Két titok

e g y

– Ne már! Miért zuhanok le mindig? Ez nem igazság! – háborgott Eijirou, karba fonva a kezét.

Megráztam a fejem és az egyik gombra mutattam. – Ezt kell nyomnod, hogy visszajöhess – emlékeztettem a fiút.

– Azt nyomtam, de csak suhintott egyet a kardjával és leesett!

– Válassz olyan karaktert, aki könnyen visszarepül a csatatérre. Például R.O.B.-ot vagy Zeldát.

– Nem akarok egy hercegnővel lenni!

Elnyomtam egy mosolyt. Eijirou nagyon aranyos volt, mikor megsértődött, ami gyakran előfordult közös videojátékozásaink során.

Ásítottam egyet és az órára pillantottam. – Ó, már fél tizenegy is elmúlt...

– Hű... Elszaladt az idő – csodálkozott Eijirou az órára pillantva. – Asszem, anyukám nem örülne neki, ha felkelteném, de otthon hagytam a kulcsom. Izé, nagy baj lenne, ha itt aludnék?

– Dehogy – válaszoltam, és igyekeztem a lehető legsemlegesebb hangot megütni, noha a szívem vadul kalapált. Hogy valamivel lefoglaljam a kezem, a konzollal kezdtem babrálni.

Legjobb barátok lévén Eijirou már nem először aludt nálunk, de minden alkalommal izgatott lettem. Persze a forgatókönyv általában ugyanaz volt: játszottunk vagy megnéztünk egy filmet, aztán ki-ki leheveredett a saját fekhelyére (ez a fiú esetében egy futon volt), egy darabig még beszélgettünk, aztán rendszerint bealudtam egy mondat közepén, természetesen totál leégetve magamat, hogy aztán másnap az édesen hortyogó Eijirou látványára keljek fel. Mégis, a gondolat, hogy valaki hajlandó hosszú ideig egy légtérben tartózkodni velem, anélkül, hogy a nyakát féltené, megbecsülendő kivétel volt.

Eijirou összeszedte a holmiját, miközben én kikapcsoltam a NinTendou Switchemet.

Míg barátom fürödt, a Hang is megszólalt.

Olyan szánalmas, ahogy szinte rimánkodsz, hogy itt aludjon. Nyilvánvaló, mit érzel. Igazából azon csodálkozom, hogy még nem utált meg teljesen...

N-na de... Az idő... – hebegtem.

Kifogások, mindig csak kifogások!

Igyekeztem elhallgattatni magamban a hangot, ugyanis nem hallottam többé a víz folyását, ami azt jelentette, Eijirou hamarosan visszatér.

Noha ismerte az első számú titkomat, a Hangról még neki sem meséltem. Féltem, hogy őrültnek fog tartani, hogy ez már elég lesz ahhoz, hogy ő is itthagyjon.

Miután vagy egy fél évvel ezelőtt megvédett Shashitáéktól, Eijirou egyre többször kereste a társaságomat, és bár eleinte igyekeztem távol maradni tőle, lassan de biztosan belopta magát a szívembe. Legjobb barátokká avanzsáltunk – azt, hogy én többet éreztem iránta, egyedül apa tudta.

Két titkom volt, mindegyiket a két legfontosabb ember őrizte, és tudtam, hogy minden romba dőlne, ha a másik tudomást szerezne róla.

•~•~•

– Aaaah, ember, úgy izgulok a holnap miatt – ásított Eijirou, kényelmesen elhelyezkedve a futonon.

Én, aki mozdulni sem mert, nehogy túl hangos és zavaró legyen a másik számára, aprót biccentettem, és csak azután jutott eszembe, hogy ezt nem láthatja a sötétben.

Egy szót sem szólok, Ash – sóhajtott a Hang.

– Eto, én is – válaszoltam gyorsan. – De hogy őszinte legyek, semmi kedvem ehhez az egészhez – húztam el a szám.