Két titok

h a r m i n c k e t t ő

Az este további része eseménytelenül telt. Egy vidám vacsorán és egy számomra kissé kínos közös fürdő után (miért én vagyok a leglaposabb? És miért egyáltalán nem azok a többiek? Áhh!) ágyba bújtunk. A lányokat egy közös szobában szállásolták el. Matracokon feküdtünk, amiket hamar köralakba rendeztünk, én pedig Yaoyorozu és Ashido között találtam magam.

Az orromig húztam a takarót és megpróbáltam tudomást sem venni a körülöttem beszélgető lányokról. Eijirou-val nemegyszer aludtunk már egymásnál, de ez más volt. Most hat, szinte ismeretlen személy volt velem, és ez frusztrált. Hiába voltam hullafáradt, nem tudtam elaludni, folyton azon járt az eszem, milyen kínos dolgokat fogok tenni álmomban. Végül aztán valahogy csak elszenderültem.

Másnap hajnalban keltünk. Az osztály ásítozva, kócosan sorakozott fel a kijelölt gyakorlótér szélén, sportruhában. Apa egyáltalán nem tűnt kialvatlannak (pedig az volt. Folyton.), a szokott stílusában sétált elénk és mondta el az aznapi programot.

– 'Reggelt, gyerekek. Ma az igazi edzőtábor megkezdődik. Remélhetőleg mind erősebbek lesztek, eléggé ahhoz, hogy megszerezzétek az ideiglenes hősengedélyeteket.

Rövid hatásszünet. Mindenki izgatottnak tűnt az engedély említésére.

– Emellett az ellenség ereje is egyre nő. Fel kell készülnötök, hogy szembenézzetek vele... Szóval dolgozzatok keményen. Bakugou, fogd. – Apa előhúzott egy golyót, ránézésre hasonlót, mint amit a legelső tanóránkon használtunk. – Próbáld meg eldobni ezt. A múltkor, iskolakezdés után a rekordod 705.2 méter volt. Fejlődtél azóta?

A többiek biztatni kezdték Bakugou-t, aki bemelegítette a karját. Én nem szólaltam meg (még mindig nem tudtam másképp gondolni a fiúra, mint egy zsarnokoskodó királyra), de azért kíváncsi voltam. Valószínűleg meglesz neki az egy kilométer.

Bakugou felüvöltött és elhajította a labdát, egy óriási robbantás kíséretében. Az látszólag messzire repült, ám mindenki megdöbbent, amikor apa felmutatta a kis követőműszert.

– 709.6? Nem sokkal több mint múltkor.

Bakugou elégedetlenül morgott.

– Így van – szólt apa. – Fejlődtetek az elmúlt három hónapban, ez tény. De csak a technikátok és az elmétek, illetve egy kicsit a testetek. De amint látjátok, a képességeitek nem igazán. Mától fogva ezeket fogjátok fejleszteni. Olyan nehéz lesz – mondta furcsa mosollyal az arcán –, hogy azt kívánjátok majd, bár meghalnátok, szóval adjátok a legjobbat és maradjatok életben.

•~•~•

Apa beváltotta az ígéretét. A belünket is kidolgozva edzettünk, mindenki a maga módján: Eijirou és Ojiro egymás ellen harcoltak, mindketten megpróbáltak a lehető legtöbb erővel ütni és védekezni. Sero megállás nélkül gyártotta a szalagokat a könyökéből. Todoroki forró vízben (aminek ő tartotta fenn a hőmérsékletét) ülve készített jeget.

Velem apa személyesen foglalkozott, persze közben oda-odament azokhoz, akiknek segítségre volt szükségük. Miután kiosztotta a feladatokat és mindenki a dolgára indult, intett nekem, hogy kövessem.

– A te eseted egy kicsit más, 'Lia – mondta, miközben bevezetett egy félreeső melléképületbe. – A képességedet aligha lehet már fejleszteni, elolvastam, amit Evantgard írt rólad a gyakornokságod után. Egy másik fontos dolgot kell megtanulnod, amit nekem is meg kellett a te korodban.

A férfi leemelt egy bőröndöt az egyik polcról.

– Ezt az iskolából hoztam. – Kicipzározta és felnyitotta a fedelet. Odabent egy rakás fegyver feküdt egymás-hegyén hátán.