Két titok

k e t t ő

Három nappal az ominózus sportnap után, szombaton a lakásunk kanapéján üldögéltem, és egy, már százszor kiolvasott mangát lapozgattam. Apa edzőtáborban volt az osztályával, így az elkövetkezendő egy hétben egyedül voltam itthon. Ennek azonban, sok korombelivel ellentétben, nem igazán tudtam örülni. Nem éreztem magam biztonságban apám nélkül.

Megsimogattam az ölemben összegömbölyödött macska fejét. Az rám emelte okos, zöld szemeit, mintha mondani akart volna valamit.

A neve Éjfürt volt. Apa még a születésem előtt fogadta örökbe, így puha, fekete bundájába ősz szálak vegyültek. Ő volt a legelső játszópajtásom. Nagyon szerettem Éjfürtöt, s gyakran előfordult, hogy mellém bújt az ágyba és úgy aludtunk el.

Mivel apám titokban macskamániás volt, természetesen nem csak egy cicánk volt. Egész pontosan négy bajkeverővel osztottuk meg a lakásunkat.

A második legidősebb, Tojásrántotta éppen apa szobájában sündörgött. Két éves voltam, mikor örökbe fogadtuk az akkor még kölyök cicát. Bundája krémesfehér színű volt, itt-ott cirmos foltokkal tarkítva. Nagy, ártatlan, sárga szeme azonban ne tévesszen meg senkit. Nagyon undok tudott lenni, és önző, de mi így szerettük.

Aztán ott volt Akagi, a legfiatalabb és egyben az egyetlen hím. A vörös villanásból következtetve valószínűleg megint a konyhában vadászott porcicákra. Nagyon szeretett hősködni, és drámai belépőivel kínos helyzetbe hozni magát.

És végül a második legfiatalabb, a gyönyörű sziámi Tejcsoki. Ő volt a legfélénkebb és legbékésebb mind közül. Akkor éppen a saját tápját igyekezett megenni anélkül, hogy bárki is fel akarná falni helyette (vagy őt).

Kedvtelve nézegettem a cicáinkat. Ők voltak az én első barátaim, azok, akikben legjobban megbíztam, azok közé tartoztak, akiket jobban szerettem még a saját életemnél is. Néha hihetetlen, hogy egy rossz nap után milyen könnyen fel tudnak vidítani.

Eléggé kivoltam. Előző nap az osztályfőnökünk megemlítette, hogy elkezdődött a jelentkezési lapok leadása. Vagyis annak kérdése, hogy hova megyünk felső-középbe.

Ami engem illet, igazából volt egy célom. Noha a Hang ostobaságnak tartotta, én igyekeztem kitartani mellette, bár tudtam, hogy az, hogy felvesznek, elég esélytelen.

Na nem mintha olyan gyenge képességem lett volna, sőt. Viszont az egész életemet tökretette. Az emberek nem értették, hogy lehet, hogy egy igazi profi hős lánya egy gonosztevő képességét birtokolja. Elvégre lopni csak a gonoszok szoktak, nem igaz?

A UA akadémia pedig egyértelműen hősöket képzett. Én is az akartam lenni, mint az apám – de kötve hittem, hogy ilyen képességgel valaha is betehetném oda a lábam.

Megráztam a fejem, így igyekeztem kiűzni belőle a rossz gondolatokat, de a Hang ezúttal sem maradt csöndben.

Még jó, hogy nem vennének fel! Egy ilyet engedni egy csapat tehetséges hőstanonc közé...!

Nem jó ötlet, tudom.

Még hogy nem jó ötlet, egyenesen nevetséges. Remélem, eszedbe se jut tényleg beadni a jelentkezésedet.

Nem fogom. Ígérem...

Helyes.

•~•~•

– Osztály, egy kis figyelmet kérnék! Hahó! – integetett az osztályfőnökünk, egy fiatal, fekete hajú nő. Miután mindenki elcsendesedett, a tanári asztal mögé sétált (noha épp szünet volt) és így folytatta: – Már majdnem egy hete elkezdődött a jelentkezési lapok leadása, de még mindig nem kaptam meg mindenkitől. Kérem, hogy aki még nem adta le, hétfő délután öt óráig haladéktalanul tegye meg, mert előfordulhat, hogy jobb híján beosztják oda, ahol van még hely.