Két titok

h a r m i n c

Mire a rendőrség megérkezett, sikerült feltennem az ártatlanság maszkját. Midoriyát kikérdezték – mint kiderült, ő volt az, akit Shigaraki még felkeresett –, de minket elengedtek a többi járókelővel együtt. A pláza körül még órákig járőröztek, nyomokat kerestek, hogy hová tűnhetett, a híradósok a helyszínre siettek, míg én feltűnésmentesen hazaslisszoltam.

A torkomat el-elszorította a bűntudat. Ezzel én is bűntársa lettem a Gonosztevők Szövetségének? Tulajdonképpen bújtattam egy körözött személyt. Megszegtem a törvényt, csakis a kíváncsiságom miatt. Fogalmam sem volt, hogy leszek képes így az apám szemébe nézni. Azzal nyugtattam magam, hogy amúgy se tudtak volna meg tőlem semmi fontosat, Shigaraki nem árulta el, hol van a főhadiszállásuk vagy ilyesmi. De mégis... Egyrészt szörnyű volt belegondolni abba, mi lesz, ha kiderül mindez, másrészt hajtott a vágy, hogy többet tudjak meg anyáról. Sajnos nem jegyeztem meg Shigaraki betűit, és utólag nem is bánom, hogy nem fotóztam vagy másoltam le őket, így nem maradt konkrét tárgyi bizonyíték arról, hogy találkoztunk. De hazaérve azonnal megkerestem a papírt. Egy darabig nézegettem, majd gondosan a pulóverem belső zsebébe rejtettem, egy kisebb vízálló tasakba téve. Jobbnak láttam megfogadni Shigaraki tanacsát, miszerint tartsam mindig magamnál.

– 'Lia! – hallatszott apa hangja az ajtó nyílása után. Fejhallgató volt rajtam, de nem volt bekapcsolva. Eredetileg ürügynek szántam, hogy ne kelljen kimennem a szobámból, amíg csak lehet, de most mégis levettem és üdvözöltem apáékat.

Hizashi-ojisan is eljött. Mikor meglátott, a karjába zárt és addig dörzsölte a hajamat, amíg teljesen össze nem kócolta. Nem toltam el magamtól a férfit. Jólesett az ölelése, biztonságban éreztem magam benne.

Végül csak elszaladtunk egymástól. Apa egy pillanatig csak nézett rám, aztán a vállamra tette a kezét és ennyit mondott:

– Örülök, hogy nem esett bajod.

Nem tudtam mit válaszolni. Apa letelepedett az asztalhoz, Hizashi-ojisan pedig a konyhában kezdett tevékenykedni. Jobb híján én is leültem apa mellé, bár reméltem, hogy nem épp kettesben szerettek volna lenni.

– Amint meghallottuk, mi történt, siettünk haza. Persze ez nem azonnal volt, csak a híradásokban láttuk, nem szólt nekünk senki korábban. Persze iskolán kívüli tevékenység alatt nem is mi vagyunk a felelősek értetek – vagyis érted igen, Ash-chan, de te ugye különleges eset vagy –, de akkor is az iskolához kapcsolódó ügy – hadarta Hizashi-ojisan, miközben áttúrta a konyhaszekrényünket. – Nem tartotok ti semmi rendes kaját? Mégis mit esztek, amikor nem vagyok itt? Mindegy, szóval elég durva, hogy Shigaraki Tomura feltűnt. Ugye nem téged keresett, Ash-chan? – fordult hátra hirtelen.

Nemet intettem a fejemmel. Mindent beleadtam ebbe az intésbe, hogy a lehető legmegyőzőbb legyen.

– A rendőrség velünk, UA-s tanárokkal is megosztotta a jelentést. – Apa előszedett egy hajgumit és összekötötte a haját. – Shigaraki célpontja valószínűleg All Might, abból ítélve, amit Midoriyának mondott.

