Két titok

t i z e n h á r o m

Az osztályok – mind a tizenegy ezen az évfolyamon – sorban előreléptek. Gyűlöltem, ahogy minden szem ránk szegeződött. Az emberek beszélgettek, fényképezőgépek kattogtak. Úgy figyeltek minket, mint az állatkerti állatokat. Most az sem segített, hogy Eijirou mögé rejtőztem.

Bakugou megtette azt a nagyképű, veszélyes kijelentést, mikor arra kérték, mondjon pár szót, mint a felvételin legjobban teljesítő diák, és elmondta, hogy mindenáron eléri majd az első helyet. Mire a kedélyek lecsillapodtak, Hizashi-ojisan bemutatta az összes osztályt, és ismertette az első próbatételt a három közül. Egy akadálypályán kellett végighaladnunk.

Az összes osztály, mindegyikből húsz diák, felsorakozott a stadiont körbevevő pálya bejáratánál. Eijirou mellett akartam maradni, már csak azért is, mert a puszta látványa érzelmi támogatást nyújtott, de a tömeg elsorodort, és csakhamar szinte leghátul találtam magam.

– Vigyázz... Kész... – Az induló pózba helyezkedtem. Pont, mint a sportnapon. – RAJT!

Kilőttem a pálya felé, velem együtt több száz diák, a többezres tömeg skandálása közepette.

Bár nem terveztem jó helyezést elérni, mégis rá kellett kapcsolnom. Ha csak futok, és semmilyen képességet nem használok, szintén kitűnök, de a rossz értelemben. Így futás közben lehunytam a szemem, és szemügyre vettem a rendelkezésre álló képességeket.

A hirtelen rámzúduló fényességtől kis híján megtorpantam. Képességek ezrei voltak elérhetőek.

És én bármelyiket ellophattam.

Kiválasztottam egyet, aminek a neve Levitáció volt. Gyors és egyszerű. Azonnal fellendültem a levegőbe. Hamar kiderült, hogy a kezemből levegőt fújva előre tudom lökni magam.

Pillanatok alatt beelőztem az egymáson taposó tömeget. Elöl a gyorsabbak – köztük például Todoroki és Bakugou, valamint természetesen Iida –, úgy tűnt, olyan robotokkal harcolnak, mint a felvételin. Könnyedén átrepültem a monstrumok felett.

Furcsa érzés lett úrrá rajtam. Nem úgy volt, hogy nem akarok kitűnni? Mégis, valahogy élveztem a figyelmet. Én voltam az első. Én voltam a csúcson. És ha bárki túl közel ér hozzám, csak elvesztem a képességét és duplán nyerek is vele. Én fogok nyerni.

Megráztam a fejem. Mi a fene? Ezek nem az én gondolataim voltak.

Nem, mert te túl gyáva vagy a győzelemhez. Engedd, hogy átvegyem az irányítást!

Micsoda?

Leereszkedtem a földre. Visszaadtam a Levitációt, és egy másik, lehetőleg kevésbé feltűnő képesség után néztem, miközben a Hang tovább győzködött.

Ha átadod az irányítást, és nyerünk, talán úgy döntök, hogy mégis érdemes lenne egyelőre életben tartani téged. Terveim vannak, Ash, amikhez rád is szükségem van.

Miféle terveid? – kérdeztem vissza zavartan. – Amúgy is, hogy akarnád átvenni az irányítást? A testem felett? Mi vagy te, valami élősködő?

Ne nevezz élősködőnek. Bár ki tudja.

Futás közben megráztam a fejem. Ki akartam zárni a hangot. Közben viszont kezdtem pánikba esni. Nem volt időm végigpásztázni az összes képességet, a többiek pedig már kezdtek feltűnni mögöttem. Bakugou és Todoroki csakhamar le is hagyott – utóbbi átható pillantást vetett rám, miközben elcsúszott mellettem a jegén. A Hang újra megszólalt.