Két titok

h u s z o n k e t t ő

A/N: srácoook, légyszi, válaszoljatok az előző rész végén lévő kérdésekre... Mármint, nem akarok erőszakoskodni, meg olvasók után bőgni, de így eléggé az az érzésem, hogy senki le se szarja, amit írok 😅 ha így van, akkor ne vote-oljatok, vagy kattintsatok rá a fejezetre, hadd lássam azt, hányan olvassák igazából... Köszi ^^

---

Még mindig zsongott a fejem az értekezleten elhangzottaktól. Tengernyi dolog volt, amin gondolkodni akartam, azt sem tudtam, hol kezdjem. Nem igazán sikerült megemésztenem az elhangzottakat.

A felnőttek kiküldtek az értekezletről, a többi témát nem voltam jogosult végighallgatni – nyilván –, így pár tanáccsal és még egy titoktartási figyelmeztetéssel később utamra bocsájtottak. Apa és Hizashi-ojisan a lelkemre kötötték, hogy megvárom őket a suli előtt, így a gondolataimba merülve, a zsebre vágott kézzel sétáltam le komótosan a lépcsőkön.

Nagy nehezen kikeveredtem a UA útvesztőjéből. Már késő délután volt, a diákok mind hazasereglettek. Írtam Eijirou-nak, hogy vége az értekezletnek, de nem beszélhetek arról, ami elhangzott (persze gyanítottam, hogy előbb-utóbb úgyis kiszedi belőlem).

Leültem a lépcsőre, a szoknyámat a lábam közé simítottam, és csak bámultam magam elé. A fejem pufogott a kérdésektől, amiket este fel akartam tenni apának, így elsőre nem is hallottam meg, hogy valaki a nevemen szólít.

– Ash-chaaan! Ash-chan, hallasz?

– Hmm, mi, mi az...? – kaptam fel zavartan a fejem. Itsuka integetett a másik bejárat felől.

– Végre hogy megvagy! Kirishima-kun azt mondta, még nem mentél haza, de féltem, hogy elszalasztalak.

Az arckifejezésemet látva felnevetett és csípőre tette a kezét.

– Na, ne nézz már így! Tudod, hogy megígértem, még beszélünk.

A lány leült mellém a lépcsőre. Nem mertem ránézni, inkább lehajtottam a fejem és egy fűszálat kezdtem piszkálni a cipőm mellett.

– Nincs miről beszélnünk.

– Ó, dehogy nincs. Ash-chan... Én sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Tényleg.

Ne, nem akartam erről beszélni! A Hang kárörvendően nevetett a fejemben. Újra elöntött az a szégyenérzet, mint majd' két évvel ezelőtt.

– Nem tehetsz róla. Az én hibám...

– Nem-nem. Rosszul reagáltam. Csak tudod, megijedtem. Még senki nem vallott nekem szerelmet előtte.

Tudtam, hogy Itsuka engem néz, de nem mertem rápillantani. A cipőfűzőmet kezdtem birizgálni.

– Én... Nem voltam komoly. Vagyis igen, de szinte még gyerek voltam, nem tudtam... Mindegy, szóval már nem érzek úgy – hebegtem.

– Tudom – felelte Itsuka kedves hangon. Óvatosan ráemeltem a tekintetem. A lány elvigyorodott. – És, van most valaki...? Ó, hogy elpirultál! Naa, ki az? Kirishima-kun? Áhh, értem.

A lány oldalba bokszolt, mire én sem álltam meg vigyorgás nélkül.

– Úgysincs nála esélyem. Nála sem. – Hátrahajtottam a fejem, a sötétedő égboltot fürkészve. – Miért van az, hogy mindig beleszeretek a legjobb barátomba?

– Balszerencsés vagy – vélte a lány.

– És mit tehetek ellene?

– Sokat imádkozol és reméled a legjobbakat.