– És mit fogtok tenni? – kérdeztem. Eszembe jutott, mi van, ha minden diákot lakat alá zárnak. Akkor bizonyára kiderülne, ha Shigaraki meg akar látogatni. A gondolatra libabőrös lettem. Nem, jobb ezt titokban intézni, és a sírba vinni magammal.

– Még nem tudjuk. Egyelőre az edzőtáborra koncentrálunk.

– Lassan te is nekikezdhetsz a készülődéshez, Ash-chan. – Hizashi-ojisan instant tésztákat (rameneket, sobákat vegyesen) vett elő, külön gyűjtötte a kis műanyag zacskókba töltött szószt és fűszereket. Vizet tett egy nagy fazékba, majd amikor felforrt, beledobálta a száraz, négyzet- vagy poháralakú tésztaadagokat.

Bólintottam, bár ezt a nekem háttal álló férfi nem láthatta. Apára néztem, aki elgondolkodva piszkálta az asztalt. Egy kívülállónak idilli családi estének is tűnhetett volna a jelenet, de a hangulat inkább nyomott volt.

Hizashi-ojisan jó huszonöt perc múlva kimerte a tésztát, aztán a szószokat összeöntögette és egy kis tálkában tette le elénk.

– Kösz, Hizashi. – Apa arcán a mosoly halvány árnyéka látszott, ahogy a férfira nézett. Elkaptam róluk a tekintetem és úgy tettem, mint aki valami szörnyen érdekeset fedezett fel a zokniján.

Még korábban megterítettem. Mindenki szedett a tésztamixből, és locsoltunk rá a szószból. Elmotyogtunk egy Itadakimasu-t, és hozzáláttunk a vacsorához. A soba nem főtt ki teljesen, a szósznak pedig furcsa íze volt, de nem zavart. A miénk volt, a mi kis – majdhogynem – családunké.

Ehhez képest nem gondolod, hogy kicsit sokat hazudsz ennek a "családnak"?

•~•~•

Másnap összepakoltam. Ruhát, pár mangát, tisztasági holmikat vittem, és természetesen a papírt a betűkkel. Abban kételkedtem, hogy Shigaraki az edzőtábor alatt akar velem találkozni, de lehet, hogy közvetlenül előtte vagy utána, mondjuk mikor letesz a busz a suli előtt. Minden holmim belefért egy sporttáskába. Apával együtt mentem ki hajnalban az iskola elé. A többiek már ott voltak, Eijirou vidám integetéssel üdvözölt, nem messze az osztályomtól pedig megpillantottam az érkező B-seket.

– Ash-san, Aizawa-sensei!

Apa felém biccentett, aztán ment, hogy megbeszéljen valamit Vlad-senseijel.

A másik osztály felől Itsuka kiáltott felénk. – Helló! Ash-chan! Jó látni titeket, A osztály!

– Hogyan? Néhány A-snak extra órái lesznek? Ez azt jelenti, hogy egyesek megbuktak?! Hmm? Hát nem furcsa?! – Itsuka tarkón vágta az őrült módjára üvöltöző és nevetgélő Monomát. Az osztálytársaik arckifejezéséből ítélve ez mindennapos dolog volt náluk.

A beszélgetést a busz érkezése és Iida fontoskodása szakította félbe. – A osztály, erre! Ne lökdösődjetek! Mindenki szálljon be a buszba és foglalja el a helyét! Tegyétek a csomagotokat az ülések feletti tárolókra, de vigyázzatok, hogy ne essen le menet közben!

– Hé, Kirishima, ülünk egymás mellett? – bökte oldalba Kaminari Eijirout. A fiú kérdőn pillantott rám, de mosolyogva bólintottam. Persze szívesen ültem volna mellé, de nem akartam rajta lógni, leszünk együtt eleget a táborban. Todorokit kerestem a tekintettemmel, de már leült Tokoyami mellé. A többiek is sorban elhelyezkedtek, egyvalaki mellett volt még egy szabad hely: Bakugou.

Felsóhajtottam. Érdekes lesz ez az út is.