Két titok

n é g y

A felvételi vizsgát gyorsan lezavartuk.

Eijirou-val külön arénában küzdöttünk meg a vizsga tárgyát képező fémrobotokkal. Kicsit megzavart, hogy össze kellett hangolnom a támadásaimat azzal, hogy sűrűn váltogattam az elvett képességeket, nehogy durván hátráltassak egy versenyzőt. A Hang ezt persze nem nézte jó szemmel („Mit törődsz velük? Ők az ellenség, ne feledd!”) , de egy idő után annyira kimerültem, hogy egyszerűen nem hallottam meg.

A pontokat azonnal közzétették. Hetvenet sikerült összeszednem, és ezzel pontosan a második helyre, Eijirou elé kerültem.

Nem tehettem róla, a szám széle boldogan felfelé hajlott, mikor megláttam az eredményt.

De büszke vagy magadra! Gyorsan elfelejtetted, hogy ez egyáltalán nem a te érdemed...

Nagyot nyeltem, elvégre a Hangnak igaza volt. Én csak elloptam a képességeket – semmi másra nem voltam képes.

Azonban már késő volt visszakozni.

A levél nem sokkal később érkezett meg. Az, hogy mindkettőnket felvettek, nem volt meglepő a pontszámunk alapján – de a Hang ide vagy oda, Eijirou annyira boldogan ugrott a nyakamba, hogy képtelen voltam nem örülni a helyezésnek.

Shashita és a barátai viszont már kevésbé díjazták a dolgot.

Az igazgatónk büszkén kihirdette, hogy három diák – Eijirou, a másik osztályba járó Ashido Mina és én – is felvételt nyert az iskolába.

– Aha, a kis okostojás. Nem vagyok meglepve. Csalással könnyű bejutni, igaz? – röhögte Shashita fölém magasodva, az ebédszünetben az udvar egyik félreeső sarkában.

– Aztán majd ha kirúgtak, mesélj, milyen volt az ott töltött fél nap – vigyorgott Asata, egy másik srác.

Ösztönösen közelebb húzódtam a falhoz, és segélykérően körbenéztem. De aki látta is, mi történik, nem tett semmit, csak felénk pillantott és folytatta, amit addig csinált. De legalább tudom, hogy igazuk van, mindenkinek igaza van.

Csaltam.

Egy könnycsepp csordult végig az arcomon, de nem Shashita pofonja miatt. A Hang kárörvendően kuncogott a fejemben.

– Már megint bőg! Hogy lesz így belőled hős, hm? Ja, hogy sehogy! – Shashita hangja egy pillanat alatt csapott át jókedvűből gyűlölettel telivé. – Na ide figyelj, Tolvaj. – A fiú a galléromnál fogva magához rántott. Újra megütötte az arcomat. – Ha még egyszer az utamba kerülsz... Ha még egyszer elém merészelsz kerülni valamiben, esküszöm, hogy megöllek.

•~•~•

Z

avartan rángattam lejjebb kínosan rövidnek tűnő sötétzöld szoknyámat. Áprilishoz képest szokatlanul hűvös volt az idő, így még fáztam is miatta.

Eijirou-t vártam az állomáson. Azt ígérte, együtt megyünk majd, de még semmi nyoma.

Úgy döntöttem, még tíz percet várok, aztán elindulok. Végül is igaza van abban, hogy nem lenne jó ötlet velem mutatkoznia, és ezzel elrontani az első benyomást.

Az első napom a UA felső-középben.

A Hang próbálta lehűteni a lelkesedésemet, de ezúttal nem járt sikerrel – túlságosan izgatott voltam.

Összébb húztam magamon a szürke blézert. Keresztbe tettem a lábaim, mikor valami megkocogtatta a vállam.

– Ash-san, én vagyok az! – hallottam a jól ismert hangot.

– Eijirou! – Megfordultam, hogy üdvözöljem a fiút, de meglátva őt, ledermedtem. – A- A hajad...! – hebegtem.

