Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LVI. Kaden

Egy pillanatra kedvem támadt volna kínomban felnevetni, de még erre sem volt időm, ha életben akartam maradni.
A farkasszerű árnyéklény olyan gyorsan közeledett felénk és olyan váratlanul bukkant fel, hogy szinte reagálni sem volt időm. Nehéz engem meglepni, de ennek az izének sikerült.
Rohanni kezdtem az ellenkező irányba abban bízva, hogy a sziklás résznél lesz majd esélyem. De tekintve a kimerültségemet, és hogy egy árnylény lényegesen gyorsabban mozog, mint én, tudtam, hogy hamarabb utol fog érni, minthogy fedezékbe menekülhetnék.
Már csak néhány méter választott el egy jókora sziklától, ami menedékként szolgálhatott volna néhány másodpercig, mikor az árnyfarkas elrugaszkodott és felénk vetette magát.
A Kis oroszlán ekkor hirtelen megfordult, majd elordította magát. Ezzel együtt egy hatalmas fényrobbanás tört ki belőle, ami körkörösen terjedt minden irányba. Amikor ez a fénytömeg elérte az árnyéklényt, az hatalmasat repült hátra, majd nyekkenve ért földet.
Kissé megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor láttam, hogy a farkas nem mozdul, azonban ez a bekönnyebbülés azonnal elillant, amikor megpillantottam a Kis csillagképet.
Füstölögve feküdt a földön átlagos kutyaként, miközben körülötte egy olvadt hóból és megpörkölődött sziklákból álló kráter terült el.
Gyorsan mellé térdeltem és valamiféle életjel után kutattam, bár fogalmam sem volt, hogy a csillagképeknek van-e olyanjuk. Szerencsémre a Kis oroszlán lassan kinyitotta a szemét és rám nézett, majd erőtlenül nyögött egyet. Szerintem olyasmit akart mondani, hogy „Nyugi, semmi bajom", de elnézve rajta, ezt nem hittem el neki.
Odahajoltam, hogy felvegyem a földről és bevigyem a barlangba, mikor a néhány méterrel arrébb fekvő árnylény mozgolódni kezdett..
Úgy tűnt, a Kis csillagkép akciója eléggé összezavarta a rendszerét, ugyanis két lába folyamatosan a cseppfolyós és a gáz halmazállapot között váltakozott, míg pofája teljesen elfolyt. Úgy tűnt alig tud tájékozódni, szinte teljesen megvakult. Ennek ellenére szépen lassan feltápászkodott és fenyegetően fordult felém.
Nem gondolkodtam egy percig sem, azonnal felkaptam a karomba a sérült csillagképet és rohanni kezdtem vele a barlang felé. Az árnylény utánunk eredt és botladozva bár, de szorosan mögöttünk haladva csattogtatta felénk tűhegyes fogait.
Érezhető volt, hogy mennyire felbőszítettük azzal, hogy szó szerint lehervasztottuk a mosolyt a képéről. Valósággal áradt belőle a csontfagyasztó hideg, és minél közelebb ért hozzánk, annál lassabban tudtam haladni, ugyanis úgy éreztem, megfagynak az ízületeim.
Akkor, mikor a még épen maradt karmaival felénk kezdett kapdosni, egy ragyogó mélykék színű ököl jelent meg mellettem, ami váratlanul egy hatalmasat behúzott az árnylénynek.
Egy pillanatra azt hittem, hogy akaratlanul is, de sikerült nekem megidézni a varázslatot, de persze soha életemben nem volt még kék színű a mágiám.
Nem álltam meg gondolkozni, hogy mégis mi lehetett ez, futottam tovább a barlang felé és reméltem, hogy időközben kitalálom, mi is legyen a szörnnyel.
Csak remélni tudtam, hogy Rose-ra és Nate-re nem talált rá, mert egyedül nem tudnám kiszabadítani őket is és Noah-ékat is. Még a Kis oroszlánra sem számíthattam segítségül, ugyanis borzasztó rossz állapotban volt.

Mikor éppen odaértem a hatalmas barlang szájához, egy robbanást hallottam meg a hátam mögül, majd egy erős fény árasztotta el a környéket.
Gyorsan biztonságos fedezékbe helyeztem a Kis csillagképet, majd az árnyszörny felé fordultam, azonban a helyén csak egy hatalmas, örvénylő hótölcsért láttam.

- Mi a halál ez!? – mondtam magamban, miközben elővettem a táskámból a görbített élű kardomat. Mágia híján ez volt az egyetlen, amivel megvédhettem magunkat.

Már éppen megindultam volna a furcsa hótölcsér felé, mikoris egy emberi alakot pillantottam meg a közepén, ahogy a körülötte éppen kialakulóban lévő hóvihar erejét felhasználva, valóságos tornádót kreál.
Nem akartam hinni a szememnek, hogy ez éppen megtörténik. És nem is a viharban vergődő árnylény látványa váltotta ezt ki belőlem, de még nem is maga a vihartölcsér. Amin a legjobban elképedtem, az a mágus, aki hozzám hasonló vászontáskát viselt, egyiptomi mágusbotot szorongatott és mélykék fényű hieroglifákat idézett.
Egy egyiptomi mágus küzdött az Antarktisz kellős közepén egy vérszomjas árnyfarkassal és még csak ötletem sem volt, hogy honnan a fenéből kerülhetett ide. Nem ismertem fel az erejét, mégis mintha a kisugárzásával már találkoztam volna. Olyan messziről is éreztem, hogy szinte már vonz magához a kék fény, akár egy lámpás az éjjelilepkét.
Kezemben a khopesh-emmel, magabiztosan indultam meg felé, de úgy tűnt, nincs szüksége segítségre.
Az ismeretlen körül tomboló vihar nagy tömege mind az árnyszörnyet volt hívatott fogvatartani és úgy tűnt, beválni látszik.
Hiába váltott halmazállapotot, hiába próbált áthatolni az anyagon, a mágiával ötvözött hurrikán ketrecet képezve tartotta vissza.
Biztos voltam benne, hogy a mágus teljes mértékben képes uralni a saját elemét, ami ezúttal a levegő volt. Ilyenre pedig csakis a legtapasztaltabb, idősebb varázslók képesek. Még én sem vagyok teljesen ura az elemi varázslataimnak.