– Tadaima! – kiáltottam be a lakásba még aznap délután, bezárva az ajtót magam mögött.
– Na, milyen napod volt, Ash-chan? – csendült fel egy vidám hang.
Önkéntelen mosoly kúszott az arcomra. – Hizashi-ojisan!*
A szőke hajú férfi vigyorogva bólintott és ölelésre tárta a karját. Átkaroltam, Hizashi-ojisan pedig nyomott egy puszit a hajamba.
– Okaeri, 'Lia – intett az asztalnál üldögélő apa, aki korábban szabadult el, mint én.
– Nos, várom a beszámolót. Hogy tetszik a UA? Jól viselkedett ez a vénember? – kérdezgetett Hizashi-ojisan. Leültetett az asztalhoz, és elém rakott egy tál tésztát. Hármunk közül egyedül Hizashi-ojisan konyított valamicskét a főzéshez, és mi ketten alaposan kihasználtuk, mikor friss, finom étel volt az asztalunkon, aminek ráadásul még az illata is jó volt.
Yamada Hizashi apa régi barátja volt, osztálytársak voltak a UA-ben. A férfi gyakran vacsorázott nálunk, hétvégente együtt mentünk el ide-oda, és ő tanított meg gitározni is. Olyan volt a számomra, mint egy közeli nagybácsi.
Bár szinte sosem mutatta ki érzelmeit, tudtam, hogy apa is kedveli a mindig vidám, néha talán túlságosan is hangos – de hát ez volt a képessége –, energikus férfit.
– Hát... Kicsit ijesztő – vallottam be.
A férfi felkacagott. _ Így igaz! De úgy hallottam, hogy ez a zsivány – bökött apa felé – jól rátok ijesztett.
– Ev fajnof igav – válaszoltam teli szájjal. Gyorsan lenyeltem a falatot és elismételtem. – Ez sajnos igaz. Rögtön az első napon felmérte a fizikai képességeinket, de most használhattuk a képességünket. – Megborzongtam, mikor visszagondoltam, arra, milyen volt ott állni az osztálytársaim között, egy nyilvánvalóan lopott képességgel.
– Shouta, Shouta – ingatta a fejét Hizashi-ojisan. – Hát szabad így bánni szegény gyerekekkel?
A férfi kifújt egy fekete tincset az arcából, mielőtt válaszolt volna. – Szükség volt rá. Ha valóban hősök akarnak lenni, nem hátrálhatnak meg csupán ennyitől.
Szórakozottan feltekertem egy tésztaszálat a pálcikámra, majd leráztam róla. – Apa... – kezdtem óvatosan, a férfira sandítva. – Te... Miért mondtad annak a fiúnak, hogy... Hogy sosem lehet belőle hős? – kérdeztem vékony hangon.
Hizashi-ojisan döbbenten pillantott barátjára. – Ez komoly?
– Kellett valami, ami lendületet ad neki – válaszolta az egyszerűen.
– Ez olyan, mint amikor a kirúgással fenyegetőztél? – Nem akartam, hogy a hangom vádló legyen. De nem számítottam arra, hogy apám ilyen tanárként.
– Várjunk. Mi a fene történt ma? – kapkodta Hizashi-ojisan tekintetét a két Aizawa között. Inkább megráztam a fejem és visszatértem a tésztámhoz. – Sajnálom, nem akartalak...
– Majd te is megérted, mire gondolok – mondta apa különös arckifejezéssel. Felállt, összekötötte a haját, majd egy futó mosolyt villantva a szobájába ment.
– Tudod, Ash-chan – törte meg az apa távozása után maradt csendet Hizashi-ojisan elgondolkodva –, nem mindennapi apukád van.
•~•~•
A UA izgalmas, rejtélyes hely volt, és a tanárok gondoskodtak róla, hogy egy percünk se legyen magunkba fordulva depressziózni a szobánkban. Persze nekem erre is sikerült időt szakítanom – keveset aludtam, és ha sikerült is elszundítanom pár órára, a szokott rémálmaim látogattak meg: hogy a Hang testet ölt. Bizonyára szörnyen festettem, de ezt senki nem tette szóvá.
Az osztálytársaim is sokfélék voltak, különböző családokból, helyekről jöttek – volt olyan is, akik direkt a UA miatt költöztek a környékre. Egy dolog volt közös bennük: mindenki eltökélten hős szeretett volna lenni.
