Két titok

h a r m i n c n y o l c

Az iskola vezetése úgy döntött, az elmúlt események miatt már nem biztonságosak a saját otthonaink, és kollégiumot építenek a UA-s diákok és tanárok számára. Utóbbiak körbejártak a szülőknél és személyesen vitték el hozzájuk az aláírandó beleegyező nyilatkozatokat. Apa természetesen az enyémet már aláírta. Én annyira nem örültem neki, hogy ott kell hagynom az otthonomat és ki kell lépnem a komfortzónámból, de megértettem, miért szükséges mindez. Nem akartam többet összefutni a Szövetség tagjaival – ebben az életben semmiképp.

Ahhoz pedig aztán sok sikert, ha hős akarsz lenni.

Úgy beszéltük meg, apa csak akkor alszik a tanári szálláson, ha muszáj, mert a macskák nem örülnének, ha őket is elköltöztetnénk. Furcsa lesz, hogy nem lesznek ott velem mindennap. Ellenben az összes időmet az osztálytársaimmal fogom tölteni. Egyelőre nem döntöttem el, hogy tulajdonképpen örülök-e ennek vagy sem.

Kettő bőröndbe belefért minden holmim, plusz persze a gitár tokja. A szobám... Nos, nem tűnt sokkal üresebbnek, mint volt, csak a szekrényből, a polcról meg az asztalomról tűntek el a holmik.

Apa vezetett körbe minket a kollégiumban. Szép, otthonos épület volt, közös étkezőkkel ésss... Közös fürdőkkel! Éljen!

Aww, Ash, hát nem örülsz, hogy minden nap ruha nélkül stírölheted az osztálytársaidat? Mondjuk ki tudja, hogy ők örülnek-e majd neki...

Elhallgattattam a Hangot a fejemben és a túrára koncentráltam.

– Azta! – ámuldoztak a többiek a nappali láttán. Kényelmes kanapék és fotelek álltak körben, magas ablakokkal, mint valami kastélyban. Valahol azért felüdülés volt szűkös kis lakásunk után.

– Az emeleteken vannak a hálószobák – mondta apa, a lépcső felé vezetve bennünket. – Lányok jobbra, fiúk balra. Odafent megmutatom a szobabeosztásotokat.

Én a negyediken kaptam helyet. Balról Ashido, jobbról szerencsére senki sem határolt. Ugyanezen az emeleten volt még Eijirou, Bakugou, Hagakure és a hallgatag Shoji. A szobákban íróasztal, szék, ágy, szekrény és egy apró mosdó volt csupán, azonban mindenkinek volt egy picike erkélye. Összességében körülbelül akkora volt, mint az otthoni szobám.

Épp végeztem a kipakolással (pontosabban, az már rég kész volt, igazából csak a mangáimat rendezgettem még a polcon), kopogtak.

– Aizawa-san? – Hagakure és Ashido voltak azok.

– Igen? – fordultam a lányok felé, gyorsan mosolyféleséget varázsolva az arcomra.

Ne is próbálkozz, úgy nézel ki, mint egy vigyorgó holló.

Inkább ellazítottam az arcizmaimat.

– Arra gondoltunk, hogy rendezünk egy szoba-versenyt! Összehívunk mindenkit és közösen megnézzük a szobákat, és meglátjuk, kié a legszebb! – Ashido beszéd közben szigorúan az ajtó mögött maradt és eltakarta a kezével a szemét, gondolom, azért, hogy ne lássa előre a berendezést.

– Öhm... – Körbenéztem a szobámban. – Rendben – egyeztem bele töredelmesen, de mielőtt kimentem volna, gyorsan eltüntettem a bekeretezett fotókat és a GL/BL mangákat. Biztos, ami biztos.

Összeszedtük a többieket – a fiúk nagy része a nappaliban üldögélt, rögtön benne voltak az ötletben.

Igazából én is kíváncsi voltam egy kicsit. Nem feltétlenül amiatt, hogy megismerjem jobban az osztálytársaimat, inkább az érdekelt, vannak-e valakinek rejtett lakberendezési képességei. Amúgy is, egy kis kikapcsolódás a többiekkel nem árthatott. Nem aludtam túl jól a tábor után történtek óta, és folyton bennem volt valamiféle belső óvatosság, egy csomó a gyomromban, ami nem engedett.