A fiú vállig érő, fekete tincseit pirosra festette, és apró szarvacskákba zselézte. Kedves cápavigyorával túrt bele a hajába, talán még ő sem szokta meg. Az ábrázata hihetetlenül aranyos volt.

– Tetszik? – kérdezte bizonytalanul.

– Persze! – vágtam rá. – Megy a szemedhez. – Nem tudtam megállni, elmosolyodtam.

– Király! Nekem is. Tudod, úgy gondoltam, új suli, új lehetőségek, meg ilyesmi. – A fiú zavartan nevetgélt, de sejtettem, mire gondol. Igyekezett eltitkolni, de emlékeztem, milyen rossz állapotban volt a felvételi előtt. Most viszont úgy tűnt, végre magabiztos.

– Srácok! – hallotunk meg egy magas kiáltást.

Ashido Mina volt az. A rózsaszín lány az évfolyamból, aki szintén résztvett a futóversenyen. Göndör haja felhőként lengte körbe az arcát, félénk ugrándozva szegezte ránk fekete-sárga tekintetét, és fülig érő vigyorral köszöntött bennünket. Az aurája engem is mosolyogásra késztetett volna, ha a Hang nem emlékeztet arra, hogy ezt csak vicsorgásszerűen tudnám megtenni.

– Kirishima-kun! Aizawa-san! Sziasztok! Mondta az igazgató – mármint ugye a régi – hogy ti is UA-esek lesztek, de hittem volna, hogy már itt összefutunk! Ti melyik osztályba kerültetek? Én A-s leszek, természetesen a hősi tagozaton – csacsogta a lány. Egy pillanat kellett ahhoz, hogy felfogjam a szavai értelmét. Meglepett ez az energia, ugyanis a környezetemben mindenki mindent egy-két másodperces késéssel csinált.

– Király! Mi is A-sok leszünk! – lelkesedett Eijirou.

– De klassz! – nevetett a lány. – Szarvaid vannak, pont, mint nekem! – utalt Eijirou új hajára. A fiú mintha enyhén elpirult volna.

– Én már aaannyira izgulok! – Ashido izgatottan ugrált fel-alá, amin nem tudtam nem elmosolyodni. Ashidónak nagyon jó alakja volt, és nem úgy nézett ki az egyenruhában, mint egy szép ruhába öltöztetett csirke, ellentétben velem. Alig ismertük egymást, és mégis olyan kedves volt velünk – hihetetlen.

Egy jó fél óra múlva hármasban álltunk a UA Felső-középiskola impozáns épülete előtt.

Persze nem először jártam itt – apa gyerekkoromban gyakran elhozott, mikor nem volt hová tennie ovi után, így míg az órái véget nem értek, az irodájában üldögéltem. Megismerkedtem sok tanár-hőssel, és az épület nagyját is bejártam már – ezt persze viszont eszem ágában sem volt a leendő osztálytársaim orrára kötni –, mégis fura csomó képződött a gyomromban a hatalmas, kék ajtószárnyakat kitárva, átlépve a küszöböt.

A folyosókon a legkülönbözőbb külsejű és méretű diákok és felnőttek rohangáltak papírokkal a kezükben. A zsivaj így, váratlanul majdnem elviselhetetlenül robbant rám, ezért ösztönösen a fülemre szorított kézzel hátratántorodtam.

– Ash-san, nincsen semmi baj, itt vagyunk. – Eijirou hangja valahogy áthatolt a többi zajon, és eljutott a fülemig. A fiúra néztem: mosolyogva intett, hogy kövessem őt és Ashidót.

Nagyot nyelve indultam utánuk. Az épület hatalmas volt, és, köszönhetően a borzalmas tájékozódási képességemnek, nem egyszer eltévedtünk. Végül egy felsőbbéves útba igazított bennünket, és csakhamar ott álltunk a hatalmas, kék ajtó előtt. Arra számítottam, hogy Ashido fog benyitni – ehelyett Eijirou határozottan előrelépett és lenyomta a kilincset, kitárva az ajtót mindkettőnk új élete felé.