Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XLI. Rose

Nagyjából két és fél óra elteltével, már kezdett elfogyni a csillagképtől kapott energialöketem és még fáradtabb lettem, mint azelőtt voltam. A szél egyre vadabbul fújt, mintha direkt azt akarná, hogy ne érjük el a havas hegyeket. Az ég is teljesen eltűnt az időközben felénk tornyosuló sötét felhők rejtekébe, melyekből valósággal ömlött a hó.
Azt reméltem, hogy időközben Kaden valamilyen hiperszuper egyiptomi mágiával, vagy Nate a táborban tanult nyomolvasó technikákkal meg tud találni minket, de hiába vártam erre, nem történt semmi.
Én is minden tőlem telhetőt bevetettem, de az én képességem nem éppen a távkommunikációra lett kitalálva.
Próbáltam csukott szemmel koncentrálni, hátha megérzem valahol az elméjüket és megszólíthatom őket, azonban nem hallottam mást, csak a Kis oroszlánt, ahogy lassan ő is kezd kimerülni.
Szegény kis csillagkép időközben teljesen elveszítette a csillogást a szeméből, a szép fehér szőre is kifakult és csomókban lógott az oldaláról. Lassan úgy nézett ki, mint egy kóbor kutya az erdőből, ráadásul egyre nehezebben lépkedett a térdig érő hóban.
 
- SEGÍTSÉÉÉG!!! – kiabáltam végső elkeseredettségemben. – VALAKI SEGÍTSEN! KADEN, NATE! HAHÓ! – Hiába ordítottam, ahogy csak bírtam, a hóvihar teljesen elnyomta a hangomat, és még messze voltak a hegygerincek. Igaz, már sokkal közelebb értünk hozzájuk, de úgy számoltam, hogy az eddigi tempóban még legalább ugyanennyi idő odaérni.
 
Bizonytalan léptekkel megálltam, és a hátizsákomból kivettem a termoszomat, majd az utolsó csepp forró kávét is elfogyasztottuk.
Nem tudtam, hogy mégis milyen hatással lehet a kávé egy csillagjegyre, de eddig úgy tűnt, nincsen semmi baja. Mármint a halálra fagyáson kívül...
Sajnos nem gondoltam otthon, hogy a mágikus átjáróba bezavar majd az idióta árnylény, ahogy a Kis oroszlánnal hadakozik, szóval nem készültem egy heti túlélő felszereléssel. Két szendvics volt még nálam, egy palack jéggé fagyott víz, egy plusz sál - amit már rég a csillagkép köré tekertem - , és még néhány apróság, ami elengedhetetlen, ha megsérül valaki... Ja és persze egy kis plüssállatot is hoztam, hogy tartsa bennem a lelket, azonban most mégsem éreztem a támogatását.
 
- Fáradt... – hallottam meg hirtelen a kis csillagkép hangját az elmémben, mire borzasztó fejfájás tört rám, azonban nem volt időm azzal foglalkozni, ugyanis az oroszlán váratlanul összerogyott a hóban.
- Ne, ne ne ne! – léptem gyorsan mellé, majd emeltem fel nagy nehezen, ugyanis elég termetes kutya képét választotta magának, amikor átalakult. – Tudom, hogy nagyon fáradt vagy, de nem aludhatsz el! – simítottam végig a fején, miközben már félig csukva volt a szeme. - Kimerített, hogy energiát adtál nekem, de még el kell jutnunk a hegyekig, különben betemet minket a hóvihar és vége a mesének. Nem lehet így vége! – mondtam nagyot sóhajtva, mire a csillagjegy erőtlenül felmordult, majd rám nézett. – Ez az! Maradj ébren! Tartsd nyitva a szemed, majd én viszlek. Csak maradj ébren! – bátorítottam, miközben lehúztam a kabátom cipzárját és a sálat használva a mellkasomhoz erősítettem a Kis oroszlánt, akár egy csecsemőt szokás, majd visszahúztam a cipzárt, hogy őt is befedje a kabátom.
 
Nagyot sóhajtottam magam elé tekintve, majd nekiveselkedtem a viharnak és folytattam az utat a hegyek felé. A szemeim előtt már ott lebegett egy száraz kis barlang, amiben meghúzhatjuk magunkat.

Kezdtem ugyan én is rettentően átfagyni, de nem hagyhattam abba a gyaloglást, különben ott maradok. Még azt is megfontoltam, hogy az erőmmel illúziót keltsek magam köré, mely szerint „nincs semmi bajom", „melegem van" és „kipihent vagyok". Azonban ezzel csak mégnagyobb bajba sodortam volna magamat, ugyanis egy idő után kimerülnék, akkor pedig elmúlna minden illúzió hatása és az agyam nem tudná felfogni, hogy hogyan lett hirtelen -50 fok körülöttem. Ebben az esetben sokkot kapnék és szimplán felmondaná a szolgálatot a szervezetem, miközben lebénul mindenem és agyvérzést kapok... Szóval arra a döntésre jutottam, hogy inkább kihagyom ezt a kalandot.
Előre szegeztem a tekintetemet és igyekeztem azzal motiválni magamat, hogy milyen jó is lesz majd, amikor kiütöm az igazgató fogsorát a helyéről.
Erre a gondolatra automatikusan a tőrjeim helye felé vándorolt a kezem, azonban csak az egyik markolatát foghattam meg, hiszen a másikat Noah-nak adtam, mielőtt még elrabolták volna.
Azonnal a fiú felé kezdtek vándorolni a gondolataim, és a hideg hóvihar hatására újból felvillant előttem az a jeges börtön, melybe magányosan vergődik, tele sebekkel és zúzódásokkal, és ki tudja, mit csinálhatnak vele éppen ebben a pillanatban.
Egy könnycsepp csordult le az arcomon, ami azonnal rá is fagyott, de engem nem érdekelt. Céltudatosan helyeztem egyik lábamat a másik elé, miközben imádkoztam, hogy Daniel és Jessica is életben legyen, bárhol is tartják most fogva őket.