Két titok

h a r m i n c n é g y

– A B osztály fog először megijeszteni benneteket – magyarázta a szabályokat Pixie-bob, a szőke Kiscica. – Az A osztály kétfős csapatokban megy az erdőbe, hárompercenként. Félúton kártyákat találtok majd a nevetekkel, nincs más dolgotok, mint felvenni őket és visszajönni ide!

– Az ijesztgetőknek – vette át a szót Mandalay – nem szabad közvetlen kapcsolatot létesíteniük veletek. Csak a képességeiket használhatják.

– Szóval legyetek kreatívak! – harsant Tiger, az óriási termetű Kiscica. – Amelyik osztály jobban benedvesíti a másik nadrágját, az nyer!

A csapatokat kisorsoltuk. Mivel tőlünk Eijirou, Ashido, Sero és Kaminari hiányzott, tizenhatan maradtunk. Én Jirou-val kerültem egybe, ami tulajdonképpen nem is volt rossz (ahhoz képest, hogy Bakugou is lehetett volna a párom). A lánnyal volt pár közös tulajdonságunk: szerettük a zenét, introvertáltak voltunk és utáltuk, hogy a többiekhez képest mennyire laposak.

Milyen csodás duó!

Negyedikként kerültünk sorra. Az erdő sötét volt, hűs szellő lengette a fák ágait. A levelek kísérteties hangon susogtak, a lábunk halkan puffant minden lépésnél a földön.

Váratlanul az egyik B-s feje bukkant fel előttünk a sárban. Jirou ijedten hátraugrott, és én is megtorpantam.

Hangos nevetés harsant a bokrok közül.

– Jó voltál, Yui! De Ash-chan, ennyi a reakciód, komolyan? – Itsuka vigyorogva integetett. Elmosolyodva válaszoltam.

– Nem vagyok ijedős fajta.

– Ha ez megnyugtat, és majdnem szívrohamot kaptam – motyogta Jirou.

– Akkor jó – bólogatott a lány, aztán ránk kacsintott. – Kellemes további borzongást! Nekünk most mennünk kell, mielőtt leszidnak, amiért beszéltünk.

A másik osztálytársát magával húzva eltűnt a bokorban, ahogy a Yuinak nevezett lány is. Újra nekiindultunk az ösvényen, ám alig tehettünk meg száz métert, kiáltás harsant mögöttünk, majd egy különös füst kígyózott ki a fák közül.

– Ez meg micsoda? – perdült meg Jirou. Mindketten ugyanazt a kérdést tettük fel magunkban: vajon ez még mindig a játék része?

Villámgyorsan megnéztem a közelben lévő képességeket. Mivel elég távol voltunk apáéktól, elvileg harmincnégy képességnek kellett volna lennie egy kilométeren belül, plusz az enyém – de vagy tízzel többet érzékeltem. Az egyik pedig a Sorvasztás volt, Shigaraki Tomura képessége.

– A Gonosztevők Szövetsége! 

Basszus. Eszembe jutott a zsebemben lapuló papír. Shigaraki erre gondolt „látogatás” címszó alatt? Hogy megtámadják a tábort? A szívem a fülemben dobolt, egyre jobban kétségbeestem. Arról volt szó, hogy kettesben találkozunk! Titokban! És megígérte, hogy nem bántja apát... Bizonyára nem is ő a célpont. De akkor kicsoda? Mit keresnek itt?!

– Aizawa-san! Segítenünk kell nekik! – mutatott Jirou abba az irányba, ahonnan jöttünk. Rákényszerítettem magam, hogy gondolkozzak.

– Én megnézem, kit támadtak még meg.

Jirou biccentett, az arcán rémület tükröződött. Miért bántják őket? – gondoltam, miközben belevetettem magam a sűrűbe. – Még csak diákok, semmi rosszat nem tettek!

Közben szörnyen védtelennek éreztem magam. A botomat a táborban hagytam, és nem tehettem meg, hogy elveszem egy osztálytársam vagy egy B-s képességét. Azonban nem tudtam megkülönböztetni, hogy melyik erő tartozik egy B-s diákhoz, és melyik egy gonosztevőhöz, még ha a saját osztályoméit ismertem is. Jobb híján Shigaraki képességét vettem el, de ezzel vigyáznom kellett.