Két titok

n e g y v e n k e t t ő

– Az összes induló, mind az 1540 együtt fog indulni – jelentette be a szörnyen kialvatlannak látszó vizsgabiztos. – A társadalom telis-tele van hősökkel. És főleg Stain megjelenése óta sokan úgy vélik, csak az igazán nagyoknak kellene szerepet játszaniuk. A hősi cím nem adható olyasvalakinek, aki a jutalomért és elismerésért hajt... Olyanok érdemlik csak meg, akik önzetlenül feláldozzák magukat a többiek érdekében.

Te ilyen volnál?

A vizsgabiztos tovább magyarázta a vizsga szabályait. A gyorsaságunk fog számítani, csupán az első száz induló teljesíti a feladatot. Mindenkinek el kell helyeznie magán három öntapadós kis céltáblát, és lesznek nálunk labdák is, amikkel értelemszerűen a többieket kell eltalálnunk. Három találat – ennyi a cél.

Miután mindenki megkapta a felszerelését, beállítottak minket egy üres térre. Még az utolsó céltábla elhelyezésével voltam elfoglalva, amikor hirtelen hangos puffanás és a többiek álmélkodása ütötte meg a fülem. Előttük szétnyílt egy hatalmas doboz játéktábla-szerűen. Belül többféle környezetet – várost, hegyeket, ipari területet – építettek. Bizonyára baromi drága beruházás volt, de hát a hősöknek mindig jutott pénz.

– Visszaszámlálás indul! – hallatszott egy nagyon-nagyon hangos mikrofonból. – Szóródjatok szét! Öt...

A vizsgázóknak nem kellett kétszer mondani. Egyesek menedéket kerestek, mások a kezükbe vették a labdáikat és azt tervezgették, kire fognak célozni.

– Négy...

Szívesen megkerestem volna Eijirou-t, Itsukát vagy Todorokit a tömegben, de erre nem volt idő. A búvóhelyet keresőkhöz csatlakoztam. Legközelebb a város-szerű rész volt, mindent beleadtam a futásba.

– Három...

Még egy kicsit! Már majdnem elértem a biztonságot nyújtó épületeket. A jobb kezemmel a zsebembe nyúltam és megragadtam az egyik labdát a hat közül. Meglehet, hogy rögtön támadnom kell vele.

Pont akkor ugrottam egy irodaház sarka mögé, amikor a vizsgabiztos egyhez ért. Azonnal lecsapódott mellettem egy labda, tompán puffanva az aszfalton. Megpördültem, egy idegen diákot láttam, aki dobásra emelt kézzel állt nem messze mögöttem.

Vigyázva, hogy ne legyen túl könnyű célpont sem a combomra, sem a derekamra ragasztott céltábla (a harmadik a jobb vállamon helyezkedett el), a fiú nyakára céloztam és elhajítottam a labdát. Elsőre... Nem talált.

A srác röhögött. Éreztem, hogy pír kúszik az arcomra. Más egyelőre úgy tűnt, nem jár erre, de mindenfelől robbanásokat és kiáltásokat hallottam.

Egy pillanatra lehunytam a szemem. Keresnem kellett egy képességet, ami a hasznomra válhatott. Nálam volt a botom, mint a hősjelmezem állandó része, de ha nem osztálytárstól lopom el a képességét... Akkor is kissé csalásnak éreztem. Azzal nyugtattam magam, hogy a célbadobásnál annyira nem fontosak a szupererők.

Találtam egy olyat, ami Fuvallat névre hallgatott. Szerencsém volt: könnyedén oda tudtam navigálni a labdát a céltáblához. A srácnak, aki csak a sípolásra kapta fel a fejét, leolvadt a vigyor az arcáról. Előhúzott egy labdát.

Jobbnak láttam menekülőre fogni.

Gyorsabb voltam, mint a fiú, és a labdája sem talált el. Hamar beugrottam egy ház mögé, ahol találtam egy rejtett sikátort. Ezen végigsurranva egy idegen utcán találtam magam.

Egyelőre nem láttam senkit. Kicsit kifújtam magam, de tudtam, hogy nem pihenhetek sokáig. Csak az első száz versenyző jut tovább, valószínűleg páran már teljesítették is.