Két titok

t i z e n e g y

Csak egy fekete villanást láttam, semmi többet. Aztán azt, hogy apa a szörny elé veti magát, és a szalagjaival körbefonja a nyakát. Egyetlen másodpercig jó ötletnek tűnt – aztán a szörny könnyedén eltépte a szalagokat, én pedig, én ostoba, tehetetlen, teljes mértékben felesleges szamár nem tettem mást, csak döbbenten-ijedten figyeltem, ahogy a szörny megragadta apa fejét, kifordította a karját és azzal a lendülettel arccal előre a betonnak vágta.

Látod? Ezt kapta cserébe, hogy próbált megmenteni téged. Nem éred meg.

Artikulálatlan sikoltással lövöldözni kezdtem a csóvákat a szörny felé, de azok egyszerűen lepattannak róla. Nem érdekelt már Todoroki, a szokott önzésem megint feltört, elvettem a képességét és egy nagy adag jeget és tüzet zúdítottam az arcába, de mikor a füst eloszlott, csak annyit láttamm, hogy egy kicsit itt-ott megpörkölődött. Tehetetlen voltam. De komolyan végig akarom nézni, ahogy apát...

A kékhajúra rontottam, mielőtt védekezhetne, és egy jégoszloppal a középen álló szökőkűtnak löktem és odaszegeztem.

– Parancsold meg neki, hogy engedje el!

Nem láttam az arcát a kéz miatt, de mintha elmosolyodna. – Bocsáss meg, húgom, de nem tehetem.

– N-ne nevezz így! És igenis megteheted! Különben élve égetlek el, most azonnal.

Az utolsó mondatot nem én mondtam. Hanem a Hang. Döbbenten konstatáltam, miután elhagyta a számat. Én nem akartam ezt mondani. A Hang valahogy rávett.

De igazam van, nem?
Amúgy meg, bocsi, Ash, de egy hozzád hasonló kis picsogó senkivel nem nyerhetünk. Ide én kellek.

Micsoda?

Zavart voltam. Nem láttam tisztán. Már megint az történik, mint a gyakorlaton? Meginogtam, kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat. Nem. Apa tévedett. Nem izgultam, sőt. Egyetlen pillanatra hűvös magabiztosság öntött el. Minden elnémult körülöttem. Hallottam a fülemben a vér dobolását, de nem éreztem úgy, mintha az a szív enyém lenne.

Nem ájulhatok el. Mi történik velem?

Kapaszkodj, Ash!

•~•~•

Zavaros álmaim voltak. Árnyak kúsztak be az elmémbe, majd nyomtalanul eltűntek. Egyedül voltam egy fekete füstgomolyag közepén. A Hang nevetését hallottam. Újabb kép. A kék hajú férfi – vagy fiú? – beszélt hozzám, de én nem hallottam. Olyan volt, mintha a víz alól néztem volna. Aztán egy nő is mellette termett. Furcsa módon az ő alakja tiszta volt. Úgy nézett ki, mint anya azon az egyetlen fotón, amit apa megtartott róla. Sötétkék, puha, hullámos tincsek, világoskék garbó, ceruzaszoknya. Kedvesen mosolygott, a szeme körül nevetőráncok húzódtak. A kezét nyújtotta felém. Meg akartam ragadni, de ahogy felemeltem a karom, úgy éreztem, valami hátrahúz, bele a sötétségbe.

•~•~•

Mikor végre kinyitottam a szemem, egy aggódóan felém hajoló arcot láttam. Eijirou. Összerezzentem, és azonnal rendeztem az arcvonásaimat. Bizonyára olyan arcot vághattam, mint valami...

Ekkor tudatosultak csak bennem a történtek.

– Eijirou...? Hol, mit...?

– Hála az égnek, hogy jól vagy, Ash-san! – A fiú fullasztó ölelésbe zárt. Még mindig a hősruhája volt rajta, ami miatt máskor biztosan zavarba jöttem volna, de most még túl kába voltam.

Körülnéztem. Még mindig az USJ-ben voltunk, de a gonosztevők szőrén-szálán eltűntek. A harcra viszont több jel is utalt – repedések, kőtörmelék, jégdarabok. Valamint a balomon, a szökőkút másik felén egy hatakmas kőfal magasodott, ami addig biztosan nem volt ott. 

– Apa! – jutott eszembe. Utoljára akkor láttam, mikor az a nagydarab, kék szörny...

– Kórházba vitték. Semmi baj. Hamarosan jobban lesz – nyugtatott Eijirou. – Téged is vinni akartunk, de senki nem mert megmozdítani.

Rövid hallgatás után hozzátette: – Elájultál, de mintha... Valami sokkot kaptál volna. Rángatóztál és mintha feketén habzott a szád. De biztos csak képzelődtem – rázta meg a fejét, és végre elmosolyodott. – Mindegy is, az a lényeg, hogy most már jól vagy.

Fekete hab? A gondolataim azonnal a Hang irányába fordultak. Mióta felébredtem, még nem szólalt meg, de most ő is magához tért.

Na végre, hogy eszedbe jutottam!

Ohh? – lepődtem meg.

Pff...

Úgy tűnt, egyelőre duzzog, így annyiban is hagytam a dolgot. 

Kiderült, hogy közben megjelent All Might meg pár tanár, és sikerült legyőzniük a gonosztevőket, ám néhányan elmenekültek. Elvittek a kórházba, megvizsgáltak, de semmi szokatlant nem észleltek. Beengedtek apához is – még nem ébredt fel, de az orvos szerint jól lesz. Sok csontja roncsolódott, de izmok vagy fontosabb szervek szerencsére nem.

Amíg apa kórházban volt, Mic-ojisannál laktam. Az iskolában rendkívüli szünetet rendeltek el. Gondolom, azt próbálták kideríteni, honnan tudhatták a gonosztevők, hogy ott leszünk.

Hamarosan azonban kiengedték apát a kórházból, és visszamehetett tanítani, így újra be kellett járnunk. Egy heg maradt a szeme alatt – örök emlékeztető az első támadásról.

Senkinek nem szóltam arról, mit mondott a kékhajú gonosztevő (aki szintén elmenekült), bár furdalta az oldalam a kíváncsiság. Miért nevezett a húgának? Mi van anyával? De jobbnak láttam nem okot adni a kérdezősködésre.

– A harcotok még közel sem ért véget – fogadott minket első nap apa egy optimista kijelentéssel.

– Ne már! Még több gonosztevő? – jajdult fel Mineta.

– Ugyanis közeleg a UA Sportfesztiválja!