Két titok

h a r m i n c h a t

Elszántan rángattam az ajtó gombját, de egy centi nem sok, annyit se mozdult. Hiába tűnt kissé rozogának ez a ház, a zárak jól működtek. A képesség-gátló kesztyűt nem tudtam levenni, direkt úgy készítették el az ilyeneket, hogy a viselője ne tudja eltávolítani. Az ablak is zárva volt, és mivel egy másik ház falára nézett, arról nem tudtam meg többet, hogy hol vagyok.

Jobb híján leültem a székre és rimánkodtam, hogy kijussunk innen, lehetőleg élve.

Ostobaság volt, hogy segítettem Shigarakinak. Jó érzés volt elolvasni a verset, amit anya hagyott ránk, de mégis, ha Shigaraki nem vág át és a megbeszélt módon találkozunk...

Bár tény, hogy hiába hibáztattam őt. Csak magamnak köszönhettem ezt az egészet. Már a legelején szólni kellett volna a rendőrségnek, most meg engem fognak elvinni. Bakugou a szem- és fültanúja, hogy együttműködtem egy keresett bűnszervezettel. Sőt, ha már itt tartunk, mindenki, aki látott, amikor eltűntem az erdőből. Én magam sem tagadnám le a tényeket. Megérdemlem, bármilyen büntetést kapok is.

A szívem elnehezült erre a gondolatra. Ha ki is szabadulunk innen, csak csalódott és dühös arcok fognak várni. Annyira talán nem is kell siettetni.

Fel akartam vidítani magam azzal, hogy sokan ennél jobban nem utálhatnak, tehát teljesen mindegy, mit csinálok. De „ők megmondták”, hogy csak egy gonosztevő vagyok. Ez a gondolat pedig jobban fájt, mint egy késszúrás.

Valami isteni jelnek vegyem az eseményeket, hogy fel kéne csapnom gonosztevőnek? Vagy ez az egész életem egy büntetés, amit egy korábbiban elkövetett bűn miatt kapok? A gondolataim teljesen összekeveredtek, folyóssá váltak, hullámozni kezdtek az apró szobában. Ebből a letargikus állapotból egy hirtelen, odalentről érkező hangos robbanás szakított ki.

Bakugou elszabadult?

– Micsoda vicc! – hallottam a fiú kiáltását a fadeszkákon keresztül. Gyorsan lehajoltam, hogy jobban halljam az odalent zajló eseményeket.

– Mindig is csodáltam All Might-ot – folytatta a fiú. – Bármit is mondotok, idióták, semmi sem fog ezen változtatni.

Mi történhetett? Mire próbálhatták rávenni Bakugou-t?

Hiába nyomtam neki a fülem a padlónak, egy ideig csak érthetetlen susmorgást hallottam. Mintha a bátyám beszélt volna, és Bakugou. Valószínűleg veszekedtek.

Még jobban a deszkáknak simultam, hátha ki tudok venni egy-két dolgot.

Nem volt jó ötlet, ekkor ugyanis felrobbant a ház.

Annyi maradt meg, hogy felszakadt a padló, én elrepültem, aztán bevertem a homlokom, és kész.

Zúgó fejjel tértem magamhoz nem sokkal később. A kezemet sípoló fülemre szorítottam, úgy próbáltam feltápászkodni a fa- és vakolat darabok közül. Pislogva néztem körbe.

A ház egyik fele teljesen megsemmisült. Kiláttam a bejáratra, ahol hősök – hősök! – harcoltak a Szövetség tagjaival. Bakugou is ott volt. Apát nem láttam, de All Might, Mount Lady, a Kiscicák és néhány hasonló hős jelenléte megnyugtató volt. Valahogyan mégis ránk találtak.

Integetni akartam a hősöknek, hogy hahó, vigyetek le innen, fáj a lábam, de ekkor furcsa érzésem lett. A bensőmből indult, valami feljött, és fekete zselészerű anyagot köptem, aminek a nyomában mintha az egész testem elmállott volna.

Néhány így töltött, borzasztó másodperc után egy egészen más helyszínen kötöttem ki.

Térdre érkeztem, ami nem tett jót a sérült lábamnak. A tenyeremet is sikeresen lezúztam az apró kavicsokon. Nem tudtam teljesen feltápászkodni, csak a földön ülve, szánalmas pozícióból szemlélhettem az eseményeket.

