Két titok

p r o l ó g u s

Shashita és barátai kicsavarták a kezemet, gyomorszájon ütöttek, és még bokán is rúgtak, hogy biztosan lerogyjak az iskola mögötti fal tövébe.

Shashita, az egyik osztálytársam megragadta a galléromat és felrántott a földről. Igyekeztem visszanyelni a könnyeimet. Csak haza akartam már érni...

– Kis stréber okostojás. El kellene bújnod leghátul, mint szoktál, hogy az embernek ne is kelljen rádnéznie – sziszegte az arcomba a fiú. Lehelletén gyorskajaszag érződött, amitől felkavarodott a gyomrom. A fiú kajánul vigyorogva tolta arcát az enyémhez, sötét szemei élvezettel csillogtak.

– Mi bajod van neked, he? Nem  voltunk eddig elég világosak? Tudod, hol a helyed, Tolvaj.

Nyeltem egyet. Utáltam ezt a gúnynevet, de végül is igazuk volt. – É-én sajnálom – suttogtam, visszafojtott könnyeimtől csúszós hangon.

– Nem hallottam jól, Tolvaj. Jobb lenne, ha-

Ám mielőtt Shashita befejezhette volna a mondatot, egy kiáltás harsant a háta mögött. – Mi történik itt?

Shashita bosszúsan morogva hátrafordult, hogy lássa, ki merészeli megzavarni. Kíváncsian átlestem a fiú válla fölött.

Egy nagyjából mi-korabeli, vagyis tizennégy éves fiú volt, az iskolánk egyenruháját viselte. Fekete hajának vége a tarkóját verdeste, meglepően hegyes fogai kivillantak a szájából beszéd közben.

– Nem túl férfias dolog egy lányt bántani! – mondta dühösen. Elkerekedett a szemem. A srác nagyon bátornak tűnt. Nem sokan mertek szembeszállni Shashitáékkal a Mustafu Alsóközép diákjai közül.

Shashita gúnyosan felkacagott. – Na peeersze. Majd te megmondod nekünk, hogy mi férfias és mi nem. Ki vagy te, hogy egyáltalán hozzám merészelsz szólni?

Az idegen fiú válasz helyett csak felemelte az öklét. Meglepetten konstatáltam, hogy mintha megkeményedett volna a bőr a kezén. Ez lenne a képessége? – tűnődtem magamban.

– Azt mondtam, hogy engedjétek el! – kiabálta a fiú mérgesen, fenyegetően meglóbálva öklét.

Shashitának inába szállt a bátorsága a fiú képessége láttán. – Gyertek srácok, menjünk innen! – intett barátainak, azzal elszeltek. Mi ketten maradtunk a sötét sikátorban: egy rémült lány és egy ismeretlen fiú.

Ez utóbbi közelebb lépett hozzám. Kinyújtotta a kezét, hogy segítsen, de én magamtól egyenesedtem ki. Leporoltam az egyenruhámat, megtöröltem az arcomat, és kissé félve megmentőm szemébe néztem.

– Minden rendben? Jól vagy? Nem fáj semmid? – kérdezgetett a fiú aggódó hangon.

Aprót biccentettem, de képtelen voltam piros tekintetébe nézni.

– Miért bántottak azok a fiúk?

– S-semmiért – szólaltam meg halkan. Igazából ez majdnem igaz is volt: órán Shashita felelt, de nem tudta a választ, így én kaptam a kérdést és a jó feleletért járó jegyet is.

– Elárulod a nevedet?

Nyeltem egyet. – Aizawa Ashilia vagyok. – Mindig, mikor valakinek bemutatkoztam, rettegtem attól, mit fog reagálni. A vezetéknevem ismerős lehetett azok számára, akik kicsit jártasak a hősvilágban, emiatt nemegyszer nagy csalódás ért másokat, mikor megtudták, mi a képességem.

A fiúnak viszont hála az égnek úgy tűnt, nem mond semmit a név. Továbbra is mosolyogva kezet nyújtott. – Én Kirishima Eijirou vagyok. Örvendek a találkozásnak, Aizawa-san!

Kissé félve, óvatosan megszorítottam a felém nyújtott kezet.

Így ismertem meg Eijirout.