Két titok

n e g y v e n ö t

Egy nagy csapat rendőr is csatlakozott hozzánk. Őket leszámítva körülbelül harmincan lehettünk, hősök és diákok.

Nyolc harmincat ütött az óra, amikor úgy határoztak, eljött az idő. Az egyik hős előrelépett, és, szerintem elég hülye módon egyszerűen felcsengetett a házba.

A következő pillanatban egy óriási szörny rontott ki a kapun.

– Áh! – kiabáltak azok, akiket elsodort. Én valamivel távolabb álltam, így nem esett bajom. A többiekkel ösztönösen siettünk a szétszóródott rendőrök és hősök segítségére, elkaptuk őket a levegőben és a leérkezés előtt.

Futólag rápillantottam arra a dologra, ami kirontott. Valamiféle Noumunak tűnt első pillantásra, de lehetett egyszerű gonosztevő is. Most a hozzá képest aprónak tűnő rendőröket próbálta eltiporni. Ryukyu, az egyik hős sárkánnyá változott, úgy támadt vissza, s az utca hamarosan óriási alakok küzdőterévé változott.

– Befelé! Aki nem harcol, menjen be! Koncentráljunk a célra! – üvöltött apa. Úgy tűnt, teljesen belefeledkezett a harcba, és minden mást a kötelesség mögé állított. Csodáltam őt ezért.

De nem volt idő filozofálni. Teljes erőmből rohanni kezdtem sok más emberrel együtt. A kétszárnyú ajtót vettük célba, amely az egyetlen bejárat volt az épületbe.

Egy hosszú, fehér folyosóra jutottunk. A többiek rohantak tovább, de én egy pillanatra megálltam körülnézni.

Nighteye hirtelen lefékezett, és egy kis fülkében, ami a falból nyílt, feltárt egy titkos ajtót. Három gonosztevő várt minket a túloldalon, de két hős lerendezte őket. Mi lerohantunk a lépcsőn, ami egy sötét pincefélébe vezetett. Úgy tűnt, az előrébb haladó Eijirou és Midoriya vertek szét egy falat, amit akadályként felhúztak. Ám ekkor megingott a lábam alatt a talaj és a betonfolyosó megcsavarodott.

Éppen csak, hogy meggyőztem magam, hogy nem egy régi Nintendo-játékba kerültem bele, hanem a valóságot látom, újra megremegett a padló. Egy újabb folyosó keletkezett alattam, és mielőtt elkaphattam volna valamit, vagy egyáltalán felkiálthattam volna, belezuhantam.

Önkéntelen sikítás tört fel belőlem, de hamar földet értem, úgy festett, csak két emelett között nyílt egyfajta átjáró, ami persze azonnal be is zárult, ellehetetlenítve a visszajutásomat.

A talpamra érkeztem, de az eséstől a földre zuhantam. Apró kavicsok sértették fel az ujjaimat, amelyeket nem védett a kesztyű.

Amint elcsitult a mozgó beton zaja, ráébredtem, hogy teljes némaság vesz körül.

Elszakadtam a többiektől és egyedül maradtam.

RIP Ash. De figyu, nem akarok veled együtt meghalni. Szóval szedd össze magad légy szíves, nézz körül legalább vagy valami.

A Hang szavai nyomán – ez nem kerülte el a figyelmemet – fordult körbe a tekintetem. Valamiféle szobában voltam, amely teljesen üres volt, csupasz falai szürkék, és egyetlen, kis ajtó törte meg az egyhangúságot.

Feltápászkodtam és megpróbáltam az ajtót. Könnyedén kinyílt, túlságosan is könnyen. Vajon miért történt mindez? Puszta véletlen, vagy akar tőlem valamit a Hassakai? Ha igen, akkor mi a csudát, ha még csak nem is ismerem őket?

Megmarkoltam elővont botomat, készen arra, hogy bármelyik pillanatban lesújtsak vele. Gyorsan ellenőriztem a képességeket, de még ötszáz méteren belül éreztem a csapatomét, tehát tényleg nem zuhanhattam sokat. Ami viszont aggasztó volt, hogy nem egy másikat is érzékeltem. Apró kis fénypontok az éterben, itt a valóságban pedig gonosztevők, akik valahol a folyosók mélyén, itt, ebben a végeláthatatlan labirintusban rejtőznek...