Két titok

h a r m i n c h é t

Félájultan támaszkodtam Shinsou karjára, ahogy a többi városlakóval menekültünk valamerre. Nem igazán fogtam fel, mi történik körülöttem, a lábamba minden lépésnél mintha egy balta hasított volna.

Megálltunk valahol, és éreztem, hogy valaki, valószínűleg Eijirou, átvesz Shinsou-tól, és átölel. Egy kis időre képszakadás, aztán arra emlékszem, hogy felnéztem, és egy nagy kivetítőn All Might-ot láttam a legyengült formájában. Körülöttem mindenki üvöltözött. De talán csak álmodtam.

•~•~•

A párna, amin feküdtem, kemény volt és kényelmetlen. Ráadásul valami fény is a szemembe sütött. Próbáltam figyelmen kívül hagyni ezeket a zavaró tényezőket, de csakhamar elegem lett. Kinyitottam a szemem.

Rögtön megfájdult a fejem. A látásom egy kicsit még homályos volt, egy lámpát láttam, ami az arcomba világított. Némi erőfeszítésembe került, hogy elfordítsam a fejem.

Egy csupa fehér kórházi szobában feküdtem.

Valahogy felültem. A szobában még az enyémen kívül három másik ágy is volt, mindegyik üresen. A függöny be volt húzva, de napfény szűrődött át alatta.

Ahogy alaposabban is körülnéztem, egy ápolónő nyitott be az ajtón.

– Aizawa-san, hát felébredtél – mosolygott rám kedvesen, de fáradtan. Nem tudtam válaszolni, amint kinyitottam a szám, a fejemben mintha hangyafoci-meccs vette volna kezdetét.

Aww, Ash, hát itt vagy. Már szinte hiányoztál.

Ahogy felemeltem a kezem, hogy megmasszírozzam a halántékomat, észrevettem, hogy levették a képesség-gátló kesztyűt.

– Hogy érzed magad? – lépett oda hozzám az ápolónő.

– Szomjas... Vagyok – préseltem ki magamból. A nő kezembe nyomott egy pohár vizet, amit egybe fel is hajtottam. Kicsit a fejem is kitisztult tőle.

– Köszönöm.

Az ápolónő biccentett. – Elég jól érzed magad ahhoz, hogy látogatókat fogadj?

Erre rögtön felkaptam a fejem. Már kezdett visszaszivárogni az elmémbe, mi történt az elmúlt egy napban.

– Igen... Persze – bólintottam gyorsan.

Az ápolónő kiment, és szólt valakinek. Apa robogott be, a látványára mélységes megkönnyebbülés öntött el. Öltönyt viselt és a haját hátrafésülte. Talán valami hivatalos dolga volt?

– 'Lia! – gyorsan leült mellém és odahajolt hozzám, szemében aggodalom tükröződött.

– Apa! – Átöleltem a férfit és a vállára hajtottam a fejem. Annyi dolgot szerettem volna mondani, olyasmiket, mint a "sajnálom", és "az én hibám volt az egész", de ehelyett csak újra elsuttogtam ezt a két szótagot. Belefúrtam magam az otthon-illatba, és talán csak a belém lövött nyugtatók miatt nem bőgtem el magam.

Apa sután visszaölelt és megsimogatta a hajam. – 'Lia... Nem az én dolgom, hogy faggassalak a történtekről. Csak azt szeretném tudni, bántottak-e bármilyen módon – mondta halkan, a szemembe nézve.