Nagyjából Bakugou és a Szövetség tagjai mellé érkeztem. Előttünk egy idegen férfi állt, akinek nem volt arca, gallérját csövek alkották. A bátyám előtte térdelt.

Mi ez?

– Megint elbuktál, Shigaraki Tomura – szólt a férfi, előrenyújtva a kezét. – De ne csüggedj. Még rengeteg esélyed lesz helyrehozni a dolgokat. A fiú... Azt gondoltad, értékes gyalog lesz belőle. A testvéred... – Bár a férfinak nem volt szeme, mégis olyan érzésem volt, mintha rám nézett volna. – Ígéretes. Szóval próbáld újra. Ezért vagyok itt neked. Mindez érted van.

A bátyám arcát nem láttam, de a válla leereszkedett. Szomorú? Szégyelli magát? Megkönnyebbült? Egyáltalán ki ez? Mi közük vagy egymáshoz?

Mielőtt komolyan elgondolkozhattam volna bármelyik kérdésen, All Might rontott rá az arc nélküli férfira.

Az könnyedén kikerülte az első ütést, közben szavaival hergelte a férfit.

– Alig öt kilométerre vagyunk a bártól, és harminc másodpercedbe került, hogy ideérj. Lelassultál, All Might.

Szóval öt kilométer. Továbbra sem tudtam megállapítani, hol lehetünk pontosan. Magunk körül épületeket láttam, de mi egy üres töltésféleségben voltunk.

All Might újra támadt, és most az ellensége sem vette olyan könnyedén. Óriási légrobbanással sújtott le, ami minket is arrébb lökött. A sérült lábamnak valami nekivágódott, a fájdalomtól csillagokat láttam. Az oldalamon hevertem, a fél látóteremet betöltötte egy ájult test (valószínűleg Dabié), tehetetlen voltam és kiszolgáltatott. A Hang után kiáltottam, de ugyanolyan néma maradt, mint az elmúlt pár órában.

– Shigaraki Tomura! – kiáltott rá a továbbra is bénult fiúra az arcnélküli férfi. – Fogd őket és menekülj!

A helyzete valóban nem tűnt rózsásnak – ezek gondolkodtam, és csak némi késéssel jöttem rá, hogy tulajdonképpen rólam és Bakugou-ról beszél. Micsoda? Nem! Nem vihetnek el magukkal!

Összeszedtem minden megmaradt erőmet. Ebben az ereimbe robbanó adrenalin is rásegített, elvégre szó szerint a túlélés volt a tét. Feltápászkodtam, igyekezve, hogy a sérült lábamat ne nagyon terheljem meg. Valami kőnek támaszkodtam neki. Álló helyzetből jobban átláttam a terepet, megpillantottam a rémült, dühös Bakugou-t is, amint kétségbeesetten keresi a kiutat. Azt éreztem, amit ő. Nem érdekelt már, milyen büntetésben lesz részem. Haza akartam jutni, és kész.

Körém és a fiú köré az a fekete massza kúszott, amivel a házból teleportáltunk ide. Talán Kurogiri portáljának egy változata lehet? Próbáltam elhessegetni, kikerülni, de nem segített. Shigaraki felém indult. Nem, nem megyek el velük!

Már kezdtem pánikolni a massza miatt, ami megállíthatatlanul kerített körbe, egyre szorosabban, amikor egy közeli téglafal felrobbant és valami kirepült mögüle.

Elsőre fel sem fogtam, mit látok. Midoriya, Iida, Eijirou és Shinsou kapaszkodott egymásba a levegőben. Utóbbi két fiú a karjával hadonászott.
Mi....?

– Gyerünk, Depresszió – rohant oda hozzám Bakugou. – Valamiért a te áruló seggedet is meg kell, hogy mentsük.

A fiú választ sem várva megragadta a karom és egy óriási robbantással a levegőbe taszított minket. A fekete masszának esélye sem volt. Tökéletes ívet leírva kaptuk el a fiúk kinyújtott kezét.

Shinsou magához rántott, és a másik kezével is belémkapaszkodott, nehogy leejtsen. Mellettünk Eijirou ugyanez tette Bakugou-val. Hatosban repültünk tovább, magasan a talaj felett, ahová ha leesem, biztosan végem, a lábam üvöltött a kíntól – mégis, Shinsou lila tekintete, ami megkönnyebbülést sugárzott, megnyugtatott. A fiúba kapaszkodtam, és hagytam, hogy a lendület vigyem tovább bennünket.