Két titok

n e g y v e n h á r o m

Körülbelül három hét telt el a sikeres, ideiglenes hősengedély-vizsga óta. A gondolataimba merülve sétáltam a szintén tesiruhába öltözött osztálytársaim között az egyik gyakorlótér felé.

A UA Nagy Hármasával készültünk edzeni – Mirio-kun, Amajiki-kun és Hado-san a csoport elején haladt –, és bár a dolog engem személy szerint annyira nem dobott fel, Eijirou izgatottan beszélgetett Kaminarival mellettem. Nekem kezdett kicsit elegem lenni a folytonos edzésből, ami hősképzősként elég szórakoztató ellentmondás. Vagyis ez így nem teljesen igaz: körülbelül mindenhez így álltam hozzá a környezetemben. Egyre mélyebben süllyedtem az érzelemtelenségbe.

Ez abból a szempontból jó volt, hogy kezdett enyhülni az a folytonos izgalom/szívdobogás/zavar, amit Eijirou közelében éreztem. Persze továbbra is reménytelenül szerettem őt, csak már elfogadtam, hogy felesleges. Persze egy pici reménysugár még megmaradt, bármilyen erősen is próbáltam elfojtani.

Azon kívül viszont... Üres lettem belül. A szívem sokfelé húzott: hiányzott Éjfürt, hiányoztak a közös edzések apával és Shinsou-val, hiányzott a saját szobám, és valami nagyon furcsa okból kifolyólag az is néha eszembe jutott, milyen rég nem beszéltem a bátyámmal. Pedig megszereztem az ideiglenes engedélyt, ráadásul Shinsou is megadta a számát és egyre többet beszélgettünk üzenetben. A barátságom vele is olyasmi volt, mint Todorokival, akivel már képesek voltunk órákig chatelni a semmiről, de élőben egy sziánál többet nem váltottunk.

Mégsem voltam képes boldog lenni. Valami gond volt velem, egyszerűen úgy éreztem, az agyam belefáradt ebbe az életbe, hiába működött csak tizenhat évig.

De nyomasztó gondolatok ide vagy oda, edzeni mennem kellett.

A harctérre érve Mirio-kun bemelegített, majd szembe állt a megnémult osztállyal.

– Nos? Ki lesz az a bátor jelentkező, aki először megpróbál legyőzni engem?

– Mmm... Majd én! – jelentkezett lelkesen Midoriya. A srác szeplős arcán vidámság látszott. Ő olyan megrögzötten rajongott a hősökért és olyan kitartó volt!

– Rendicsek! Te támadsz először, a többiek utánad!

– Várjunk, egyszerre? Az egész osztály? – kérdezte zavartan Ashido.

– Nem tartom valószínűnek, hogy legyőztök – mosolygott ártatlanul a szőke fiú.

Amíg Midoriya előkészült a támadáshoz, gyorsan lehunytam a szemem. Az a gyakorlótér, ahol voltunk, elég messze volt az iskolától, így ötszáz méteren belül csak az itt tartózkodók képességei voltak. Kiszűrtem az osztálytársaimét és apáét, nem meglepő módon három maradt. Azt azonban nem tudtam, melyik melyik harmadéveshez tartozik.

Midoriya előrerontott, nyomában a többiekkel (én hátul maradtam, a botomat előkészítettem, de előbb ki akartam találni, miféle képességgel is állunk szemben).

Kipróbáltam egyet, de Mirióval semmi sem történt.

Maradt kettő.

Közben a fiú szélesen elmosolyodott, és azzal a lendülettel az összes ruha lehullott róla (átmenetileg muszáj volt elfordulnom a többiekkel egyetemben).

Hallottam, ahogy Todoroki lesújt a jegével. Kénytelen voltam odanézni, hogy lássam, mi történik – legnagyobb meglepetésemre Mirio teljesen sértetlen maradt.

Kipróbáltam a második képességet is, de semmi sem történt.

