Két titok

h ú s z

Hányni fogok.

Biztosra vettem, hogy így lesz.

Eijirou próbált rávenni, hogy egyek pár falat csokit, vagy igyak valami édeset, hogy visszanyerjem az erőmet, de attól tartottam, hogy ha kinyitom a számat, távozik belőlem a reggelim.

Tizenöt perc szünetünk volt. Eleinte csak ültem a pihenőszobában. Eijirou volt velem, aki, miután feladta, hogy egy falatot is belém tud diktálni, csak ült mellettem. Mindketten hallgattunk.

– Nem kell vécére menned? – szólalt meg hirtelen a fiú. Megráztam a fejem.

– Nem vagy szomjas?

– Nem igazán.

Hátradőltem a székben. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha gyorsan felszaladnék a kommentátor szobájába, ahol apa és Hizashi-ojisan vannak, de elvetettem az ötletet. Nem tűnhetek gyengének.

Pedig az vagy, LOL

Te élő beszédben használtad a lol-t?

Nem tudom, Ash, feltűnt-e, de beszélgetni nem tudsz a fejedben lévő hanggal. A szó szerinti beszélgetés a hanghullámokon alapul.

Mindegy. – Most nem volt kedvem ilyenekről vitázni a Hanggal.

– Asszem, sétálok egy kicsit – ültem fel.

– Menjek veled? – Eijirou kedvesen nézett rám. – Vagy szeretnél egy kicsit egyedül lenni?

– Öhm...

– Akkor én kiülök a lelátóra. – Jó érzés, hogy Eijirou anélkül tudja, mire gondolok, hogy ki kellene mondanom. Bólintottam. A fiú gyorsan megölelt, aztán intett.

– Menni fog! Te vagy a legférfiasabb lány, akit ismerek! Mármint, nem úgy férfias, hanem...

– Értelek – mosolyodtam el. – Köszönöm.

Ez tényleg nagy bók volt Eijirou-tól. Még ha nem is igazán lehet engem a szó szoros értelmében férfiasnak nevezni.

A folyosón sétálgattam. Nem volt kedvem kimenni a lelátóra. Egyedül akartam lenni egy kicsit – de mikor befordultam a sarkon, ez a célom meghiúsult.

Shinsou állt a folyosó másik végén. Tesiruhája fölött egy fekete pulcsit viselt, ami még jobban kiemelte haja képtelen lilaságát. Zsebredugott kézzel álldogált, mint aki vár valakire, de inkább az az érzésem támadt, hogy ő is kiszellőzteti a fejét és élvezi a csöndet.

El akartam menekülni, mielőtt észrevesz, de már késő volt. A fiú rám nézett. Furcsa volt, hogy korábban nem tűnt fel, a szeme is ugyanolyan színű, mint a haja. Pont, mint Eijirou-nak (most, hogy már festeti) vagy nekem.

– Neked nem a pályán kéne lenned? – A hangja nem számonkérő volt, nem barátságtalan, de nem is érdeklődő. Teljesen semleges.

– M-még van egy pár percem.

A fiú biccentett. A falnak támaszkodott, így a pulóvere alaposan megfeszült, ahogy a zsebébe támasztotta a kezét.

– Néztem a Monoma elleni meccsedet.

Ez meglepett.

– Értem. – Borzasztó hülyén hangzott, amit mondtam, de nem tudtam mit válaszolni neki. Szerencsére úgy tűnt, nem zavarta.

– Te jól ki tudod használni az erődet. Én legalábbis úgy látom – tette hozzá, mikor látta, hogy rögtön ellenkeznék. – Mi ketten... Hasonlítunk, nem gondolod?