Két titok

h a r m i n c e g y

Bakugou bedugott fülessel puffogott az ülésén, egyelőre nem sok vizet zavart. Én sikeresen elfelejtettem elhozni a sajátomat, így a gondolataimba temetkeztem és fél füllel a többiek beszélgetését figyeltem. Jó húsz percig csak bámultam ki a fejemből, amikor egyszer csak a "Shinsou" szó ütötte meg a fülem.

– Igen, kíváncsi vagyok, mit csinált  Shinsou-kun – mondta éppen Midoriya Iidának.

– Miért, mi történt? – hajolt át az ülésen Ashido.

– Láttuk Shinsou-kunt, ahogy Aizawa-senseijel megy a folyosón – felelte a fiú magukra és Todorokira mutatva. A hangja kicsit fojtott volt, és előre pislogott, de nem úgy tűnt, mintha apa meghallotta volna.

– Aizawa-san, te sem tudsz semmit? – Összerezzentem Hagakure kérdésére. Gyorsan megráztam a fejem. Shinsou? Apával? Elhatároztam, hogy amint a táborba érünk, kifaggatom a férfit.

– Hmm, kár – sóhajtott a láthatatlan lány és hátradőlt az ülésen, majd rögtön felsikított. – Mina-chan, ne ide dobált a szemeted!

– Nem is tettem oda! – közölte sértődötten Ashido, mire Hagakure felmutatott egy csokispapírt. Midoriya felkiáltott és valamit mutatott a fiúknak odakint, és a beszélgetés el is terelődött.

Elgondolkodva piszkáltam a szoknyám szélét, mikor Bakugou meglökte a karom, ahogy kihúzta a fülhallgatót a füléből. A fiú azzal a lendülettel ráüvöltött Hagakuréra, hogy ne sivítozzon már. A lány sértődötten összefonta a karját, de nem szólt vissza.

Rossz lett a szájízem a jelenettől. Bakugou-nak senki nem mer ellentmondani? Hogy jön ő ahhoz, hogy ránkparancsoljon?

És hogy jössz te ahhoz, hogy megtiltsd ezt neki? A csaj tényleg idegesítő, amúgy is, honnan tudnád te, mit szabad Bakugou-nak és mit nem?

Elismertem a Hang érveit és inkább elfordítottam a fejem.

Körülbelül egy óra múlva a busz lefékezett, gondoltam, megállunk pihenni egy kicsit. A holminkat az üléseken hagyva sorban kiszálltunk a járműből. Feltűnt, hogy a B-sek busza nem állt meg.

Egy széles kanyarban voltunk, egyfajta fennsíkon. A szalagkorlát mögött végtelen erdők és hegyek. Rajtunk kívül csak egy magányos autó volt, amerre csak a szem ellátott.

– Miért álltunk meg itt? – fordultam apához kíváncsian.

– Hamarosan meglátod – felelte a férfi.

A kocsi ajtaja kinyílt és két nő szállt ki rajta. Az alacsonyabbiknak barna bubifrizurája volt és piros-sárga hősruhája, a magasabb szőke volt és kék ruhás. Szépek voltak, körülbelül harmincévesek.

– Hello, Eraser! – szólt a szőke. – Rég nem találkoztunk.

Apa biccentett a nőnek.

Ekkor mindkét idegen hős – mert bizonyára azok voltak – furcsa pozícióba vágta magát. Elharsogtak egy kis rigmust, és kikáltották, hogy ők a Vad, vad kiscicák. Így már kitisztult a kép – hallottam már a négytagú macskaszerű hőscsoportról, kisebb koromban sokat szerepeltek a tévében, de arról nem tudtam, hogy ismerik apát. Ezek szerint ők fogadnak minket a táborban.

A többiek izgatottan figyelték a Kiscicákat (legalábbis a csapat két tagját, a másik kettő, gondolom, a főhadiszállásukon volt). Csak ekkor tűnt fel a mellettük álló, baseball-sapkás, négy-öt éves forma kisfiú, aki dacosan bámult maga elé. Vajon mit keres itt?

– Ez az egész terület a mi fennhatóságunk alatt áll – mondta közben a barna hajú, lemutatva a tájra. – A szállásotok annak a hegynek a lábánál van.