Ezalatt a többiek tiszta erőből sorozták – jéggel, tűzzel, robbanásokkal, ütésekkel, savval, elektromossággal és még ki tudja, mivel –, de egyszerűen nem tudtam kifogni Mirión. Mintha a srác egy szellem lett volna, minden átment rajta.

Akkor bizonyára a harmadik képesség lesz az övé...

– Állj! – harsant fel mögöttem a fiú hangja, félbeszakítva a képessége ellopását. Rémülten nyitottam ki a szemem és perdültem meg. Mirio kényelmetlenül közel állt és továbbra sem volt rajta ruha, ezért gyorsan hátraléptem és szigorúan a szemébe bámultam. – Te vagy az a lány, aki el tudja venni a képességeket, igaz? Láttalak a Sportfesztiválon! Nagyon király voltál, de nem ajánlom, hogy ellopd a képességem, különben te is így jársz! – bökött csupasz vállára.

– O-oh – vörösödtem el, ahogy felfogtam szavai értelmét. Ne lopj tőlem, mert eltűnnek a ruháid.

– Amúgy is valószínűleg maradandó sérülést szeretnél, vagy meghalnál – folytatta derűsen.

– M-miféle képességed van neked? – kérdeztem rémülten. Áthatolásnak hívták, ami annyiban igaz volt, hogy látszólag szellemként közlekedett a falak és a padló – meg mi – közöttünk, de ezen kívül nem árult el sokat.

– Hahaha! – A fiú arca továbbra is kifejezéstelen, mégis vidám volt. Kissé megijesztett. – Amikor aktiválom a képességemet, mindenen áthatolok! Még a földön is!

– Oh... – pislogott Uraraka. – Akkor csak zuhantál?

– Bizony! Keresztül a földgolyón! És amikor deaktiválom a képességemet, kivet magából az anyag! Megtanultam irányítani, hová jussak így, ezért tudtam hirtelen megjelenni mögöttetek!

– Ugyanígy, a levegő, a fény, a hangok is átszűrődnek rajtam, szóval akár örökké zuhanhatnék teljes sötétségben – folytatta a fiú. Elmondta, milyen módszerekkel fejlesztette biztonságosabbá a képességét, de nem figyeltem rá.

Lekötött az a gondolat, hogy a legerősebb képességek olykor a legveszélyesebbek.

•~•~•

Újabb hősgyakorlatra kellett mennünk. Én megint Evantgardhoz jelentkeztem, nem akartam ismeretlenekkel együtt dolgozni. Vagyis inkább a profi hősök nyomában loholni...

Evantgard örült, hogy végre van egy rendes fegyverem, és kipróbálhattam gyakorlatban is. A nő összesen négy gonosztevőt szerelt le a gyakornokság ideje alatt, amiből háromba én is besegítettem. A bot hasznosnak bizonyult, viszonylag könnyű volt vele bánni és elég sokoldalú a képességemhez.

A hősgyakorlat letelte után Eijirou izgatottan ugrott a nyakamba reggel.

– Ash-san, nézd! Benne vagyok a hírekben! – A fiú a kezembe nyomta a mobilját, amit egy híroldal volt megnyitva.

„Újonc hőssegéd, Red Riot betört a képbe!”

– Azta! – Elmosolyodva néztem a fiúra. – Mi történt?

– Csak lezúztunk pár gonosztevőt – legyintett szerényen nevetve. A szívem melegséggel telt meg, látva, milyen boldog a fiú.

– Nagyon ügyes vagy! – öleltem vissza sután.

– Ha te megdicsérsz, az mindig sokat jelent! – mosolygott Eijirou.

Bleee! Befejeztétek már?

B-bocsáss meg – suttogtam a Hangnak és gyorsan elengedtem a fiút.

Pár nappal később kaptam Evantgardtól egy üzenetet. Azt írta, találkozni akar velem a megadott címen, és hogy nem szükséges vinnem a hősjelmezem. Legnagyobb meglepetésemre nem egy osztálytársam is kapott efféle hívást. Mindegyik ugyanarra a címre szólt.

Mi folyik itt?