Eijirou-n kívül nemigen nyitottam mások felé, ő viszont hamar egész kis baráti társaságot gyűjtött maga köré. Ott volt a közelében ülő szőke fiú, Kaminari Denki, a nyurga Sero Hanta, Ashido is gyakran lógott velük. Ami különösen meglepett, hogy Eijirou a kissé ijesztő, folyton dühös Bakugou Katsukival is szót értett, pedig a többiek, engem is beleértve, kerülték őt. Aztán ott volt egy másik csoport, a Midoriya-Iida-barna hajú lány, vagyis Uraraka trió. A lány a mellettem lévő padban ült, de nem igazán beszéltünk. Év elején még barátkozni is próbált, de hamar feladta.
A másik oldalon ülő fiú némileg ideálisabb volt a szótlanságával. Jóképű, okos, ajánlással került be, kétségkívül gazdag. Még a neve is valahogy felsőbbrendűséget sugárzott. Todoroki Shouto. Mintha csak egy mangából lépett volna ki. Néha meghallottam, ahogy a lány osztálytársaim róla beszélnek.
A sorban ott volt még a másik ajánlott, Yaoyorozu Momo. Ha Todoroki volt a tökéletes fiú, akkor ő a tökéletes lány. Hihetetlenül okos volt, a képessége nagyon erős, kedves, mindenkivel jól kijött, és ott voltak persze a kiváló testi adottságai is.
A többi név közül csak pár maradt meg, és nem is tudtam az összeset személyhez rendelni. Asui Tsuyu, Hagakure Tooru, Ojiro Mashiaro.
A tanárok nagy részét már ismertem, még ha nem is személyesen. Midnight már az első órán zavarba hozott. Ahogy belépett, végigjártatta a tekintetét az osztályon, majd ahogy kiszúrt, boldogan összecsapta a kezét. – Ahogy sejtettem, itt van a kis Ashilia! – A nő rámkacsintott. Persze mindenki engem kezdett bámulni – egyes fiúk gyilkos pillantással illettek, és most elbújnom se volt hová. Forró arccal motyogtam el egy hai-t. Legszívesebben belesüllyedtem volna a székembe. A Hang jóízűen kacarászott a fejemben.
Óra után, ebédszünetben Eijirou állt meg az asztalom mellett. – Áh, kipurcanok! Jössz kajálni, Ash-san? Hé, ne vágj már ilyen arcot, annyira nem volt kínos, mikor Midnight rádköszönt – kuncogott a fiú.
– Dehogynem – motyogtam. – Azt hiszem, ma inkább kihagyom az ebédet-
– Ne csináld! Aaash! – húzott fel Eijirou a székről. Bizonytalanul néztem rá.
– De nem inkább a többiekkel akarsz enni...?
– Majd odaülünk hozzájuk. Szerzünk neked új barátokat! – Nem akartam lehervasztani Eijirou arcáról a kedves mosolyt. Így hát beletörődően biccentettem és a fiú után indultam.
•~•~•
A UA-ben nem a diákok hoztak maguknak ebédet. Egy hős, Lunch Rush főzött az egész iskolára, méghozzá kitűnően. A gyomrom mégis gyűszűnyire szűkült annak gondolatára, hogy beszélgetnem kell majd Kaminariékkal. Nem akartam, hogy a többiek esetleg lenézzék Eijirou-t miattam.
A sorban állva egyszerre nyúltam evőpálcikáért a mellettem állóval. Azonnal visszarántottam a kezem. Az ismeretlen fiú összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de nem szólt.
Ami először feltűnt rajta, azok a szörnyen karikás szemei voltak. A második pedig a felhőszerűre zselézett lila haj. A harmadik pedig az egyenruhája vállrészét díszítő két aranyszínű gomb – tehát általánosos.
A fiú elvette a pálcikát, aztán felemelte a tálcáját a tartóról és beállt a tészta-sorba. Én Eijirou mögött maradtam a rizs-sorban. Elgondolkodva meredtem az ismeretlen fiú után.
*Ojisan=nagybácsi
YOU ARE READING
Két titok
Fanfiction[BEFEJEZETT] Abban a világban, ahol az emberek nyolcvan százaléka rendelkezik valamilyen szuperképességgel, természetes, hogy mindenki valami erős, egyedi képességet szeretne. Aizawa Ashiliának ez megadatott, és tönkre is tette az életét. Egyetlen...
