Két titok

n e g y v e n k i l e n c

Egy használaton kívüli osztályterembe kellett mennem. Mikor benyitottam az ajtón, megpillantottam Erit, amint egy széken ül a lábát lóbálva, és apát, aki mellette támaszkodott neki egy asztalnak.

– 'Lia! – egyenesedett fel a férfi, amikor beléptem. Eri nem szólt egy szót sem, csak felnézett rám. Az arca ugyanolyan komor volt, mint korábban.

– Sziasztok – köszöntem kissé zavartan. – Öhm... Miért hívtál ide? – néztem apára.

– Nos... Van valami, amit Eri el szeretne mondani neked.

A kislányra néztem, aki most szégyenlősen lesütötte a szemét, majd felállt a székről és odasétált hozzám, majd legnagyobb meglepetésemre hevesen átölelte a derekamat. Valamit belemotyogott a szoknyámba, de semmit sem értettem belőle. Inkább leguggoltam, hogy egy vonalban legyen az arcunk.

– Mit szeretnél? – kérdeztem a tőlem telhető leglágyabb hangon.

– Csak meg akartam köszönni, hogy megmentettél – mondta Eri, nagy szemekkel nézve rám. Megsimogattam a fejét.

– Szóra sem érdemes. Az a lényeg, hogy most már szabad vagy.

Eri bólintott, aztán apához szaladt. A férfi felvette a karjába, mire meglepetten felvontam a szemöldököm. A férfi zavartan vállat vont.

– Rég voltál már ilyen kicsi.

Halvány mosoly kúszott az arcomra. Úgy tűnt, Eri biztonságban érzi magát apa karjaiban.

– És, tudod, gondolkodtam – folytatta a férfi. – És mivel Erinek jelenleg nincs hol laknia, és nem lenne jó, ha intézetbe kerülne, arra gondoltam, hogy nálunk lenne... Egy ideig legalábbis.

– Tényleg? Örökbefogadjuk Erit? – kérdeztem izgatottan.

– Nem azt mondtam, csak vigyázunk rá – vágta rá apa gyorsan, de láttam rajta, hogy a szívéhez nőtt a kislány.

– Ma be kellett hoznom, mert a hősök megint ki akarták kérdezni. – Apa leültette Erit egy székre, aki felhúzta a cipőit, majd hagyta, hogy Eraser bekösse a fűzőt. – Most hazamegyünk. Holnap elhozom a fesztiválra.

– Majd megnézhetem az előadásotokat, ugye? – pislogott rám a kislány.

– Természetesen – feleltem, de a koncert említésére leolvadt a mosoly az arcomról.

•~•~•

Másnap sikerült úgy felkelnem, hogy amint kinyitottam a szemem és eszembe jutott a fesztivál, ki kellett rohannom a vécére, és kapásból belehánytam. Remegő kézzel szorítottam az ülőkét, miközben próbáltam lenyugtatni magam, kevés sikerrel.

Jézusom, el fogom szúrni. Leégetem magam, nem is csak magam, az egész osztályt az iskola előtt. Tönkreteszem mindazt, amiért az elmúlt két hétben olyan keményen dolgoztunk.

Nem, nem is ez a legrosszabb. Tudod, mi lesz, ha elrontod?

Hidd el, nagyon-nagyon meg fogod bánni, hogy valaha is a világra jöttél.

Miért? Miért ilyen fontos ez neked? Azt hittem, nem érdekel a fesztivál! Mit akarsz tőlem?

A Hang nem felelt.

Miután úgy-ahogy összeszedtem magam, levánszorogtam a konyhába, de egy falatot sem tudtam enni. Nem voltam vele egyedül, pár másik osztálytársam, mint Jirou és Midoriya, szintén zöldes arccal üldögéltek a kanapén, egy bögre teával a kezükben.

– Minden rendben? – pillantott rám Todoroki, amikor mellé léptem a mosogatóhoz, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Egyszerűen megráztam a fejem.

Mire Eijirou-ék is lejöttek az emeletről, lassan kilencet ütött az óra. Neki kellett állni készülődni. Három színpad van összesen a suliban, amiből az egyiket mi foglaltuk le mára, szóval egyenesen oda mentünk. Az udvaron, az épületek közötti füves részeken már álltak a bódék és színes plakátok, diákok rohangáltak fejvesztve, valahonnan halk dubstep szólt. A gyomrom újra felkavarodott a tömeget látva.

Párszor elpróbáltuk a produkciót, megnéztük, hogy működnek ilyen nagy térben a tervezett speciális effektek, felhangoltunk és megtisztítottunk minden hangszert, beállítottuk a fényeket és minden egyéb előkészületet elvégeztünk. Ezzel el is ment a délelőtt. Ebédre, mivel aznap nem üzemelt a konyha, rendeltünk pizzát, de csak egy fél szelet ment le összeszorult torkomon. Vicces, hogy az egyik eddigi bevetésen sem izgultam annyira, mint egy rohadt kis előadás miatt. Valóban ez lett volna az egyetlen ok? Bár meg kell hagyni, annyi ember előtt állni ezerszer ijesztőbb, mint egy bűnöző. Nekem, legalábbis.

Midoriya elszaladt kötélélt egy közeli barkácsboltba, mert elszakadt, mire kapásból megtámadta egy gonosztevő. Ennek ellenére a fesztivált eszükben sem volt elhalasztani.

A koncertünkre este hatkor került sor.

Már tizenöt perccel a kezdés előtt gyülekezni kezdtek az emberek a színpad előtt. A függönyt picit félrehúztam és kilestem – percről percre többen voltak. Nem akarom ezt! Rettegtem, hogy el fogom rontani, de ha félek, még nagyobb az esély rá, hogy tényleg elszúrom.

Annyira lehetetlenül ostoba vagy, Jézusom. Miért te vagy az EGYETLEN, aki ennyire aggódik? Különben is, ha már ennyire gyáva vagy, legalább fogd vissza magad és ne rohangálj bőgve fel-alá. Másokat is visszahúzol. Felesleges teher vagy, nélküled is meg tudták volna csinálni az előadást.

A Hang még talán sosem volt ennyire dühös. A hajamba túrtam. Egy idő után megfájdult a fejem, ha vele beszéltem, és most egyre jobban sajgott, ráadásul a szavai is a velőmbe vágtak. Miért kell nekem ebben részt vennem? Miért kellett csakazértis főszerepet vállalnom, kiállnom, énekelnem, amikor pontosan tudom, mekkora egy szerencsétlenség-kupac vagyok? Mi a francért jöttem a UA-be, amikor mindig mindenkinek csak bajt okozok? Csupán azzal, hogy létezem, már legalább... Már legalább három embert öltem meg. Anyámat, Serrót és azt a gonosztevőt az USJ-ben.

Ha nem születsz meg, ők még élhetnének.

– Ash-san! – szaladt oda hozzám Eijirou. – Öt perc múlva kezdünk! Minden oké? Menni fog!

A fiú cápamosollyal nevetett, aztán átölelt és megborzolta a hajam úgy, mint apa szokta. Megveregettem a karját, ami meglepően kemény volt az izomtól.

– Hát persze – feleltem kurtán, mert féltem, ha többet beszélek, kibukik belőlem az, ami esetleg még a gyomromban maradt.