Két titok

h a r m i n c h á r o m

Apa azzal kezdte a támadást, hogy eltörölte a képességem, egy pillanatra elterelve ezzel a figyelmem. A fáslijait a bot köré próbálta tekerni, hogy kirántsa a kezemből, de az utolsó pillanatban hátratáncoltam. Megpróbáltam úgy támadni, ahogy mutatta, előreszúrva a bottal, ám apa könnyedén megragadta és elfordította, majd ugyanazzal a lendülettel a földre taszított.

– Au! – huppantam a fűre. A bot tompa puffanással landolt mellettem. – Ezt még gyakorolni kell – sóhajtottam.

– Ne aggódj, általában beletelik egy-két évbe, míg valaki rendesen elsajátítja egy segédeszköz használatát – mondta apa, miközben felsegített. – A héten annyira szeretném megtanítani, hogy legalább alapszinten meg tudd védeni magad. De a későbbiekben külön is foglalkozhatok veled.

– Nem kell, így is alig van szabadidőd – ráztam a fejem, de apa csak a szokott, kifejezéstelen arcával nézett rám.

– Tudod kell harcolni, 'Lia. Egyszer még az életed múlhat rajta. – Visszaadta a képességem és magához húzta a fáslijait. – Folytassuk.

•~•~•

Mint kiderült, csak az első napon főztek nekünk vacsorát a Kiscicák (akik immár teljes létszámmal képviseltették magukat), innentől ránk volt bízva a dolog. Csakhamar Eijirou mellett találtam magam, hagymát pucolva. A fiú lelkesen magyarázta az edzése részleteit és engem kérdezgetett az enyémről.

– Kész vagytok már? – mordult ránk Bakugou. – Ne dumáljatok, hanem dolgozzatok!

A fiú kivette a kezünkből a tálat a már megpucolt hagymákkal és felhúzott orral elvonult.

– Ne legyél már ennyire rosszkedvű! – kiáltott utána Eijirou vigyorogva, de én nem szóltam. Miért ennyire bunkó? Miért kell semmibe venni a többi embert? Miért ilyen, és Eijirou miért kedveli ennek ellenére?

Miért féltékenykedsz? – utánozott a Hang gúnyosan.

A szám belsejébe haraptam, hogy észhez térítsem magam. Mi a franc bajom van?

A dühömet elsősorban a hagymák szenvedték meg.

Miután az osztálynak közös erővel sikerült összeraknia valami curry-re hasonlító, de ami még fontosabb, ehető masszát és kiosztottuk az adagokat, apa mellé huppantam le a fapadra. Gyerekes sértettség fortyogott bennem Eijirou iránt, aki egész este Bakugou-t kergette. A fiú úgy tűnt, megbántódott miattam, de nem ment oda hozzám, hanem beült Kaminari mellé. A B-sekkel az indulás óta nem találkoztunk, noha apa azt mondta, a szállásuk a közelben van, így Itsukára sem támaszkodhattam.

Apa meglepetten felvonta a fél szemöldökét. – Összevesztetek? – intett a fejével Eijirou felé.

– Nem, dehogy – legyintettem, és lapátolni kezdtem magamba az ennivalót, mielőtt a férfinak eszébe jutna kérdezősködni.

A hangulat jó volt, egy igazi, klasszikus osztálykirándulásét idézte: egyesek a lobogó tábortűz körül üldögéltek, mások a fapadoknál beszélgettek, innen-onnan nevetés harsant. A levegőt megtöltötte a füst és a curry illata, a sötét ég csak halványan látszott, elnyomta a tűz világossága.

Apa velem ellentétben inkább csak csipegetett az ételből. Tény, hogy nem volt olyan jó, mint Hizashi-ojisan főztje.