nevetve.
- Inkább ti ne felejtsétek el, hogy nem túl vastagok a falak! – kontráztam rá, mire Rose egy párnát hajított az irányomba, de csak a falat találta el vele.
- Menjetek már! – nevetett. – Jó éjt!

~×~

A szobámba beérve teljes sötétség fogadott és azonnal megcsapott a hideglevegő érzése is, melybe beleborzongtam. Erre bosszús léptékkel indultam meg az ablakhoz, amit Daniel nyitva felejtett, ugyanis bánatában folyton ezt csinálja, én meg igyekszem nem tüdőgyulladást kapni, amíg ő a friss levegővel kúrálja magát... Kár, hogy én fekszem az ablak mellett, és nem ő...
Mikor feloltottam a villanyt, csodálkozva pillantottam a szobatársam ágyára, ugyanis senki sem feküdte benne.
Úgy tűnik idő közben mégis kibékült Jessicával és átment hozzá aludni...
De azért legalább szólhatott volna nekem, hogy megnyugodjak.
És az ablakot is becsukahatta volna...

Nate és én némán megvontuk vállainkat, majd a pizsamámmal a kezemben elindultam a zuhanyzó felé, miközben Nate is jött utánam.

- Hát te hova? – fordultam felé.
- Hogyhogy hova? Fogat mosok – nézett rám értetlenül.
- Jó, de én meg zuhanyozni szeretnék, mielőtt alszunk.
- Hát, akkor tedd azt! – vonta meg vállait. – Engem nem zavar, ha mögöttem közben zuhanyoznak – került ki, majd lépett a fürdőbe.
- Jó... és szerinted... nem túl gyors ez így? – mentem utána vörös fejjel.
- Hogy érted? – fordult felém, miközben kivett a szekrényből egy bontatlan fogkefét.
- Hát... tudod – néztem körbe a helyiségben zavartan, majd magunkra néztem a tükörben. - Ez.
- Nyugi, nincs semmi hátsószándékom! – puszilta meg a homlokomat. – Gondoltam, majd elhúzod a zuhanyfüggönyt... De ha még így is zavar közben a jelenlétem, akkor majd megmosom a fogamat utánad! Nekem nem gond – kezdte visszapakolni a fogkrémet a szekrénybe, mire megállítottam.
- Nem, nem kell! – ráztam a fejemet. – Nem zavarsz! – néztem fel rá mosolyogva, majd a kád mellé léptem. – De kérlek fordulj meg, amíg levetkőzöm...
- Jó, jó! Nem lesek! – nevetett fel.

~×~

Egy jó húsz perccel később, már egy rövidnadrágban és egy nagyobb méretű fehér pólóban ültem az ágyamon, a telefonomat nyomkodva, mikor Nate lépett ki a fürdőből, egyszál alsóban és mosolyogva felém igyekezett.

- Szólj nyugodtan, ha kell egy póló, te! – álltam fel nevetve, majd a szekrényemhez léptem, hátha találok egyet apa pólói közül, amiket alváshoz hoztam magammal, és most is épp egy olyat viseltem.
- Nem kell, köszönöm! – legyintett.
- De így meg fogsz fázni! – fordultam felé.
- Dehogy fogok! Mindig így alszom.
- De itt hideg van – ellenkeztem, miközben ő egyre közelebb lépett hozzám.
- Majd jól betakarózunk! – súgta a fülembe, miközben egyik kezével megsimította a derekamat. Erre az egész testem libabőrözni kezdett, majd jóleső borzongás futott végig a gerincemen.
- Oké... – bólintottam halkan felé fordulva, mire féloldalasan elmosolyodott, a szemembe nézett, majd megcsókolt. Közben közelebb húzott magához és átölelt.

Néhány percig így álltunk a szekrényem előtt, de amikor éreztem, hogy kezd egyre jobban "elfajulni" a dolog, óvatosan hátrébb léptem.

- Azt hiszem tényleg jobb lenne, ha aludnánk... – néztem föl rá bizonytalanul, mire lemondóan bólintott.
- Azt hiszem igazad van! – nyomott egy puszit a nyakamra, majd a kezemnél fogva az ágyamhoz húzott

Bemászott a belső oldalra, majd a takarót felemelve várta, hogy bebújjak mellé. Kissé felnevettem a tekintetén, ahogy próbálta türtőztetni magát, azonban vörös vállain látszott, hogy ő is zavarban van, valószínűleg elszokott már ettől a helyzettől.
Gyorsan becsusszantam a takaró alá, majd nyomtam egy puszit az arcára. Erre elmosolyodott, majd a mellkasára húzott és megigazította a takarót, nehogy kilógjon alóla a hátam.

- Jó éjt, Noah! – puszilta meg a fejemet.
- Jó éjt, Nate! – simítottam végig a kezemet mellkasán, majd lecsuktam a lámpát, mire szép lassan elnyomott az álom a fiú biztonságot nyújtó karjai között.