Két titok

n e g y v e n h é t

Eltelt az egész hétvége anélkül, hogy érdemben töltöttem volna időt másokkal. Főként csak ültem a szobámban, olvastam vagy gyakoroltam a gitáromon. A telefonomat be sem kapcsoltam. Eijirou egyszer átjött, de nem igazán beszélgettünk. Egyetlen ember társasága hiányzott, apáé, de ő felém se nézett. Valószínűleg elege van belőlem.

Hétfő délután el kellett mondanom a hősöknek, hol találkoztam Erivel és hogy vittem őt a többiekhez. Oda Hizashi-ojisan vitt el, és hazafelé néhány perces néma kocsikázás után megszólalt. A mindig vidám férfi ezúttal szokatlanul komor volt.

– Apukád többször is hívott.

– Nem néztem a telefonom.

Hizashi-ojisan arrébb tolta a sebváltót, majd picit hátradőlt és felsóhajtott. – Ash-chan, tudod, Shouta nekem azt mondta, úgy érzi, haragszol rá valamiért, ezért nem mert zavarni. Így van? Mert ha igen, akkor szeretne veled kibékülni...

– Nem haragszom rá. – Lerúgtam a cipőmet és felhúztam a lábamat az ülésre. Átkaroltam a térdem és kibámultam az ablakon. – Csak... Egyedül szerettem volna lenni.

– Hazavigyelek?

– Nem, menjünk a koleszba.

Az út többi részét némán tettük meg.

Amikor beléptem az épület ajtaján, a lépcső felé akartam indulni, de hirtelen rájöttem, hogy elővigyázatlan voltam. Majdnem az egész osztályom a nappaliban ült, mint általában tették esténként, én meg belesétáltam.

Arra számítottam, hogy mindenki morogva elfordítja majd a fejét, ami a logikus reakció lett volna azután, hogy milyen goromba voltam velük. Legnagyobb meglepetésemre ehelyett Ashido nevetve integetett.

– Ash-chan, te is játszol velünk? – lengette meg a kezében tartott kártyákat.

– Ash-san? – fordult hátra Eijirou, és megvillantotta szokásos cápavigyorát. – Gyere, te le tudod nyomni szkanderban ezeket a balfékeket! – mutatott Kaminarira és Seróra, akik vörös arccal próbálták egymás öklét az asztalra lökni.

A konyhában főzőcskéző Todoroki biccentett egyet és halványan elmosolyodott.

Dermedten álltam az ajtóban, néztem az osztálytársaim mosolygó arcát. Mégis miért kedvesek velem? Hirtelen sírhatnékom támadt.

Ne, ne, légyszi...

– É-én...

– Osztok neked is – mondta Yaoyorozu, én pedig nem tudtam ellenkezni. A testem szinte magától mozgott, leült a kanapéra a többi lány közé, akik mind otthoni ruhában és felkötött hajjal voltak. Jirou a kezembe nyomta az én paklimat, és ez volt az a pillanat, amikor a vastag var, ami addig beborított, felszakadt, az üvegkalitkán repedés keletkezett, és újra képes voltam sírni. Reméltem, hogy nem csak átmenetileg, de egy picit legalább boldog voltam.

•~•~•

Másnap osztályfőnöki előtt félrehúztam apát és szorosan megöleltem. A férfi meglepődött, de utána megsimogatta a hajamat és álmosan elmosolyodott.

Órán nagy eseményt jelentett be:

– Iskolai fesztivált fognak rendezni.

– Micsoda? Máris? – ámuldoztak a többiek.

– A Sportfesztiválon a hőstagozatosok ragyognak, ilyenkor pedig a többi – az általános, a támogatói és a business – tűnhet ki.